A szír béketárgyalások sikeréhez hónapokra, akár évekre is szükség lehet

A Szíriáról szóló genfi tárgyalások január 22-i kezdete óta egyelőre szinte semmi nem jelzi, hogy a tanácskozás elvezetne a már több mint 130 ezer halálos áldozatot követelő, véres polgárháború befejeződéséhez. A diplomáciatörténeti tapasztalatokat tekintetbe véve ez várható is volt – vélte elemzésében az AP amerikai hírügynökség.

A háborús konfliktusokat lezáró tárgyalások általában sok időt igényelnek, különösen akkor, ha a felek még nem hajlandóak a kompromisszumra, és kizárólag saját feltételeik alapján kötnének békét. Gyakran csak nemzetközi nyomás vagy a csatatéren beálló változás tudja a szembenállókat arra kényszeríteni, hogy szüntessék be a vérontást és üljenek tárgyalóasztalhoz. És még ekkor is hónapokba, akár évekbe telhet, amíg a békemegállapodások feltételeiben megegyeznek, majd az egyezmény életbe lép. Ezt mutatják az alábbi diplomáciatörténeti példák is.

A libanoni békemegállapodás

A libanoni polgárháború 1975-ben tört ki, és tizenöt éven keresztül pusztította a mintegy ötmillió lakosú kicsiny közel-keleti országot. A belharcok több mint 150 ezer halálos áldozatot követeltek. A konfliktus – hasonlóan a szíriai összetűzésekhez – különböző vallási és felekezeti identitással bíró közösségek között robbant ki, amelyeket különböző regionális hatalmak támogattak, de egyikük sem rendelkezett akkora erővel, hogy eldönthette volna a háború kimenetelét. Bizonyos időre többek között az Egyesült Államok, Szíria, Izrael és Irán is küldött szárazföldi csapatokat a területre. Számos diplomáciai kezdeményezés ellenére a békekötés 1990-ig váratott magára. A felek ekkorra már teljesen kimerítették tartalékaikat, és készek voltak a megegyezésre.

Lahdar Brahimi, az ENSZ és az Arab Liga különmegbízottja, aki jelenleg a szíriai kormányzat és a felkelők között közvetít, az Arab Liga képviselőjeként vállalt szerepet a szaúdi Taifban, Szaúd-Arábia védnöksége alatt tartott libanoni béketárgyalásokon 1989 októberében, és segített egyezségre jutni a feleknek. A megegyezés átrajzolta Libanon politikai rendszerét: a francia gyarmatosítás óta kiváltságos helyzetben lévő maronita keresztények és a többi felekezet között osztották meg a hatalmat.

A megállapodás értelmében Izraelnek el kellett hagynia az ország déli részét, és Szíriának is vissza kellett vonulnia a megszállt területek többségéről. Ennek ellenére az izraeliek – akik nem voltak részesei a megegyezésnek – az ország déli részén ellenőrzésük alatt tartottak egy övezetet, ahonnan csak 2000-ben vonultak ki. Az utolsó szíriai csapatok pedig csupán 2005-ben hagyták el Libanont.

A daytoni békeszerződés

Az 1992 áprilisától 1995 decemberéig tartó, Jugoszlávia felbomlásakor kirobbant boszniai háború a második világháború óta a legvéresebb konfliktusnak bizonyult Európában. A háborút lezáró megállapodás legalapvetőbb elemeit a nemzetközi diplomaták már 1992-ben felvetették, azonban a háborús felek – boszniai szerbek, muzulmán bosnyákok és keresztény horvátok – csakis a saját feltételeikkel voltak hajlandóak békét kötni, az Egyesült Államok és szövetségesei pedig akkor még nem akartak beavatkozni a harcokba. Az áttörés 1995-ig váratott magára, amikor a nyugati hatalmak légicsapásai, a boszniai szerbek elleni bosnyák támadások, valamint a srebrenicai mészárlást követő diplomáciai nyomás hatására mindegyik fél késznek mutatkozott a megállapodásra – a megfelelő politikai keretek között.

Richard Holbrooke amerikai diplomata, Oroszország és az Európai Unió képviselői, a háborús felek és regionális támogatóik 1995. november elsején ültek tárgyalóasztalhoz az egyesült államokbeli Dayton Wright-Patterson légi támaszponton, és három héttel később előálltak a békeszerződés tervezetével. Az egyezmény, amelyet a rákövetkező hónapban írtak alá Párizsban, létrehozta Bosznia-Hercegovinát, egy autonóm szerb tartománnyal rendelkező szövetségi államot. Emellett 80 ezer katonából álló nemzetközi kontingenst vezényeltek a balkáni országba, hogy szavatolják a békét.

Palesztin–izraeli béketárgyalások

A sziszifuszi diplomáciai munka iskolapéldái lehetnének a palesztin-izraeli konfliktus megoldására 1949 óta tett erőfeszítések. A legígéretesebb diplomáciai párbeszéd – az 1979-ben Egyiptom és Izrael között, az egyesült államokbeli Camp Davidben megkötött megállapodáson alapuló különbékén kívül – a norvég fővárosban, Oslóban zajlott 1991 és 1993 között, többnyire zárt ajtók mögött. A tárgyalások eredményeképpen jöttek létre az oslói egyezmények, amelyek azóta is a palesztin-izraeli párbeszéd sarokköveit jelentik. A felek közötti első közvetlen érintkezés eredményeképpen ideiglenesen felállítottak egy autonóm palesztin entitást, valamint megállapodtak abban, hogy öt éven belül tárgyalásos úton megoldják a legnehezebb kérdéseket is, mint amilyen például Jeruzsálem státusa. Habár Oslóban sikerült néhány kézzelfogható eredményt elérni, beleértve az izraeli csapatok kivonását bizonyos palesztin területekről és a Palesztin Hatóság létrejöttét, mindkét fél nehezményezi, hogy a folyamat nem vezetett el a Jeruzsálem körüli kérdések megoldásához vagy a független palesztin állam megalapításához. 2013 júliusában John Kerry amerikai külügyminiszter közvetítésével újraindították a béketárgyalásokat, amelyek egyelőre nem vezettek eredményre.