Szülőföldem, Szövérd

Eső, nagy sár, de annál nagyobb vendégszeretet, amire visszaemlékszem. Izgatottan indultam hát, hogy részt vegyek Lengyelné Dósa Izabella Szülőföldem, Szövérd című néprajzi jellegű könyvének bemutatóján.

Fotó: Koncz J. R.

Halvány emlékeim mintha felelevenedtek volna, amikor Szövérd határához közeledett a marosvásárhelyi „lorántffysok”-at szállító autóbusz. Kisgyerekként már voltam egyszer ebben a faluban, bátyám itt volt tanító rövid ideig. Eső, nagy sár, de annál nagyobb vendégszeretet, amire visszaemlékszem. Izgatottan indultam hát, hogy részt vegyek Lengyelné Dósa Izabella Szülőföldem, Szövérd című néprajzi jellegű könyvének bemutatóján.

A göcsi útelágazásnál parányi, alig észrevehető tábla mutatja, arra van „Suveica”.

Gyönyörű szeptemberi napsütés, kukoricatáblák, beért dió, lekaszált sarjú, még tövén pirosló paradicsomok, aztán egy kanyar után, a dombok között feltűnik a református templom tornya.

Kicsit odébb megjelennek az első házak is. Egyszerű, takaros, nem hivalkodó parasztházak, tiszta udvarok, vakító fehérre meszelt kőhidacskákkal bejárati kapuik előtt. Nem is mulasztotta el mindezt büszkén nyugtázni Osváth Csaba, Ákosfalva és egyben a falu polgármestere, aki szerint dicséretes, ahogyan készült, szervezkedett az ünnepre a falu népe.

Egyetlen, leaszfaltozott utcája határozottan vezet a falu bejáratától a templom elé, hogy aztán ott, kettéválva, mintegy karjaiba ölelje, simogassa, óvja, tisztelje azt. A szépen, takarosan rendben tartott templomra az út túloldaláról rákacsint az iskola-óvoda-kultúrotthon együttes, és nem csak szemléli, de részt is vesz az ünnepségen, ekképpen bizonyítva, ezen kicsi falu lakói nem hagyják örökségüket: az ősi templomot s az iskolát.

A templom előtti téren ünnepi ruhába öltözve már várt ránk az egész falu. Volt valami a levegőben, a falusiak izgatott arcán, az egyenes, szív-lélek tekintetekben, amitől egyből otthon éreztük magunkat.

Bent a templomban Székely Attila tiszteletes Lengyelné Dósa Izabella példáján keresztül cselekvésre szólít fel mindenkit. Nem lemondásra, hanem arra biztat, hogy fákat ültessünk, házat építsünk, sokasodjunk. Fákat ültetve, házat építve nemcsak önmagunkra, de az unokáinkra is, a jövőre is gondolunk. Ha meghalljuk felszólítását és próbáljuk teljesíteni is azt, mondja, akkor biztosan megmaradunk.

A faluról monográfiát írva Lengyelné Dósa Izabella értéket mentett, megmutatva a világnak ezen kicsi faluközösséget, Szövérd múltját, jelenét, egy kicsit talán a jövőjét is.

Nem hivatásos néprajzíró tollából fakadt ez a kis könyv, hanem egy olyan asszony tollából, aki épített házat, ültetett fát, szült gyermeket, de akinek fontos volt mindezek mellett szülőfalujára emlékezve könyvet írni, akinek fontos volt – vallomása szerint – ilyenképpen megőrizni édesapja emlékét, akitől „első kézből” tanulta meg, mit jelent szűkebb hazáját, Szövérdet szeretni és tenni azért, hogy ne váljon az enyészet martalékává ez a piciny falu.

Szülőföldje iránti mély szeretet és aggódás sugárzik az egyszerű szavakba foglalt gondolatokból, statisztikákból, fényképekből, aminek értékét nem halványítja a kivitelezés, a szerkesztés.

A könyvet Sármási Bocskai János, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője mutatta be, aki szerint olvasmányos, szórakoztató, jó könyv. Szerinte átfogóbb kötet a faluról és az egyházközségről még nem jelent meg. Érdekessége, hogy olyanok is megszólalnak benne, akik átélték, megélték a történéseket, szövérdiek ismernek magukra és ismerősökre a könyvben. Izabella példa arra, hogy egyszerű emberként is el lehet végezni nemes feladatokat.

A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesületnek köszönheti, hogy részt vehet ezen a szép ünnepségen, mondta bevezetőjében Virág Sándor, a sárospataki református egyházkerület tiszteletese. Élete ajándéka mindaz, amit itt kapott, de ő is hozott ajándékot az anyaországból, tette hozzá, mégpedig hármat: egy szőlőtőkét, amely minden évben gyümölcsöt terem, hozza a mélyből az erőt, az áldást; egy malomkövet, arra biztatva, ne féljünk vállunkra venni és hordozni a nehézségeket, mert ilyen súllyal nem tudnak a világ szelei elsodorni; végül pedig egy diót, amelynek héja kívülről kemény, de belülről szeretettel, élettel, gondolattal teljes. „Áldja meg az Isten a könyv útját!” – kívánta tiszta szívből.

Az ünnepet Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő megható műsora zárta, amely nemcsak az asszonyok, de a férfinép szemébe is könnyeket csalt: „kicsi földem, kérges földem szívem köré szorul…” Az ünnepi asztalnál, a helybéli asszonyok ízletes ebédjének feltálalása közben aztán jókedvűen összenevettünk a falu tanítónőjével. Hát nem különös ez a – hacsak egy rokon névben is testet öltött – folytonosság, mintha csak Izabella falut féltő aggódását akarná feloldani: Bereczki tanító bácsi hajdan, Bereczki tanító néni most…

Fogarasiné Bereczki Irma