A szövetség
2015-03-31 16:19:47
- Nagy Székely Ildikó
A hetvenes éveiben járó férfit valamikor decemberben láttam először.
A hetvenes éveiben járó férfit valamikor decemberben láttam először. Egy pár gyerekméretű, fehér, fűzős korcsolyával a kezében várakozott a Ligetben, a műjégpálya bejáratánál. Nem kínálgatta áruját, de készségesen felvilágosította az érdeklődőket:
– Harminc lej. Csakhogy a kislánynak biztosan kicsi. Máskor úgy vélte, hogy a potenciális vásárló mellett feltűnő gyereknek túl nagy lenne a korcsolya. Mintha nem akart volna igazán megválni a kopottan is jégre kívánkozó lábbelitől.
Nemrég számlafizetők sorában találkoztam vele. Jobb vállán iskolatáska billegett, tekintetével az ajtó melletti székre telepedő fiúcska mozdulatait követte.
– Ilyen nagy az unoka? – érintette meg a vállát egy kalapos hölgy.
– Biza. Elsős – húzta ki magát az öreg.
– Pedig a lánya is csak most volt ekkora – jegyezte meg a nő, de közben mozdult a sor, a társalgás véget ért. A levegőtlen helyiségből kikeveredve a közeli sétatéren időztek, ahol pár méteren játszótér is volt. Amíg a fiúcska lenyesett, garmadában hagyott faágakból ceruzának valót tört magának, és új írószerével lekuporodott a homokozó szélére, alkalom nyílt a beszélgetésre.
– A lányomék rám bízták a gyereket. Reggel én viszem iskolába, délután együtt írjuk le a leckét. Szívesen vállalom, nincs baj vele, meg aztán tudom, hogy nem könnyű a fiataloknak. A vejem áruszállító, állandóan járja az országot, sokszor még ünnepekkor is úton van. A lányom egy vidéki iskolában tanít, hajnalban indul, és késő délután ér haza. Alig szusszanna meg, már jönnek a magántanítványai. Olyankor sétálni megyünk az unokával, hogy ne zavarjuk, vagy csendben olvasgatunk. Nagyon okos gyerek, már majdnem az összes betűt ismeri.
A fiúcska, mintha tisztes távolból is követte volna a beszélgetést, a következő pillanatban a tűzkerekű autók helyett csigafejű G betűket kezdett gyártani a homokba.
– Három éve halt meg a feleségem – szólalt meg újra az idős úr. – Akkor döntöttünk úgy a gyerekekkel, hogy eladjuk a házat, ahol az esküvőm napjától éltem. Nem bántam, mert nagyon nehezemre esett ott maradni egyedül. Minden az asszonyra emlékeztetett, az ő rózsatövei fehérlettek az udvaron, és mintha a tornácon is őt hallottam volna sepregetni. A ház árát betettük a bankba – jól fog majd az unokámnak, ha egyetemre megy vagy családot alapít –, én meg a lányomékhoz költöztem.
– Tömbházlakásba?
– Igen. Nem volt könnyű megszokni, hogy hirtelen leszűkült a mozgásterem, és felerősödtek körülöttem a hangok. Eleinte minden zajra felugrottam, és olyan is volt, hogy amikor a szemközti szomszéd éjszaka nyitotta a lakása ajtaját, azt hittem, hogy a mi zárunkkal matat valaki. De aztán megbarátkoztam az új helyzettel. Ma már a legtöbb lakót ismerem. Az egyik családnak a gyerekei egy iskolába járnak az unokámmal, és amikor a szülők megkérnek rá, szívesen hazahozom őket is. Még meg is ebédeltetem a csapatot, ha úgy alakul. A feleségemmel mindig együtt főztünk, és most az unokámat is beszoktattam a konyhába. Finom salátákat és tükörtojást is készítünk. Meg aztán lett egy új hobbim is. Felfedeztem, hogy a kisfiúnak egy rakás sérült játéka van, és szövetséget kötöttem vele, hogy megmentünk minden háromkerekű kisautót, lógó karú katonát, még mielőtt a kukába kerülnének. Vettünk is ragasztót, drótot, meg mindent, ami kell. Délutánokat bütyköljük a „sebesülteket”, és a fiúcska olyan lelkesen segít nekem, hogy öröm nézni. Tudja, én semmit nem szeretek eldobni, és szinte mániákusan ragaszkodom a régi tárgyakhoz. Mintha azokkal a rájuk tapadt időt is megmenteném. Igaz, a télen eladtam a lányom gyerekkori korcsolyáját, de azt mérgemben tettem. A régi otthonomból került a tömbházba a korcsolya, és az ősz végi lomtalanításkor talált rá a lányom. Az unokámnak éppen jó lett volna, de ő azt mondta, lányos, nem veszi fel. Megdühödtem, és kivittem a pályára, gondoltam, valaki csak hasznát veszi. Végül egy fiatalasszonynak adtam oda tíz lejért, nagyon örült neki.
– Tata, a „dzs” az milyen? – szaladt a padhoz a fiúcska.
Az öreg engedelmesen indult a pár lépésnyire szürkéllő betűváros felé, amelyet hamarosan új, meg-megpihenő vonalak szeltek át.
