Szürke gombok a Sztálin-zakón

Utolsó találkozásom Páll Lajossal

Ha élne, 2023. április 2-án töltené 85. életévét Páll Lajos (1938–2012) korondi költő, festőművész. Halála előtt fél évvel, 2012. április 20-án kerestem fel lakásán, hogy egy készülő sóvidéki kötetbe, A megmentett hűség számára készítsek interjút a neves művésszel, a börtönt is megjárt költővel. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. 2012. november 9-én hunyt el egy székelyudvarhelyi kórházi ágyon. 

– Művész úr, alig pár nap telt el, hogy megünnepelte a 74. születésnapját. Kissé késve csatlakozom a köszöntőkhöz: Isten éltesse sokáig! 

– Köszönöm szépen. 

– Az életrajzi és irodalmi lexikonok önt költőként és festőként tartják számon. Valójában minek tartja magát?

– Én? Páll Lajosnak.

– Kezdjük a beszélgetést a gyermekkori évekkel…

– Ahajt, a Külső utcában születtem, Tószegen, akkor ott laktunk. Annyit fejlődtem, hogy néhány száz méterrel beljebb kerültem, ide, a Tanorokba. Ez Korond egyik leghidegebb utcája. Tudja, minden faluban van egy Tanorok, ami víz melletti, elkerített jobb földeket jelent. Korondon kettő is van. Ezt az utat, ahol most lakom, az orosz hadifoglyok építették tizenhatban. ’43-ban, lehettem olyan ötéves forma, apámra emlékszem. Termetes növésű, jó hangú, magas ember volt. Akkor hívták be székely határőrnek. Lakodalmakban általában ő szokott beszélni, de anyám fogalmazta a beszédet éjszaka. Ő elmondta – gyönyörű hangja volt –, és jóformán senki sem mert megszólalni, mikor beszélt. Erős ember volt. Anyámék iskolaszolgák voltak, rengeteg verset tudott anyám, Vörösmartyt hosszan, Arany Jánost. Szép könyvtárunk volt, de nem emlékszem, hogy verseskönyv lett volna benne. Megvolt Thomas Mann, Passuth, a nagy székely írók. Apám ’45-ben jött haza, sebesülten, 64 évesen halt meg.

– A hatodik osztályt még Korondon végezte, aztán bekerült a marosvásárhelyi művészeti iskolába.

– Úgy van. Hetedikben nem volt szobrászati osztály, pikolóztam, és csináltuk Izsák Mártonnak a szobrait. Akkor mintázta meg az Olvasó munkást, amit be kellett csomagolni, hogy ne száradjon el. Nyolcadikos koromban csináltuk a Sztálin-szobrot, én készítettem a gombokat a zakóján. Ez az Unirea líceum sporttermében volt, ’52-ben. Mert még életé-

ben felállították a mostani Romulus és Remus és az őket szoptató farkas helyébe, a Városházával szemben. Darabokból volt, úgy tette fel a daru. Akkor a művészeti iskola a Kultúrpalotában volt; a második emeleten voltak a zenészek, a harmadikon a képzőművészek.

– Az érettségi és a kolozsvári egyetemi évek között volt még egy vásárhelyi esztendő, amit nem lehet kihagyni az életéből…

– Először a bábszínházhoz vettek föl; kerestek egy segédtervezőt. Avval volt szerencsém, hogy Antal Pál igazgató-rendező megkérdezte a jelenlévőktől – voltunk vagy 20-an egy helyre –, ki hallott Lorcáról. Jelentkeztem, hogy én hallottam, s még egy Lorca-verset is elszavaltam. Ezzel fel voltam véve. Ott voltam néhány hónapot, amikor a színháznál megürült Kemény Árpád tervező helye, mivel bekerült a kolozsvári egyetemre. Ezek kisebb-nagyobb mértékben mind illogattak, de én hoztam naponta a tejet; négyünknek járt két liter mint díszlet-tervezőknek. Ezt a Városháza mögötti barakkban osztották, ingyen; egy kétliteres befőttesüvegben szoktam elhozni. Volt a színháznak egy főkönyvelője, akit Csath elvtársnak hívtak, és Székely volt a pénzügyi szakember. Egyszer azt mondtam Székelynek, engedélyezze egy tejhordó kondér vásárlását, mert szégyelltem, hogy kétliteres befőttesüvegben hozzam, ugye, naponta szembejöttek velem a lányok az utcán, többször el is törött az üveg. Azt mondta: édes fiam, én miattad nem kerülök börtönbe. Az egészben az a komikus, hogy később, egyetemista koromban, amikor valamiért visszamentem a színházhoz, azt mondták, hogy Csathot és Székelyt sikkasztás miatt bezárták.

– Marosvásárhelyi évei során nyilván több személyiséggel ismerkedett meg; kire emlékszik?

– Ismertem Bernáth Ernőt, aki a Vásárhelyi Újságnak volt a főszerkesztője és báró Kemény Jánost, az írót. Ő a Poklos-patak mellett lakott, a szomszéd utcában. Mikor jött haza a mészégetésből, mindig nagyon fájt a lába. Előbb a színháznál dolgozott, de amikor onnan kikerült, a mészégetőknél kapott munkát. Akkorjában gyermekverseket írt; megmutatta nekem, de nem tetszettek, most jobbnak tűnnek. Kérdezgettem tőle ezt-azt, amit lehetett. Például, milyen volt Asztalos István? El sem hiszed – mondta Kemény János –, mennyit kínlódtunk a kézirataival! Hát még a Nagy István kéziratai…! A szobák, ahol laktak, szépen be voltak rendezve. A nagyszobában volt egy Gy. Szabó-pasztell, egy Nagy Imre-akvarell, egy Szolnay-kép. Modern képek voltak. Egyik nagynénje lakott a szomszéd szobában, ahol egy gyönyörű szász csempekályha volt. Érdekes, a nagynéninek halvány gőze nem volt, hogy ők mennyire kitaszítottak. Volt egy nagy, szürke kutyájuk, Bolygó, egész nap ott sétált a házban. Nekem, falusi gyermeknek ez nagyon visszatetsző volt. A szomszéd szobában lakott Auguszta néni, az író felesége, aki sohasem tanult meg rendesen magyarul. Nekem mindig azt mondta: Laj. Másik nagy irodalmi emlékem: a IX. osztálytól kezdtem járni a Molter Károly vezette irodalmi körre. A körön két tábor volt: az egyik a Bartis Ferié, a másik a Gáll Árpádé, aki később a könyvterjesztőkhöz került. Mindketten szárhegyiek voltak, de nem voltak jóban. Én írtam a legtöbb verset a körön, s mindenki a maga táborába akart csalni. ’54-ben Molter írt az Igaz Szóban a körről, de csak egy szakaszt tettek be a versemből. Néhány versemre Sütő András azt írta, hogy nem szabad pesszimistának lenni, együtt kell élni a néppel. Két gépelt oldal volt, amit később a Securitate elkobozott tőlem.

– Beszéljünk a kolozsvári évekről…

– ’56-ban kerültem Kolozsvárra, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Akkor már itt-ott közöltem verseket. Létay Lajos azzal biztatott, hogy menjek át a magyar szakra, mert tudnak segíteni. Ezt tette Bartissal is. Emlékszem, egyszer felmentem az Utunkhoz, s Kányádi fejből diktálta verseit a titkárnőnek. Mikor végzett, mondtam, hogy korondi vagyok, s nekem is volna vagy 100 versem. Kérdezte, hol vannak, mutassam meg őket. Mondtam, hogy a fejemben. Na, akkor diktáld le te is! Lediktáltam egy csomót, s írt egy nagy levelet, hogy vigyem le Földesnek, ő akkor ott dolgozott a Horea utca elején, a könyvkiadónál. Azokból, amit lediktáltam, négy meg is jelent ’56 augusztusában az Utunkban. Nehéz idők voltak… Már Vásárhelyen sokat hányódtam, vonatállomáson aludtam, reggel, amikor sepregettek, keltem fel, és mentem munkába. Ott megvolt a tej, de nem volt nagykabátom. Másodéves voltam Kolozsváron, amikor Nagy István, az író azt mondta: Fiatalember, mért bölcselkedik? Nem bölcselkedem, Pista bácsi! Mér nem vesz nagykabátot? Mondom, azért, mert nincs. De hát annyi verset közöl?! Nem gyűl össze. Az ösztöndíjat is elvesztettem, mert apám itthon iparos lett. Szilvát ettem, nagyobbrészt koplaltam, sovány voltam. Ekkor Nagy István elhívott a Fürdő utcába – ő ott lakott –, s azt mondta, várjam meg a kapuban. Hozott 1000 lejt. Akkor egy nagykabát 980 lej volt. Első nagykabátomat a Mátyás utca sarkán vettem meg másodéves koromban. Gyakran jártunk az Utunk szerkesztőségébe, ott megmelegedtünk, s tudtunk pénzt kérni, nem sokat, 7-8 lejt, de az elég volt élelemre. Aztán lehúzták a versek honoráriumából. Az 1000 lejt is így „adtam meg”. Akkor Nagy István volt a főszerkesztő. Bevittem néha a Napsugárhoz egy verset, ott Asztalos István volt a főszerkesztő, elolvasta, s ha tetszett, azonnal fizetett. Zsebből. Mikor végeztem az első évet, Udvarhelyen praktizáltam, és Tomcsa Sándor megvette az egyik akvarellemet 25 lejért. Azt mondta: nem adok én neked 25 lejt, mert akkor berúgtok. Kapsz 5 lejt, mert azért pontosan adnak 1 liter merlot vörösbort, s mikor találkozunk, megint kapsz. Mikor 4 év múlva találkoztunk, azt mondta: Te, Lajos, olyan rég nem találkoztunk, most megérdemelsz egy 25-öst. Megadta.

– Következett a kihallgatások ideje, amiről, tudom, nem szívesen beszél. Mi történt 1959–1962 között, a börtönévek alatt?

– Előbb Szamosújvárra vittek, ahol egy ágyban aludtam Dávid Gyulával. Később a deltát is megjártam. Sok okos emberrel találkoztam, akikről később derült ki, hogy kik ők. Például volt egy Varlam nevezetű, moldvai nemes családnak a leszármazottja, aki nagyon művelt volt. Volt egy öreg zsidó bácsi Bukovinából, aki hajdan többször vett részt Wagner-fesztiválon. Nagyon sok Wagner-zenét tudott kívülről. Dúdoltattam, tanultam tőle. A cellában lévő 30 ember nagyobbrészt paraszt volt: ahol indult az 1907-es parasztfelkelés Moldvában, onnan való parasztok. Azt hiszem, csak ketten-hárman voltunk magyarok. ’59 májusában különválogattak, s akik fiatalabbak és kisebb büntetésűek voltunk, elvittek a Duna-csatornához. Ott találkoztam Páskándival, Csiha Kálmánnal, Erdő Jánossal, az unitáriusok püspökével, Dobri János református pappal. Itt el kell mondanom még valamit: ’59 nyarán volt egyfajta kegyelem. Megkaptam azt a papírt, amit a kolozsvári Securitate küldött Szamosújvárra, miszerint nekem nincs olyan sok bűnöm, beteges vagyok, helyezzenek szabadlábra. Ekkor szabadult Balázs Imre, a festő is. Ő nemrég halt meg. Akik ott voltak Szamosújváron, mint Tirnován Vid is, ekkor kerültek szabadlábra. Végső fokon egy ügyünk volt. Leküldtek egy embert Kolozsvárról, aki odament a börtönhöz, s kiengedték őket, de a Regátba már nem jött le, messze volt. Az én papíromra azt írták: Sănătos tun, ami azt jelenti, hogy makkegészséges. A sors iróniája, hogy akkor épp vérhasban voltam, napi tizenhétszer mentem a vécére. Dávid Gyula is annyira beteg volt, hogy nem tudott felállni. Mindenki hitt a szabadulásban. A vallatásnál Kolozsváron egy öreg román ember azt mondta: Tudod, fiam, ez egy nagy zsák, benne vannak nem tudom hány kis cetlin az évek, az ember belenyúl, s nem tudja, mikor húzza ki a szabadulás évét.

– ’62-ben szabadult. Mi következett ezután?

– Mikor kijöttem, rá egy hétre jött Szilágyi Domokos Korondra, s felvitt Bukarestbe. Azt mondta: ott lehet jól elbújni… Gondoltam, elkezdek talicskázni, ehhez már értettem, de mikor látták, hogy kopasz vagyok, sehol sem adtak munkát. Másfél hónapig egy kirakatban aludtam, Szilágyiéknál, két függöny között. Hervay Gizi volt a felesége, s napközben én vigyáztam Kobakra, aki még kicsi volt. Azt mondták, mennek megfejni az alapot. Körbe kellett járni az írószövetséget, pénzt, előleget kellett szerezni fordításra, egyébre. Az alap egyik fő pénzadója Majtényi Erik volt. Annyi pénzt szereztek, hogy volt miből élni. Hervay Gizinek volt egy piros bőrkötésű Gorkij-sorozata, nagyon rossz fordítással, ezt betettük az antikváriumba, s az árából festéket, paszpartut vettünk. Ezt Szilágyi a nyakába akasztotta, én a hónom alá vettem az akvarelleket, s mentünk eladni a képeket. Egy részét a mai napig sem fizették ki. Annyi pénzt csináltunk, hogy megvettem a repülőjegyet Kolozsvárra. Azt mondtam: ha lezuhan a repülő, meg van oldva minden… Egy, másfél hónapig festegettem, amikor egyszer rám szólt apám: Te azt hiszed, hogy ebből megélsz? Tudtam, hogy ebből nem fogok megélni, melléje álltam, s terveztem olyan kerámiát, amit ő nem csinált, betette az övéi mellé, és kiégette. Az első egy őzike volt, amit még 1949-ben készítettem, ma is őrzöm. Aztán 1963 őszén megnősültem, egy fiam és egy lányom van. Látogatóim is voltak, a legkülönfélébbek. Pár évvel ezelőtt jött egy idős orvosnő Marosvásárhelyről, aki 1964-ben, az első kiállításom alkalmával megvásárolt egy képet a fertőzőklinikának. Azóta mind elmentek nyugdíjba, akik ott dolgoztak, de úgy egyeztek, aki utoljára megy nyugdíjba, az viszi el a képet. Az orvosnő az utolsó előtti abból a gárdából, s jött, hogy vegyen tőlem egy képet, mert nem ő az utolsó, s nem szeretne kép nélkül maradni.

– Megszámoltam, 1970–1999 között mindössze hat kötete jelent meg…

– Festettem. ’63-ban, amikor Páskándival Bukarestben voltam, megmondták, hogy nem szabad közölni, nem szabad a nevemet leírni. De festeni lehet. Azt szabad. A börtönben azért írtam több verset, mert több időm volt, sétáltam, s úgy írtam a verseket. Molter Károly mesélte annak idején, hogy Kós Károly bement a szerkesztőségbe, s rajtakapta Dsidát, hogy verset ír. Megkérdezte: mit csinálsz? Verset írok. Fényes nappal? Nem szégyelled magad? Tudtam, hogy ez egy vállalkozás, s ahhoz kell fogni, amiből megélek. Mint festő a nevem megjelenhetett, mint költő, nem.

– Min dolgozik jelenleg?

– Festek, írok. Szonetteket írok. Az első szonetteket még marosvásárhelyi diákkoromban írtam, utána valahogy lenéztem a szonettet. Abban az időben én voltam az egyik legmodernebb költő. 1958-ban volt egy pályázat az Utunkban, egy hosszabb elbeszélő költeményt küldtem be, én kaptam a harmadik díjat. Nem tudták, hogy közben becsuktak, úgyhogy a díjat végül apám vette át, abból vette a felső házban az egyik ablakot, mert akkor építettek. Eddig 12 kötetem jelent meg, ebből 11 illusztrált, egy nem.

– Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megírni, megfesteni?

– Vannak verseim, egész kötetre való, csak utálok nekifogni rendszerezni. A szonetteket akarom. A szonettek becsülete, hogy úgy mondjam, egy kicsit lejárt. Markó Béla nagyon könnyen írja a szonettjeit, az én szonettjeim nehezek. Nem szeretek csevegni. Lehet úgy is írni, mint az olaszok, s lehet úgy is, mint az angolok. Az enyémek inkább az angolokéhoz hasonlítanak. A verseskötetem kész van, két éve kérik, hogy adjam le. Van egy mondásom: Ami késik, hátha nem jön eddig.

– Mikor mit szokott festeni?

– Most operálták a szememet, az egyikkel nem látok. Ez a somfa, ami itt van az ablak előtt, két nappal ezelőtt még csak ennyire volt kivirágozva (megmutatja legújabb festményét). Ezt úgy hozták Koltóról, Petőfi somfájáról Szatmár környéki tisztelőim. Minden évben lefestem kétszer-háromszor, virágzáskor.

– Hol járt a világban?

– Európát végigjártam Párizstól Stockholmig, Firenzéig, megnéztem a mestereket. Több hónapig voltam Svájcban. Stockholmban a nagykövet nem akarta elhinni, hogy csak ennyi napra kérem a vízumot. Meghívtak Amszterdamba, Hollandiába, ahol egy 3 méteres képem van. Mikor festettem, mindig ki kellett mennem a házból, az ablakon keresztül megnéztem, úgy festettem. Meghívtak Bécsbe, s ezt kihasználva elmentem Olaszországba, onnan Svájcba, Németországba, így körbe. Még egyszer Olaszországba szeretnék eljutni.

– Eddig hány képet festett?

– Nem tudom. Egyszer volt 300 akvarellpapírom. Elfogytak. Még körülbelül sem tudom. Szervátiusz mondta, hogy az embernek kell legyen annyi képe a csűrben, hogy tudjon belőle egy kiállítást csinálni. De nem szeretem a kiállításokat. Előtte az ember nem dolgozik, szervezi a kiállítást, utána pedig úgy érzi, hogy kiszolgáltatott: elárulta magát. A kitárulkozásnak megvan a maga öröme, s amikor ez hiányzik, olyan, mint a másnaposság.