Születésnapi beszélgetés a 65 éves Haáz Sándor zenetanárral, karnaggyal

Szeretettel és szigorral

2020 augusztusában a Szentegyházi Gyermekfilharmónia karmesteréhez, Haáz Sándorhoz látogattam, aki több mint 40 éve a helyi iskola 150 tagot számláló gyermekegyüttesének vezetője. Lakásán, egy kávé mellett tettem fel kérdéseimet, amire készségesen válaszolt.

‒ Kedves Sándor, miért szereted Szentegyházát? Gondolom, a világ minden kincséért nem költöznél egyebüvé.

‒ Gyermekkoromat tulajdonképpen itt váltottam felnőttkorra. Eredetileg nem is zenei pályára készültem, véletlenül, szülői indíttatásból jutottam el a zenetanári diplomáig. Az egész család képzőművészi beállítottságú; nekem furcsa módon zenei szerep jutott. Ma már nem bánom; csodálatos szakma a zene tanítása. Jó helyre vetett a sors, különleges feladat volt Szentegyházasfaluban  dalra, hangszeren játszani tanítani az ifjúságot. Ráadásul izgalmas, legendás település, sokat akaró, dolgos, huncut székely nép lakja, amit a település története is mutat. Ittlétem egy kaland, amit nem lehet megunni.

‒ Hogyan fogadtak a kihelyezéskor mint frissen végzett tanárt?

‒ Iskolaigazgatóm, Kádár Levente fontosnak tartotta, hogy az iskolában végre szakember kerüljön a zenei katedrára. A tanévkezdés napján néhány tagú, rögtönzött vonószenekar fogadott székely ruhában, népdalokkal köszöntöttek az iskola folyosóján. Az első meglepetés után hamar döntöttem: az iskolai hegedűoktatásban én is szerepet vállalok, segítek a nyugdíjas falusi kántortanítóknak (Tamás Mihály, Gál Endre). Örömömre a Haáz család neve még Szentegyházasfaluban is ismerős volt, székelyudvarhelyi múzeumalapító nagyapám révén.

‒ Menjünk vissza egy kicsit a gyermekévekhez…

‒ Egészen pici voltam, pár hónapos, amikor a család Székelyudvarhelyről átköltözött Marosvásárhelyre. Akkor szűnt meg a székelykeresztúri tanítóképző ‒ 1956-ban ‒, ahol édesapám rajztanár volt. Ez időben alakult meg Marosvásárhelyen az Állami Székely Népi Együttes és a Székely Színház. Édesapám ide került koreográfusnak. Ketten voltunk testvérek, a Néptanács utcában kaptunk lakást, a toronyóra mellett. Ott tanultam meg járni, beszélni, ott született Kati és Jutka húgom is. Ez a Kós Károly által tervezett ház volt a ’60-as évek Vásárhelyének egyik fő kultúrközpontja. A népi együttesnek és a filharmónia kórusának itt voltak a próbatermei. Ez volt kisgyermekkorom meghatározó színhelye. Emlékeimben ez az épület Marosvásárhely egyik fő találkozóhelye volt: írók, költők, néprajzosok, képzőművészek, zenészek örökös vitafórumhelyszíne. Gyermekkorom egyik legmaradandóbb zenei élménye is ide köt: a Carmina Burana. A filharmónia kórusa, zenekara hónapokig próbálta az épület nagytermében késő éjszakába nyúlóan Orff híres művét. Tele lett a fülem azokkal az akkordokkal! Akkor 6-7 éves lehettem, erre keltem, erre feküdtem. A népi együttes próbái, a népi zenekar muzsikája, a hangszeres feldolgozások is életem alaphangulataivá váltak. Később átköltöztünk a Posta utcába, szembe a művészeti líceummal. Művészetisként ötödik osztályban már hazaintegethettem, és szünetben, ha nagyon éhes voltam, átszaladtam egy szelet zsíros kenyérre.

‒ Milyen emlékeid vannak a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumról?

‒ A művészeti iskola nélkül szakmailag ma sehol sem lennék. Az intézmény, szerintem, akkor élte a fénykorát. Erős volt a magyar tagozat, ambíciós, komoly hangszeresekkel rendelkezett. Remek tantestülete volt: Burda Zoltán, Józsa Gerő, Csőgör Emese, Bende Katalin, Szász Károly, Halász Lajos, Derzsi Albert, Verestóy Ilona, Nagy Kati néni. És ott voltak a képzőművészetis tanárok: Bordi Géza, Nagy Pál, hogy csak néhányat említsek. Csodálatos emberek egy közösségben.

‒ Itt jártad ki a nyolc osztályt, aztán tizenkettőt, s ’74-ben érettségiztél. Hová felvételiztél?

‒ Kolozsvárra, a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumba, de nem volt szerencsém, mert azokban az években nagyon keveset vettek fel a magyar szakra. Bevonultam katonának, s végül ’75-ben a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán kötöttem ki.

‒ Hogy történt a kihelyezés 1978-ban, amikor befejezted a „pedát”?

‒ Mindenképpen Vásárhelyen akartam maradni, de akkorra zárt várossá nyilvánították, esélyem sem volt. Választásomban az is közrejátszott, hogy Udvarhelyen még megvolt a családi örökségünk, Haáz Rezső nagyapámék lakása. Vásárhelyen lakott a család, de az akkori törvény alapján csak egy ház lehetett magántulajdonban, így valamelyiket könnyen elveszíthettük volna. Édesapám nagyon szerette az udvarhelyi lakást, rábeszélt, hogy költözzek oda. 

‒ Sikerült megmenteni?

‒ Abban az évben összesen három zenetanári állást hirdettek meg Hargita megyében: Maroshévízen, Balánbányán és Szentkeresztbányán. Vonalzóval mértük ki a térképen, melyik van közelebb Udvarhelyhez, így az utóbbit választottam ‒ igaz, félelemmel, szorongva. Szerencsém volt, csodálatos tantestület várt. Mint mondtam, Kádár Levente volt az igazgató, aki uzoni nagygazdaként értő kézzel és remek pedagógusi érzékkel, fizika- és sporttanárként nagyon jól tudta irányítani a tantestületet. Ő alakította újra a korábbi fúvószenekart, és kellett neki egy zenei szakember. Meleg szívvel fogadtak, és kitörő lelkesedéssel álltak mellém. Már híre volt a marosvásárhelyi, Brandner Nóra vezette régizene-együttesünknek, melynek én is tagja voltam. Akkoriban elég sokat szerepeltünk a Román Televízió magyar adásában, mi voltunk Babrik József utódai, az a bizonyos ’78-as évfolyam. Ismerték a nevem, az arcom…

‒ Több hangszeren is játszol?

‒ A vásárhelyi zeneiskolában gyakran vettük kézbe társaink hangszerét, szívesen tanítottuk egymást. Én a brácsát mutattam be, cserébe fagottoztam, fuvoláztam és trombitáltam. A nagybőgő sem volt ismeretlen előttem.

‒ 1982-ben honnan pattant a szikra, hogy Szentegyházán gyermekfilharmónia létesüljön?

‒ Természetesen szikra oda kell, ahol van mit gyújtani… ’78-ban, amikor idekerültem, nyakamba vettem a délutáni hangszeres oktatást és a gyermekkórus vezetését az iskolai énekórák mellett. 1981-ben már ügyesen muzsikáló vonószenekarom volt. A helyi rezesbanda utánpótlására iskolai kisfúvós zenekart alapítottam. Sikerült annyira felpörgetni az iskolai zenei életet, hogy 1981-ben az iskolai zenei vetélkedők megyei szakaszára is beneveztem az együtteseket. Egy évvel később, az iskolai tanévzáró ünnepélyre a furulyás, vonós, kisfúvós együtteseim mellett a két kórusommal is készültünk fellépni. Kádár Leventének az volt a kívánsága, hogy időszűke miatt vonjam össze az együtteseket, tartsunk egy rövid közös bemutatót. Ha jól emlékszem, Beethoven Örömódája volt az első mű, amit közösen adtunk elő. Az Örömóda természetesen örömet hozott. A színpadon több mint 100 gyermek muzsikált, énekelt, három nyelven daloltunk. Többszörös visszatapsolással született meg az azóta is működő gyermekfilharmónia. Akkor határoztuk el: ezt a csapatot indítjuk a ’82-’83-as Megéneklünk, Románia fesztiválon, ahol megnyertük az első díjat. Ez nagy dolog volt a település életében! Megismert és elfogadott a megyei kultúrbizottság, a tanfelügyelőség, díjazásunk közös táborozásunknak és első turnénknak nyitott utat. Az újdonsült együttes Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutathatta műsorát. ’85-ben saját népdalfeldolgozással jelentkeztünk az országos fesztiválon, ismét elnyerve a legmagasabb kitüntetést.

‒ Mennyire lehetett bevinni, becsempészni az akkori fesztiválok előadásaiba a népi-nemzeti kultúrát, a tiszta forrásból merített magyar dallamkincset?

‒ Segítségemre volt az egykori, ’60-as évekbeli Kultúrpalota környezete, zenei hangulata, amit magamba szívtam. A kötelező román párténekek, pionírdalok mellett a zsűri szívesen fogadott egy-egy jól sikerült népdalfeldolgozást. A Három tréfás dal népdaltrilógiánk átütő sikert aratott az országos döntőn. A 100 tagú székely ruhás kórus és az együttes székely mivolta már túlmutatott a zenei vetélkedők rendeltetésén. Erre hamar felfigyelt a belügy, és a hosszú évek óta kérelmezett párizsi vízumkérésemet váratlanul jóváhagyta. ’85 szilveszterét már Párizsban töltöttem. A képzőművészeti múzeumok rabja lettem, ma is az ottani élményeimből élek. Kintlétem alatt egy hétig még zenetanárkodtam is egy iskolában. A vegyes színű tantestület és gyermeksereg idegen volt és furcsa. Itt, Székelyföldön annyira más volt, annyira különböztek lelkiekben a tanítványaim, hogy már ’86 februárjában itthon voltam. Hazahozott a honvágy. Örülök, hogy a kulturális és jóléti szintkülönbség nem tudott megingatni. Amiket magammal hoztam, a sok élményen kívül, azok a zsebpénzemből vásárolt kották voltak. Senkit sem érdekelt a határnál. A következő évben, ’87-ben ismét megnyertük a Megéneklünk, Románia fesztivált, mégpedig egy újabb magyar népdalfeldolgozással, a Gyöngyvirágokkal. Ezt ma is gyakran eldaloljuk.

‒ Nemsokára jött a ’89-es rendszerváltás…

‒ A ’89-es rendszerváltás versenyképes, érett együttest talált, remekül működő zenekarral és nagyszerű kórussal. ’90 tavaszán éltünk a lehetőséggel, s már húsvétra magyarországi turnét szerveztünk. Csodálatos segítőtársakat, barátokat ismertünk meg. Támogatásaik révén saját autóbuszunk lett, meg is indítottuk az első nemzetközi járatot Szentegyháza és Budapest között. A művelődési ház padlásán létrehoztunk egy 30 ágyas vendégfogadót, folyosóján néprajzi régiséggyűjteménnyel. Jogi hátterünk biztosítására néhai Bíró Csaba ügyvéd egy alapítvány létrehozását javasolta megoldásként. ’91 májusában jegyeztettük be a Gyermekfilharmónia Alapítványt, az elsők között az országban (mi voltunk országos szinten a tizedik bejegyzett alapítvány). A Múzeum Szállóból később egy remek faluturizmus-központ lett, ami ma is működik. A Fili turnéihoz szükséges pénzügyi alapot jó ideig a turizmusból biztosítottuk úgy, hogy a vendéglátás feladataiba besegítettek a gyerekek, kórustagok, gyakran a szülők is.

‒ Hadd kérdezzem meg: kiből lehet Fili-tag?

‒ Elvileg mindenkiből. A Filinek az a nagy sikere, hogy a fából is vaskarikát tud csinálni. A turnék miatt nagyon nagy az együttes „hívása”, sokat számít az egyenruha, a valahová tartozás, a szervezettség, a félkatonai fegyelem. Persze, nincs mindenkinek jó hangja, zenei adottsága, de a szülők küldik próbákra, mi mindig találunk megoldást… Bebizonyosodott, hogy gyakorlással, közösséggel a hangot, az éneklési tudást lehet fejleszteni. Ez olyan készség, ami egyesekben születésük óta létezik, másoknál nagy munkával ki kell alakítani. Csodálatos élmény, mikor egy botfülű gyermek vagy leányka megnyílik, és elkezd énekelni, s szép, tiszta hangú énekesként hagyja el a Filit. A kórusban ezek a mankósok. Jó képességű, jó családból való gyerekekről van szó, akik szívós akarattal, szorgalommal alakítják a hallásukat, nem hiányoznak a próbákról. Ezeket rendszerint körbeveszem tisztán éneklő társakkal, akik „viszik magukkal” a mankós hangját… Fokozatosan bővül a hangterjedelme: eleinte csak négy-öt hangon képes tisztán intonálni, majd gyakorlással képes lesz akár másfél oktávot is beénekelni. Egyedül félénk, de társaival remekül teljesít. Kb. 11-12 ilyen esetem volt pályafutásom alatt. Az iskolai zene- és kórusórákon lehet effélékkel kísérletezni. Szervezni vagy próbálni a koncertekre is ilyenkor tudok. Sajnos, gyorsan változik a gyermekállomány, általában érettségiig maradnak, aztán elviszi őket az élet sodra. A 8-18 év közötti gyerekek adják a tagságot, zömük 11-14 éves.

‒ Hány tagja van a Szentegyházi Gyermekfilharmóniának?

‒ A Filibe sokan járnak, pont az imént emlegetett lehetőségeket kihasználva, de a fellépők száma a színpadon 140 személyre korlátozódik. Ez a létszám technikai szempontból is a legmegfelelőbb. Tudni kell, hogy a Filinek 100 tagú kórusa és 40 tagú ifjúsági amatőr zenekara van. A zenekart 10-12 fúvós és 25-28 vonós alkotja. Úgy kell beosztani a rezeseket és a fafúvósokat, hogy a hangerő legyen egyensúlyban a vonósokkal, s a kórus is kellőképpen tudjon érvényesülni. Kipróbáltam nagyobb kórust és zenekart, de kezelhetetlen zűrzavar lett az eredmény. Általában 130-140 személy az optimális létszám, ami szépen szól, könnyeket csal, libabőrre vált. Településünk két iskolájából járnak próbákra, emellett a szomszédos Kápolnásfaluból 10-15-en, Lövétéről hárman ‒ mind színpadképesek. Van 15-20 líceumos visszajáró, akik Udvarhelyre vagy Csíkszeredába ingáznak, de még vállalják a Fili-tagságot. Ők emelik leginkább az előadások színvonalát.

‒ Hány fellépésetek van évente?

‒ Összesen 30-40 alkalommal állunk közönség elé, egyrészt az itthoni színpadon, többnyire ünnepnapokon: magyar kultúra napja, március 15., pünkösd, augusztus 20., október 6., Mikulás-nap, december 30. (évzáró), valamint a Filharmónia Napok zenei fesztiválunkon minden év májusának első hétvégéjén. Évente kétszer indulunk három autóbusszal hangversenykörútra, egyenként 10-12 fellépéssel. Ezek a nyári és téli turnék. Vannak hazai meghívásaink is, falunapokra, kisebb ünnepségekre, korosztály-találkozóra.

‒ Hol voltatok eddig?

‒ A ʼ80-as években nagy élmény volt Erdélyben és a Partiumban szerepelnünk, vonattal utaztunk, bentlakásban aludtunk, költségeinket a pionírtanács fedezte. 1988-ban láttuk először Szatmárt, Nagybányát, Nagykárolyt, majd egy évvel később volt az Arad‒Brassó–Sepsiszentgyörgy-turné. ’90 után, amikor megnyíltak a határok, meghívást kaptunk Magyarországra. Nagyszerű kapcsolatokat alakítottunk ki, évente ellátogattunk az anyaországba. 2005-ben mentünk Törökországba, Rodostóba, Drinápolyba, Isztambulba. Ezt Beder Tibor tanár úr szervezte, csodálatos ember volt, a Fili támogató barátja. Az elmúlt 10 évben a magyar kormány támogatásával nagylélegzetű hangverseny-körutak megszervezésére nyílt lehetőségünk. Sikerült eljutnunk Nyugat-Európába, Brüsszelbe ‒ el is neveztük brüsszeli turnénak, ami 2011-ben volt. Útközben Ausztriában, Németországban, s hazafelé Felvidéken, Pozsonyban is énekeltünk. Később Nyugat-Ausztriát is meglátogattuk, majd 2014-ben Svájcba utazott a Fili, s Zürichben, Bázelben, Lausanne-ban hangversenyeztünk. A következő a mindenki által felejthetetlenként emlegetett kis-lengyelországi turné volt, ahol a magyar emlékhelyeken daloltunk. 2017 volt számunkra a csoda éve: a Fili betöltötte a 35. évét, s alkalmunk nyílt átrepülni az óceánt. A 150 éves Kanadát ünnepeltük stílusosan ‒ százötvenen. Ebből 127 erdélyi magyar, szentegyházi gyerek volt, a létszámot kanadai magyar gyerekekkel egészítettük ki. Nekik előzetesen elküldtük a koncert anyagát, megtanulták, székely ruhát varrattak maguknak, s beálltak a kórusba. Csodálatos barátságok alakultak ‒ felejthetetlenek ezek az élmények. Kanadában összesen 11 koncertet adtunk két hét alatt. Rá egy évre, 2018-ban Svédországba utaztunk, szintén megállókkal. Útközben felléptünk Abdán, Prágában, Szczecinben, majd Svédország öt városában. Mindenhol mind a 140-en családoknál voltunk elszállásolva. A korábban jól megszervezett, jól mediatizált brüsszeli és kanadai turnénk híre tette ismertté csapatunkat. Baráti kapcsolataink és a rengeteg levelezés győzte meg a fogadókat, hogy igenis lehetséges, jó megoldás a gyermekek családoknál való elszállásolása.

‒ Mit visztek és mit hoztok, amikor útra keltek a Filivel?

‒ Visszük dalainkat, a fegyelmet, a csodálatos gyermekharmóniát. És hozzuk az élményeinket, ismeretségeinket, amiről minden gyermeknek írnia kell a naplójába. A napi egy oldal naplóírás kötelező, ezt minden filis tudja. A Fili-naplók alapján tovább lehet élni az emlékeket… A mai, fészbukos világban a gyerekek nem igazán szeretnek beszélni, kommunikálni, elfelejtik a részleteket, a fontos dolgokat, de a naplóban minden emlék megmarad. Működtetünk két honlapot, a www.fili.ro-t és ennek a magyarországi „testvérét”, a www.fili.hu-t, ahol a gyerekek naprakészen bemutatják a turnékat, a részleteket. Ezekben minden filis hír megtalálható. Farkas Antal korondi-udvarhelyi operatőr-sajtós barátom filmeket is készített a kiszállásokról. Ezek mind felkerültek az internetre.

‒ Több kötet, mondjuk úgy: daloskönyv jelent meg az elmúlt 22 év során, amit te állítottál össze, szerkesztettél, s ezek több újrakiadást értek meg. Kérlek, sorold fel ezeket.

‒ A Törpe Daloskönyv sorozatunk könyvecskéi: I. Pentaton dalok – vitézi énekek (1998); II. 40 kánon (1999); III. Homoródmenti népdalok (2000); IV. 33 népdal (válogatás a II. homoródmenti népdalvetélkedő anyagából, 2001); V. Tüzérnek soroztak (34 népdal a III. homoródmenti népdalvetélkedő anyagából, 2003); VI. Tréfás dalok ‒ népballadák (a IV., V., VI. homoródmenti népdalvetélkedők anyagából, 2005); VII. Kisgyermekek kottáskönyve – Tavaszi, nyári gyermekdal-válogatás (2014); VIII. Kisgyermekek kottáskönyve – Őszi, téli gyermekdal-válogatás (2014).

‒ Kik segítenek a turnék, előadások szervezésében, a háttérmunkában?

‒ Ők a volt filisek közül kerülnek ki, akik ma szülők, kolléganőim vagy egyszerűen Fili-rajongók. Mostanság hét nőből és három férfiból áll a csapatunk. A három férfi a három autóbuszra kell, mert ahol nincs férfi, ott hamar lazul a fegyelem. A kolléganőim azok, akik az alapítványt vezetik, kezükben tartják a szervezés gyeplőit, ők a turnékon is nagyon jól teljesítenek. Szabó Enikő a pályázatírónk, óriási munkát vállalt. Ő a ’80-as években, az első generációban volt hegedűs, most tanítónő. Hegedűoktatással is foglalkozik szabadidejében. Szerencsénkre a Fili hírneve, ismertsége sikeres pályázatokat eredményez.

‒ Mondanál néhány nagy nevet, akinek a tenyere találkozott a tenyereddel?

‒ Persze. Legutóbb a tiéd… (erre a válaszra nem számítottam, a humor mindig jó helyen van, jót nevettünk). Nekem minden kézfogás sokat számít. Orbán Viktor kézfogására nagyon büszke vagyok. Van még egypár: a belgiumi miniszterelnök, Áder János államelnök, a stockholmi nagykövet asszony, a lengyel püspök. Varsóból Szczecinbe utazott a koncertünkre, 400 kilométert tett meg, hogy találkozzon velünk. A Csarna Madonnát kétszer is el kellett énekeljük a kedvéért. Meghívott egy lengyelországi körútra, amit idénre ígértünk meg neki, de sajnos, a koronavírus közbeszólt…

‒ Igaz, hogy amikor turnéztok, jócskán megnő a Szentegyházán és közvetlen szomszédságában lévő templomokban a látogatók száma?

‒ Igaz. Ez katolikus vidék, a katolikus hit erős a településen. Igen, hiszik azt, hogy a közös ima, a közös akarat, az Istennel való találkozás a gyerekeket megóvja, és sértetlenül térnek vissza a családi kötelékbe. Ezeknek a gyerekeknek nem szabad bajuk essen! Amerre jártunk, Törökországtól Kanadáig, Stockholmtól Bákóig, mindenütt nagyon fontos volt, hogy a gyermekek töretlenül, erővel képviseljék ügyünket, szülőföldünket.

‒ Milyen díjat és elismerést kaptál eddig?

– Nagyon sok díjat kaptam, ezek további munkára serkentettek, munkásságom kilométerkövei. Nem tudom és nem is szeretném felsorolni, mindenik egyaránt kedves számomra.

‒ Kedves Sándor! Utolsó kérdésem: hogy lehet egy közel 40 éves sikertörténetet továbbvinni, éltetni?

‒ Szeretettel, szigorral és humorral. Ebben a hármas egységben. E három nélkül nincs zene. A zene fegyelmet kíván, és a fegyelembe szigor kell vegyüljön. A gyermekeket nem lehet megközelíteni „szárazon”; mosolygunk, sok vicc elhangzik. Tegnap a csemetekertben dolgoztunk, hogy ott mennyi poén, mennyi vicc volt! A humor hamar feloldja őket. Amikor együtt tudsz kacagni a gyerekkel, egy kötelék jön létre kettőtök között, és rögtön könnyebb a zenekari próba vagy az énekóra. Nagyon fontos, hogy ne én erőszakoljam a próbára, hanem neki legyen kedve. „Alig várom, hogy legyen kórusóra!” ‒ amikor ezt hallom egy gyermektől, azt mondom: ezért jöttem ide tanítani.