„Szükségem van az impulzusokra”

Beszélgetés Demény Péter író, költő, szerkesztővel

– Karácsony előtt egy nappal készül a hangfelvétel. Legfrissebb köteted tölti meg az asztalt. Induljunk ki ebből. Egyébként bármikor találhatnék apropót arra, hogy interjúban kérdezgesselek. Hol egy új könyv, hol egy újabb cikksorozat, egy frissen közölt, fontos vers hívja fel rád a figyelmem. Ilyen tekintetben 2020 különösen termékeny évnek tűnhet számodra, miközben a koronavírus esztendeje volt, és majdnem mindenki úgy tekint rá, mint egy elvesztett, elfecsérelt időszakra. Te hogy élted meg?
– Ha arra gondolok, amiket felsoroltáI, megnyert esztendőnek kell tekintenem. Valóban sokat írok, többkötetnyi írásom jelent meg a Facebookon is. De a járvány nélkül a Korona-változatok című kötetem meg sem születhetett volna. Féltem, nehogy belebolonduljak abba, hogy folyton bent ülök a tavaszi karantén ideje alatt, „gyógymódként” kitaláltam a járvány ihlette paródiákat. A járvány ténye adott volt, be is vettem a szövegekbe az ezzel kapcsolatos dolgokat, olyan szavakat, mint a vírus, a karantén és így tovább. Hamar elkészült és meg is jelent a kötet, a címe, a Korona-változatok is magától adódott. Nem is reméltem, hogy akkora sikere lesz. Az idei másik kötetem, a Villámvignetták friss példányait épp ma hoztuk el a postáról. Ez a könyv korábban kezdődött, és önéletrajzi jellegű. Nem a járvány ihlette.

– Megjelenésekor interjúban beszélgettünk a Korona-változatokról, most összpontosítsunk az új kötetedre. Ebben nincs paródia.
– Nincs. Ez személyesebb. Emberi értelemben elvesztett évnek érzem a záruló 2020-ast. Többször elmondtam magánemberként és talán interjúban is, hogy nekem szükségem van impulzusokra. Nemrég egy brassói rendezvényen meg is lepte a hallgatóságot a kijelentésem, hogy akkor is létszükségletem a kijárás, ha csak hülyékkel találkozom. Ha kimegyek, és látom, folyik a szemét a kukából, elszomorít, de az is egyfajta élmény. És az is, ha olyan nyálkás idő van, mint ma, amikor kivittem Hugót, a kandúrunkat sétálni. A pozitív élmények persze fontosabbak, de a lényeg, hogy valami valamit megérintsen bennem. És ez az év nem volt alkalmas arra, hogy bármi is sűrűn megérintsen. Máson keresztül kellett keresnem az impulzusokat.
– Negyvennyolc éves vagy, aránylag fiatalon az ember egy évet elveszíthet az életéből. Bár ez is csak bizonyos szempontból elveszett idő. Te hova sorolod magad? A fiatalok közé?
– Póz lenne, ha azt mondanám, hogy öregember vagyok. Attól még messze állok. De tanítok az egyetemen, és figyelem a diákok reakcióit. Úgy 2005-ig elég frankón visszategeztek, mert ezt fel szoktam ajánlani nekik, azóta nem. Ez nem bunkóság vagy bezártság részükről, hanem egyszerűen észrevehető, hogy már nagyobb a szakadék köztünk, és mind nagyobb lesz. Érthető, hiszen már egyidősek a lányommal. Ilyen értelemben nem mondhatom, hogy fiatalember vagyok. Szellemileg, remélem. Nem indiszkréció, ha elmondom, hogy egy csomó egészségügyi vizsgálaton voltam mostanában, az ember teste is kezdi jelezni, hogy már 48 éves. Ez egy hatvanéves ember szemszögéből irigylésre méltó kor, egy huszonöt éves szemszögéből sok. Az ember pont ott van, ahol van. Még le tudok menni gyalog a Kövesdombról a szerkesztőségbe, vissza is tudok jönni. Szobabiciklizem is, de már nem csak azért, hogy élvezzem a mozgást, hanem azért is, hogy a cukromat vagy a koleszterinemet kellő szinten tartsam.
– A lehetséges élménytár, amit elszalasztottál 2020-ban, azért még pótolható.
– Igen, illetve remélem, hogy pótolható. Utazni nagyon vágyom. Nem az utazást magát szeretem, idegesítő tud lenni, ha várni, ásítozni kell a reptéren, meg hasonlók. Aki utazott, tudja, mire célzok. Ha valaha megszerzem a jogsit, talán jobban fogom élvezni az utat is, azt, hogy végre vezethetek. De ott lenni valahol, ahogy az előző évben Milánóban, Velencében, Bolognában, látni valamit Olaszországból, azt nagyon szeretem. Tapasztalni, hogy miképpen élnek az emberek, mik történnek velük, sokkal jobban érdekel, mint a múzeumok. Az az igazi élvezet, ha beülök egy helyre, és megiszom egy pohár bort vagy egy kávét, figyelem, miképpen viselkednek ott az olaszok vagy a németek, osztrákok, akárkik.
– A Villámvignetták talán pontosan ezt a beállítottságodat tükrözi. Önéletírás, de ezekben az írásokban az említett emberi dolgok jelennek meg, nagyon tömörítve.
– Így van. És valamiféle tehetetlenséget, tökéletlenséget tükröznek. Vagy nem is tudom, minek nevezzem. Elég sűrűn, vagy talán mindig, magamról tudok írni. Egy picit közelítve, mint a Visszaforgatásban, vagy egy picit távolítva, mint a Villámvignettákban. Arról, amit traumaszerűen éltem meg, azt időnként ebben a könyvben a mítosz nyelvén próbálom elmondani. Azt mondom, hogy Laiosz vagy Oidipusz meg hasonlók.
És a harmadik vagy ki tudja hányadik kötet, ami az életemről fog szólni, olyan kellene legyen, hogy nagyon fedetten beszéljen az életemről.

– Ez egyfajta időutazás?
– Igen, ez is a korral jár. Vagy azt is mondhatnám, hogy az életem változásaival. Eljöttem egy városból, Kolozsvárról, ahol 42 évet éltem, egy szűk évig voltam egy másik városban, Zilahon, és most már öt éve élek egy harmadikban, Marosvásárhelyen. A Látó szerkesztőségétől jövet végig a Poklos-patak mentén egyre inkább az az érzésem, mintha a Teológia felé mennék Kolozsváron, a Malomárok partján. Hiányzik nekem az a város, ahol a gyerekkoromat megéltem.
– Úgy tűnik, nagyon élénken emlékszel vissza mindarra, ami a gyermek- és ifjúkorodban történt. Ennyire mélyen átélted az akkori életedet, vagy ilyen jó a memóriád?
– Azt hiszem, hogy azért jó a memóriám, mert ilyen élénken élem meg a velem történteket. Az előbb említett emberi impulzusokra azért van szükségem, mert azok hosszan belém égnek. Egy emberi mozdulat, egy tekintet, egy viselkedési mód… A gesztusoknak mindig van egy terük. Rögzül bennem, hogy ez ott történt a Fellegváron, vagy ott zajlott a Kövesdombon, netán egy más vásárhelyi helyszínen, a sarki pénzautomatánál, egy pénztárnál s a többi. Nagyon kapcsolódnak ezek a dolgok, tényleg vignettaszerűen. Egy kis képpel és szöveggel is.
– Persze még mindig a kolozsvári emlékek a meghatározóbbak.
– Valószínűleg így is marad, még ha kilencven évig élek is, mert a gyermekkor nagyon erős az emberben. És én tényleg a dantei emberélet útjának felénél is többet éltem Kolozsváron.
– Többet tudtál meg magadról, miközben ezeket a szövegeidet írtad? Kiváltottak benned valamilyen változást?
– Azt hiszem, hogy megbocsátóbb lettem. A Visszaforgatásban indulat volt bennem, valami olyasmi, hogy bele kellene gyalogolni azokba, akikről azt éreztem, hogy megbántanak. Most ez az érzés már nincs meg bennem. De ez azt is jelentheti, hogy már nem reménykedem. Amikor a Visszaforgatást megírtam, azt gondoltam, hogy holnaptól jól elrendeződik minden! Most már nem gondolom, hogy minden elrendeződik. Ez az élet.
– De indulatok dolgoznak benned. Ez főleg olyankor érződik, amikor közéleti témákkal, jelenségekkel állsz elő, mondjuk, a Facebookon közölt publicisztikákban. Olykor verset is szül az indulat.
– Igen, versben is előjön, de már megbékéltem ezzel is. Ha Brecht ezt nem szégyellte, vagy hozzá hasonlóan mások sem, akkor el kell fogadnunk, hogy van egy ilyenfajta költészet. Nálam ez nem volt így mindig, de most lett. Az élet változásaival. Én gyerekként a nagyszüleimnél töltöttem hosszú időt, és abban a szellemben nevelkedtem, hogy a műveltség akkor számít igazán, ha az okosság is részt vesz benne. Az nem csak egy kamra, amelyben tudjuk, hol van Tolsztoj, hol van Verdi és hol Caravaggio, vagy Virginia Woolf, hanem szellemileg kreatívan tudunk viszonyulni ahhoz, amit ezek az emberek mondtak. Azt hittem, hogy ez összefügg a szabadságvággyal. Minden időben. És zavar, hogy az a nemzedék, amelyik engem erre megtanított, és amelynek ezt a tanítását jól fogadtam, annyira kiengedte a szabadságvágyát, hogy már úgy kezeli, mintha az csak egy nyelvi kérdés lenne. Hogyha egyik nyelven mondanak valamit, akkor az nincs rendben, de ha a másikon, akkor rendben van.
– Sokat közölsz. Úgy tűnik, könnyen és gyorsan írsz. Nem sajnálod azt az időt, amit esetleg a szépirodalomtól elvéve a publicisztikára fordítasz?
– Néha teszek kísérleteket, hogy sokáig ne beszéljek közéletről. Most egy olyan sorozatba kezdtem a Facebookon, amelyik költőkről beszél. Ott másképp írok, de aztán mindig kibuggyan belőlem valami más is. Nem sajnálhatom ezt a mást, mert ha nem írnám meg, ami előjön, engem mérgezne. Inkább kiadom magamból. Különben is, eléggé úgy alakul a világ, hogy úgyis azokkal értünk egyet, akikkel egyetértünk.
– Furcsa dolog, hogy mennyire változtathatók a szempontok. Az például mivel magyarázható, hogy egy íróról, költőről egyik pillanatban paródiát írsz, a másik időpontban egész másképp közelíted meg?
– Nálam a paródia a tisztelet jele. Karinthynál, Bajornál is így volt. Nincs itt ellentmondás. Másfelől a költők folyamatosan írnak hol ezt, hol azt, én ezekhez viszonyulok továbbra is.
– Több a soktollú, sokarcú íróember tájainkon, de kevés az olyan, mint te, akinek fontos, hogy románul is megnyilatkozzál, románul is írj, illetve fordíts. Ez belső kényszer? Programszerű hozzáállás?
– Mind a kettő. Azt hiszem, nem csinálnám, ha nem lenne belső kényszer. Véletlenszerűen indult. Én semmilyen nyelvet nem tudtam, amikor felvételiznem kellett. A színiről álmodoztam, de ez akkor még csak Vásárhelyen létezett. Kolozsváron éltem, beiratkoztam a bölcsészkarra. Humán beállítottságú emberként korábban filozófiára készültem, mert ’89 előtt a bölcsészkaron csak hét hely volt. Aztán ’89-ben történt, ami történt, ’90-ben érettségiztem, elmentem a filológiára felvételizni. Nem volt tiszta magyar szak, másik nyelvként a románt választottam. Hárman voltunk a szakon, de a két kolléganőm kikopott, az egyik néprajzra ment, a másik magyar–spanyolra. Egyedül maradtam a sok román szakos között. Nagyon gátlásos fiú voltam, nemigen csevegtem senkivel, és kitűnően sem vizsgáztam, de végigcsináltam. Beleszerettem néhány román regénybe, amelyek közül aztán az egyiket húsz év múlva le is fordítottam. Érdekelni kezdett a kultúra működése. Levetkőztem az előítéleteimet, pedig a nagyszüleim révén eléggé trianonozós, oláhozós szellemben nőttem fel. Hiszem, hogy ha én meg tudtam tenni, hogy az előítéleteimet levetkőzzem, akkor némi szellemi erőfeszítéssel ez másoknak is sikerülne. Mindannyian jól járnánk. Na, de ezt csak zárójelesen mondom. A lényeg, hogy nekem sikerült, és most már ott tartok, hogy nem csak fordítok. Egyébként ilyenek, mint én, akik fordítanak, szerkesztenek, esetleg egy-két cikket is megírnak románul, elég sokan vannak, olyanok viszont kevesen, akiknek román barátaik vannak, és szellemileg is be tudnak illeszkedni a román kultúrába. Az én életem így alakult. Valamikor úgy gondoltam, hogy az irodalom l’art pour l’art ügy, és meg kell tartani a tisztaságát. Ezt a mai napig vallom, de magamat mint írót, illetve közírót egyfajta pedagógusnak is képzelem, holott az Adevărulban közölt jegyzeteim kapcsán a mai napig kapok olyan hozzászólásokat is román olvasóktól, hogy „tudjuk mi, te miért beszélsz szépen,  meg szeretnéd szerezni Erdélyt!” Olyan ez, mintha szélmalmokkal küzdenék. De ez a jelenség most már magyar környezetben is tapasztalható.

– Akkor is költő vagy, amikor románul írsz verset. Ugyanaz a költő, akinek a magyar olvasók ismernek?
– Költő vagyok, az viszont már más kérdés, hogy mennyire vagyok jó költő.
– Vannak magyar költők, akik azt vallják, hogy verset írni valójában csak anyanyelven lehet.
– Lehet, hogy így van. Ha a legmélyebb gyökerekig nem is mélyülhetünk el egy másik nyelv szellemiségében, ahhoz képest, hogy ilyen vonatkozásban mennyi viszolygás van az erdélyi magyarságban, én mondhatni egész mélyen benne vagyok a román kultú-rában. József Attila két sora jut eszembe az Irgalom című versből: „és hallgatom a híreket, miket mélyemből énszavam hoz”, így vagyok én is ezzel néha, románul hozza fel „énszavam” a mélyemből a tartalmakat, és nincs bennem ellenállás.
– Persze talán gyakoribb az, hogy nem eleve te írsz románul, hanem átültetik románra az írásaidat. Ha jól tudom, a Vadkanragyogás is ebben az évben jelent meg román nyelven. Az utóbbi hetekben sokaknak feltűnhetett, milyen jó visszhangja van a könyvnek. A román elemzőid, méltatóid ugyanazt értékelik, dicsérik benne, mint a magyar kritikusok, recenzensek? Vagy más erényeire figyeltek fel?
– Abszolút másokra. A magyar recepció inkább fanyalgó volt. Említhetek szép recenziókat, de a fogadtatásban több fanyalgás volt, és sok problémára rávilágítottak, kezdve attól, hogy nem hiteles az a női hang, amelyet én a regényben használok. A román recenziók pedig mondhatni himnikusak. Volt román kritikus, aki az év könyvei közé sorolta a Splendidul mistreț könyvemet. De aki nem oda sorolta, az is nagyon szépen beszél róla. A kolozsvári írónővel és filozófussal, Marta Petreuval leveleztem valamelyik nap az interneten annak a petíciónak a kapcsán, amit a Várad és a Familia megszüntetése ellen írtam, erről kért pontosítást, majd visszaírt ismét, hogy előző nap elfelejtett gratulálni a Vadkanragyogás román fordításához. Ez egyrészt nyilván Kocsis Francisco káprázatos fordításának is köszönhető, másrészt azt kell gondolnom, hogy a román kultúra másképp olvassa a könyvet. Ez teljesen rendben van, mert minden kultúra más, de nekem jólesett, hogy ez ilyen magasan kezdődik. Most már úgy érzem, hogy ha nagyon negatív kritika jelenne meg románul, akkor is rendben volnék, mert az elsőként leütött hangok nagyon magasak voltak.
– A műveid románra fordításának minőségét jól le tudod mérni. De nem hiszem, hogy tudnál szerbül, mégis gondolom, hogy örülsz egy másik új kötetednek. Szerb nyelven is olvashatók verseid.
– Egy Vajdaságban élő hölgy, Kovács Jolán fordította a kötetben szereplő verseket. Nagyon jó az ilyesmi az ember lelkének. Azontúl pedig azért is fontosak az ilyen megjelenések, mivel különféle külföldi ösztöndíjakra lehet pályázni, Amerikába, Nyugat-Európába, ahol aztán nyugodtan ülhetsz és alkothatsz, de mindig ott van a feltételek között, hogy jelentek-e meg műveid fordításban. Nekem sokáig nem volt, csak úgy, hogy én magam írtam románul verset, vagy Doru Poppal azt a beszélgetőkötetet, most meg már van két igazi fordításkötetem.
– Gondoltál-e valaha arra, hogy meglátod valahol a cirill betűs nevedet?
– Nem. De én még tanultam oroszt. Más kérdés, hogy nem tudnék oroszul beszélni, bár nagy szégyen, hiszen nyolc évig tanultuk.
– Az egyik álneved mégis orosz: Ivan Karamazov. A Facebookon így jelentkezel. Hogy van ez? A közölt tartalomtól függ, hogy mikor vagy egyik, mikor a másik?
– Nem, ez számomra egyfajta játék. Az biztos, hogy az elején az ember időnként kiakad, teljesen nyilvánvaló dolgokat nem vesz észre. Ilyen volt ez is, nem raktam össze az agyamban, hogy a Facebook is egy olyan hálózat lesz, ahova bejelentkezhetsz a saját neveddel. Így aztán eldöntöttem, hogy legyen ez a honlapos nevem, ugyanis Dosztojevszkij nagy szerelmem, a Karamazov testvérek különösen az. És Iván kiemelten. Aztán ezen már nem lehetett változtatni, mert ha naponta többször közlök valamit a Facebookon, az egy kicsit póznak is tűnne, ha egyiknél Demény Pétert írnék, a másiknál Ivan Karamazovot.
– Apropó játék. Erre mindig nyitott vagy. Olvastam a minap, feltűnt valakinek, hogy három olyan köteted van, amelynek a címe V betűvel kezdődik. Szándékosan történt?
– Nem. Abszolút véletlen. Bár ha belegondolok, mégsem olyan biztos. Van egy magyar eredetű francia írónő ismerősöm, akivel úgy hat éve találkoztunk először, majd leveleztünk. Jeleztem neki, hogy a Visszaforgatás után megjelent könyvem címe: Vadkanragyogás. Ő hívta fel a figyelmemet, hogy milyen érdekes, az is V-vel kezdődik. Arra fel megszámoltam a szótagokat is, és öt szótagú volt mind a két cím. A Villámvignetták címet már ehhez igazítottam.
– Készül egy újabb ehhez hasonló? Nálad sosem lehet tudni, nincs-e már a fiókodban vagy az íróasztalodon egy újabb kötet.
– Tényleg dolgozom egy regényen, de annak nem V-vel kezdődik a címe.
– De kíváncsian várom. Egy regény mindig sok munkával jár, te pedig folyton újabbnál újabb írásokkal rukkolsz elő, mindenre felfigyelsz, mindent lereagálsz. Nem merült fel soha benned, hogy túlságosan elaprózhatod magad?
– Felmerült, de mióta a Kriteriontól elkerültem a Krónikához, azóta rájöttem, hogy én egy elaprózós vagyok. Nem minőségi értelemben mondom. Sokfelé dolgozom. A napilapi munka nagy előny volt számomra. Ehhez viszonyítva a kiadó és a Látó is egy ráérős, nyugalmas hely. A Krónikánál volt egy kollégám, Rostás Szabolcs, neki volt egy mondása: „Már dübörögnek a nyomdagépek!” A napilapnál mindig ezt érezted. Miközben írtad az anyagodat, vagy szerkesztetted a másét, a vezetőszerkesztő már telefonált, hogy „várjuk a vezércikket!” Én ezt abszolút megszoktam. Azt is, hogy miközben dolgozom, a hátam mögött üvöltenek telefonon, meg hasonlók. Lehet, hogy most már nem tudnék visszaszokni ebbe a zaklatott, kapkodó gyorsaságba, de részemmé vált ez a ritmus, és azóta több fronton támadok. Nem is tudnék leszokni róla.
– Na, de egy regény mégiscsak időigényes. Vagy ez is kisregény lesz, amit egy lendületből ki tudsz préselni magadból?
– Kisregény lesz, de nem egy lendületből, és sok bajom van vele még mindig. Amikor lehetőségem van, dolgozom rajta, de előzetesen nem közlök semmit belőle. Arra gondoltam, kipróbálom, hogy milyen az, amikor csak akkor rukkolok elő vele, amikor már teljesen készen van. Így kis cselekkel próbálom a saját zuhatagaimat visszafogni. Tavaly óta dolgozom rajta, nem tűztem határidőt magam elé. De most jött vissza az egyik barátomtól, és számos hasznos javaslattal gazdagodtam. Biztos, hogy szükséges még dolgoznom rajta.
– Ötletben nálad soha nincs hiány. Illetve úgy kellene mondanom, hogy: nálatok. Képzőművész feleséged, Eperjesi Noémi fantázia-dús festői, grafikai világa is válhat ihletforrássá. Volt már rá példa, nem is egy.
– Már itt, ahol ülünk, a lakás is megihlet engem, ezt a vidám környezetet Noémi biztosítja nekem. Ragaszkodom ahhoz is, hogy sok kötetemnek ő legyen az illusztrátora, mint ennek a legújabbnak, a Villámvigne-ttáknak is. De azt is sokan tudják, írásaimból is kiolvasható, hogy múzsaként is társam ő. Vannak verseim, lírai szövegeim, és nem is kevés, amelyek nem születtek volna meg, ha az élet nem hoz össze bennünket. És az sem ritka, hogy valamelyik festménye, grafikája késztet írásra. Ezekről a dolgokról talán akkor esett a legtöbb szó, amikor a Lélekkabát című kötetem látott napvilágot. Remélem, még gyakran lesz alkalom arra, hogy a kettőnk alkotó együttműködésének örüljenek az olvasók.