Születésnapi beszélgetés a 65 éves Baricz Lajos költővel

A Jónak,  Szépnek, Igaznak a hirdetője szeretnék lenni

– Vágjunk bele a közepébe. Mai divatos szóval mondanám: jól kimaxoltad a szonettet, s láthatóan örömed telik benne. Miért a szonett? Hogy talált rá vallásos lírád a szonettformára?

– Valahogy úgy alakult, hogy már kezdettől a kötött versek vonzottak. Forma dat esse rei – ezt én a versírásra is vonatkoztattam. Nem szerettem volna a formalizmus híve lenni, de úgy gondoltam, a gondolatot fel kell öltöztetni, keretek közé kell szorítani és ellátni mindazzal, ami szerintem a verset verssé teszi: forma, rím, ritmus. S ha már ragaszkodtam a kötött formához, akkor a legkötöttebbet választottam hozzá, a szonettet. Már kántoriskolás (középiskola) koromban Simon István piarista tanár úgy beszélt a versről, azon belül a szonettről, mint mestermunkáról. Már akkor, gyerekként írtam párat, aztán az utóbbi években szinte szabadulni sem tudok tőle (nem is akarok). Tehát én találtam rá a szonettre, ami végigkíséri írásaimat, legyen az kimondott vallásos  vagy világi témájú. El kell ismernem, hogy bármiről születik szonett, ha nem is kifejezetten, de a transzcendensre irányul. Tehetek róla, ha értékvilágom, alapérzésem, gondolkodásom, életmódom erre irányul? „A szív bőségéből szól a száj”, mondja Mesterem. Azt hiszem, jól van ez így.

– A WorldCat 30 publikációdat vette fel nyilvántartásába, a világ 42 könyvtára katalógusában szerepelnek. Ennél valószínűleg jóval több munka került ki alkotói műhelyedből.   Hányadik verseskötetnél is tartasz? És hányadik szonettnél? Van-e tovább?

– Kérdésedből hallom, és újdonság számomra, hogy 30 publikációm szerepel a WorldCat nyilvántartásában. Azt sem tudtam, hogy van ilyen (ezzel nem kellene dicsekednem). Én annyit tettem köteteimmel, hogy igyekeztem eljuttatni a Marosvásárhelyi Megyei Könyvtárnak, a Csíkszeredai, Gyergyószentmiklósi és a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárnak. A Széchenyi Országos Könyvtár megkeresésére elküldtem, küldöm megjelent köteteimet. Talán, ha többet foglalkoznék ezzel a terjesztéssel, többre vittem volna. Ki tudja? Én azt hiszem, a feladatom addig tart, amíg a vers, illetve a kötet megjelenik, azt a magunk módján bemutatjuk. Eddig tart az én örömem, no meg folytatódik azzal, ha hellyel-közzel visszajelzést kapok, hogy itt-ott felhasználták valamelyik versemet. Tény, hogy több könyvem látott napvilágot, s ha már rákérdeztél, mondom is: 81 könyv (21 próza és egyéb), 61 verseskötet, amiből 17 csak szonettet tartalmaz (1961 szonett). Előző kötetekben is előfordul szonett, kb. 80-120. Aztán van még pár kötetre való, ami – Isten segítségével – ezután áll össze könyvvé. 

– A statisztika is minősít, de a tartalom, az üzenet, a világlátás/láttatás ennél sokkal fontosabb. Költészeted a vallásból merítkezik. Ez cél vagy eszköz valamilyen költői szándék megfogalmazásához? 

– Önmagam nem tudnám meghazudtolni. Azt írom le, amit érzek, gondolok. Segítségemre van a Biblia is, hogy bizonyos gondolatait, tanítását átelmélkedve, vallásos eseményekre, alkalmakra, ünnepekre, vasárnapokra reflektáljak. De az a sok esemény, ami zajlik velünk, körülöttünk, mind kivált valamit belőlem. Ha nem is szerepel kifejezetten Isten neve egy versben, a gondolat Nála köt ki, ahová szeretném elkísérni azt is, aki esetleg kezébe veszi és elolvassa írásom. Egyszer egy jó ismerősöm azt mondta: propaganda egész költészetem. Nem tiltakoztam ellene. A Jónak,  Szépnek, Igaznak (s ezáltal a Szentnek) szeretnék a hirdetője lenni. Tudom, a cél nem szentesíti az eszközt, ezért sosem választottam olyan eszközt, kifejezésmódot – akár keresztény katolikus hitemre, akár magyarságomra vonatkozott –, ami sértsen, bántson másokat. Az egyetemességbe, a katolicitásba ez nem fér bele.

– Mennyire szórakozás, mennyire hivatás nálad a vers? Merthogy tudatos cselekvés, szándékod van a verssel, az nem kérdés. Tévednék, ha azt mondanám: szolgálat? 

– Nehéz körülmények között nőttem fel. Már gyerekként komolyan kellett vennem az életet a mindennapokért és a holnapért. Ha volt kis szabadidőm, akkor is valami hasznosat tettem szórakozásképpen. Ez bennem maradt. Szórakozás is, de ennél sokkal több a versírás. Amikor leülök a papír elé, szinte megszűnik a világ számomra. Valahogy úgy, mint az imádságnál. Az imádságnál csak Isten van és én és az, akiért/amiért imádkozom. Ha verset írok – amihez külső-belső csendre van szükség –, akkor megszűnik számomra a világ. Csak én vagyok és a téma. Öröm tölt el, ahogy egyik sor után szinte magától jön a másik, és alakul a vers. A vers egészével és minden sorával szeretnék valamit kifejezni. Szépnek, jónak láttatni ezt a világot, amely igazából jó is, csak mi tesszük tönkre. S ha már vallásos verseket, közösségi verseket írok, egészen természetes, hogy azt a kis kört, amely körülöttem van (jóllehet olyan nagy szavak kerülnek papírra, mint világ, mindenki, mindenhol stb.), szeretném szolgálni. Ezt elsősorban az egyházközség hívei érzik meg, hisz velük vagyok naponta, hetente kapcsolatban.

– Költő vagy, pap vagy. Gyakran pap költőként aposztrofálnak. Ehhez hozzászokott a fülünk. Bizarr lenne ugyan, ha azt hallanánk egy költőről, hogy mondjuk víz-gáz szerelő költő, bádogos költő, portás költő, újságíró költő, bár vannak ilyenek is. Te hogyan definiálnád magad?

– Igen, én pap vagyok 39 éve. Verset írok 48 éve. A kettő nem is feltételezi, de nem is zárja ki egymást. Papként 25 éve írok verseket. Tény, hogy nem igazán használatos ezenkívül más párosítás a költő foglalkozására hivatkozva. De ha arra gondolok, hogy már gyerekkoromban így hallottam: Sík Sándor pap költő, Mécs László pap költő, akkor elfogadhatónak tartom (anélkül, hogy összehasonlítanám magam az említettekkel) a magam megjelölésére is. Magam nem szoktam így nevezni, de ha valahol így emlegetnek, nem sértenek vele. Pap, az mindenképpen vagyok, verset írok, s ha már pap is vagyok, akkor mindenképpen szóhoz jut gondolataimban, szavaimban, ha burkoltan is.

– Az irodalomban való megmérettetés felveti a kánon kérdését. Tudom, nem kényeztetnek el a hivatalos/hivatásos irodalmi kánoncsinálók, de el kell ismerni, igencsak egyedi regiszteren szólal meg hangod. Kinek a készülékében lehet a hiba? Netán a világéban? 

– Én írok. Isten dicsőségére, magam kifejezésére, embertársaim (híveim) megszólítására. Én egy kánonban hiszek, amely az egyházban van, és abban is csak azért, mert a Szentlélek vezeti. Ebben a kánonban otthon vagyok. Valóban nem kényeztettek el az irodalom területén. Nem bánom. Minden bizonnyal bennem, az írásaimban lehet az oka. Én így tudok írni, akarom mondani, csak így tudok írni. Soha nem kerestem a feltörés lehetőségét. Ha én így érzem jól magam, akkor miért mondja meg valaki, hogy másként kellene jól éreznem magam. Nem vitatom el a  kánonisták igazát. Az az igazság, nem is érdekel. És ezt nem csak a világi irodalomra mondom, az egyházi irodalomra is érvényes. Alig jelenik meg – vagy egyáltalán nem – versem a katolikus lapokban.

– Számodra mit jelent a vers, több-e a pap, ha költő?  

– Számomra a vers egy ünnepi meditáció, lelki kitárulkozás, a bennem és a világban lévő jónak kihangsúlyozása. A templomon kívül mindenhol a kilátástalanságról, a világ leépüléséről, a személytelenné válásról, mint-

egy apokaliptikus állapotról hallani. Én szeretném az eszményit, a bennünk lévő ősi jót, a másik emberben lévő értéket meglátni és megláttatni. Bár vannak rendezvények, ahol papként is jelen kell lennem, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ott prédikációt, igemagyarázatot várnak el tőlem az emberek. Egy alkalomra írt vagy oda találó vers talán többet kifejez. Nem beszélve arról, hogy megzenésített verseimet az egyházban vagy rendezvényeken éneklik, s ez így talán többet kifejez. Nem attól lesz egy vers, egy írás sikeres, hogy „megkoronázott” személy írta-e, hanem attól, hogy az emberek, a hallgatók, az olvasók szívében megmozgat-e valamit, megérinti-e az egyént. S hogy több-e a pap, ha költő is? Az emberek számára igen. Többször úgy mutattak be, közeledtek hozzám, mutattak rám távolról: Íme, a pap költő, a versíró. Nem csak ez a két minősítésem, szerepem van az életben, mindeniknek szeretnék egyszerre megfelelni. A legalapvetőbb szerepem: embernek, Isten gyermekének lenni és maradni minden körülményben.

– Lászlóffy Csaba írt egy Jóbnak címzett poémát, egy felkavaró életérzést fogalmazva meg benne, aminek az volna a kicsengése, hogy mi mindannyian Jóbok vagyunk. Hogy látod, tényleg Jóbok lennénk?

– Lászlóffy Csabával volt szerencsém többször találkozni kolozsvári káplán koromban. A Jóbról szóló írását nem ismerem, de ismerem a szentírás Jóbját. Én magam is Jób könyvének harmadik fejezetét, melyben Jób mélypontra kerül, és megátkozza születése napját, már 1976-ban megverseltem.  Bizonyos értelemben életünknek legalább egy kis szakaszában kerülhetünk mindannyian olyan lelki válságba, amikor önkéntelenül is feljajdul a bennünk lévő Jób. Ez nem azt jelenti, hogy hitetlenek vagyunk, elfordultunk Istentől vagy Isten fordult el tőlünk. A szentírás embere felkiált: Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen. Valamiként egyszerre lakik bennünk a hívő és a kételkedő, a vajúdó, tépelődő, bizonyosságra törekvő ember. A gyötrelem, a fájdalom próbára tesz, de nem végső állapot. Talán tisztulásunkhoz, növekedésünkhöz járul hozzá. Új esélyt, új lendületet adhat, amely még tisztábbá, erősebbé teszi Isten-kapcsolatunkat. Ezt akár mindennapi életünkre, embertársainkkal való kapcsolatunkra is értelmezhetjük. Hányszor van olyan mélyponton valakivel emberi kapcsolatunk, hogy az már teljesen elveszettnek látszik. És aztán bekövetkezik a katarzis, a megvilágosodás, a kegyelem túláradása, amely után mindent újrakezdünk, talán minőségében egy fokkal még előbbre is léptünk. Ezért, azt hiszem, fontos, hogy semmit ne tekintsünk lezártnak, véglegesnek. Mert szabad akaratunk van, és képesek vagyunk a változásra – a jóra, de épp szabad akaratunk következménye, hogy a változás lehetősége fennáll a rosszra is. Ha Jóbot (és önmagunkat) nézzük, az ő életében minden jóra fordul. Isten nem fordult el tőlünk, ha néha próbára tesz is, nyújtja a segítségét, küldi a kegyelmét, hogy győzedelmes Jóbok lehessünk.

– És Jónások is, nemdebár?  Hiszen Jónás sorsa is nyugtalanította a költőt, utalnék itt Babitsra. Jób egyedül küzd, Jónást is lenyeli a cet; ez lenne az ember sorsa: menekülés, küzdelem, bizakodás, buzdítás?

– Jónások is lehetünk, persze. Annak ellenére, hogy (feltételezem), naponta imádkozzuk a Miatyánkot, amelyben többek között kimondjuk: Legyen meg a te akaratod. Ezt az isteni akaratot felismerni nem mindig könnyű az egyszerű ember számára az élet forgatagában. Még a kiválasztottak is, akiket Isten meghívott, mint a próféták, apostolok stb. nehezen ismerték fel Isten akaratát. S ha felismerték is, menekültek előle, nem úgy gondolták ők. Az első esélyt eljátszották, emberi terveik nem egyeztek az Isten akaratával. Imádságunkban nincs egy kis fenntartás(?): Uram, legyen meg a te akaratod, de szíveskedjél tekintettel lenni szolgádra, ismered elgondolásomat, vágyaimat, szándékomat. Jöjj, segíts, hogy azt együtt tegyük meg. Én elfogadom a te akaratod, te bólints rá az én akaratomra. S ha ez elsőre nem jön össze, nem menekülünk mi is, mint Jónás? Akár az Úr akaratával ellenkező irányba. Korunk embere nem ilyen menekülő ember? Menekülünk Istentől, a természetes jótól, a tiszta emberi kapcsolatoktól, sokszor még önmagunktól is, pedig végső soron önmagunkat keressük. Isten akaratával szemben. De az Úr újra szól. Talán most meghallom szavát, és szabadon döntök. Nem kényszerít.

– Egyedül ... Mondhatjuk-e, hogy az ember soha nincs egyedül, és mégis? Végül is, mégiscsak egyedül maradunk, bár küzdve küzdünk és bízva bízunk, Madách biztatásával.

– Bármennyire is közösségi lények vagyunk, életünket egyedül kezdtük és egyedül fejezzük be. És a két pont között is egyedül kell megtennünk életünk nagy részét. Persze, megvan a családi, baráti, közösségi, nemzetségi stb. kötelék. Minél korábban kialakul egyéniségem, annál jobb. Épp ez ad erőt ahhoz, hogy ki tudjak tárulkozni a másik elfogadására, a vele való együttélésre. És végső soron nyitott vagyok a Másik, Isten elfogadására. Minél szorosabb a vele való kapcsolatom, annál jobban meghatározza életemet, életem része lesz. Ezért igazából sosem vagyok egyedül. A házastárs magával viszi házastársát, a gyermek szüleit, a barát a barátját. Az ember pedig magával viszi a Teremtőjét. Küzdelmeinkben, harcainkban sem vagyunk egyedül. Ő velünk van. Ha elbizonytalanodunk, ha perlekedünk vele, kétségeink vannak, ha menekülünk, bújócskát játszunk Istennel, ő akkor is velünk van. Azt ígérte apostolainak, egyházának: Én veletek vagyok  mindennap a világ végezetéig.

– Akkor hát kinek nehezebb: a papnak, aki a hit erejére támaszkodik, és soha nincs egyedül, vagy a költőnek, aki „emberből van”, s él az ész természetrajza szerint?

– Hogy kinek könnyebb? – értelmezem a kérdést. Azt hiszem, nekem, aki ugyanolyan emberből vagyok, mint mindenki más, ugyanúgy élem az életem, van valami többlet. Isten mindennap, minden pillanatban velem van, én törekszem az ő közelségében, szeretetében lenni. Ez pedig nem egy külsőleg rám nehezedő teher, hanem egy életem részévé lett belső magatartás, életforma. Nem csak azért, mert állítólag a pap a „kirakatban” van, és mindenki rá figyel, mert elvárással vannak felém. Szent Ágoston mondja: Értetek vagyok püspök, veletek keresztény. Ezt én a magam számára úgy fordítom le, hogy a hívek számára vagyok pap, de minden emberrel együtt vagyok keresztény, s még ennél több – ember. Ha nem vagyok az oltárnál, ha nem vagyok liturgikus ruhában, akkor is pap vagyok: a közlekedésben, a piacon, az ügyek intézésében, a leírt szavaimban. Azt gondolom, így könnyű papnak lenni, könnyű vallásos verset írni, mert nem kerül erőfeszítésbe, azt élem és írom, amit hiszek, gondolok és élek. Néha hallom: könnyű a papnak. Ezt egészen más célzattal mondják, de társulok hozzájuk. Valóban könnyű a papnak, ha egészen átadja magát Istennek, Isten népének, az egyháznak és végső soron annak a közösségnek, amelyben éli életét. Sokszorosan könnyebb, ha a Lélek szárnyakat ad, hogy időnként kiszakadjon a mindennapok szorításából, és egy időre a „fellegekbe szálljon”.

– Versen innen, versen túl, mit üzenhet a mának a költő, ha pap? Hiszen: laborem necesse est. 

– Csakis azt, amit maga is hisz, amit szeretne megvalósítva látni saját magában, környezetében és a világban: a szívből jövő békét, az embertárs szeretetét, megbecsülését, egy szebb világ hajnalhasadását, félelem nélküli holnapot, az emberi és isteni törvények érvényesülését. No meg azt, hogy emberi gyengeségeink ellenére is tele vagyunk jósággal, amit ne fojtsunk el magunkban és egymásban, hanem hagyjuk érvényesülni, mert ezáltal valósul meg bennünk és világunkban az Isten országa.

Kérdezett: Albert-Lőrincz Márton