Színészsors

Szárnyaszegetten is bizakodó

– Pályád első felében Sepsiszentgyörgyön mondhatni mindent elértél, amire a mi körülményeink között egy színésznő vágyhat: folyamatosan játszottál, többnyire főszerepet, sikered volt, népszerű voltál, és így tovább. Aztán eljöttél Marosvásárhelyre, és mindez megszűnt, nagyon ritkán láthattunk színpadon. Hogy sikerült ezt az állapotot feldolgoznod magadban? 

– Nehezen, keservesen. Abban az időben, a hetvenes, nyolcvanas években, amikor a sepsiszentgyörgyi társulat Dukász Anna, majd Sylvester Lajos vezetésével ugyancsak kitűnő periódusában volt, tényleg elég hamar feljuthattam a csúcsra, évadonként több főszerepem volt. A szakma elismert, a közönség szeretett, akkori viszonyok között sztárnak számítottam a városban, akinek a piacon ingyen adták a virágot, meg hasonló módon kedveztek. Fel sem merült bennem, hogy létezhet helyzet, amikor amiatt keseredik meg a színésznő élete, mert a kispadon kell ülnie. Emlékszem persze esetre, amikor idősebb kollégám zokszóval illetett, hogy miért vállaltam el szerepet, ami a társulat egy másik színésznőjéhez korban jobban illett volna, de mit törődtem akkor vele. Utólag meggondolva rájöttem, hogy ő akkoriban fiatalabb volt, mint én most. Szóval minden a legjobban ment, aztán megváltoztak a körülmények, a színház már nem úgy működött, mint korábban, magam is úgy éreztem, hogy Szentgyörgyön mindent elértem, amit elérhettem, magamnak is változtatnom kell, ki kellene próbálnom, mire megyek Marosvásárhelyen, és átköltöztünk ide. Nagy reményekkel érkeztem, de itt kevesen ismertek, a színház hosszabb ideig nem is tudott szerződtetni. A színművészeti egyetem tudott foglalkoztatni. Szerencsére, mert később rájöttem, hogy ez lett a mentsváram. Mert a színházban sokáig nem jutottam feladathoz, olyanhoz pláne nem, amilyenhez az addigi pályámon hozzászoktam. A színpad viszont rettenetesen hiányzott, ezekben az években tehát a tanításban éltem ki magam. A színészképzés nem egyszerű oktatói munka, a tehetséges fiatalok igen kritikusan viszonyulnak a tanárhoz, neki állandó készültségben kell lennie, minden percben készen a bizonyításra, folyamatosan formában kell lenni. Valószínűleg ezért tudtam aránylag könnyebben átvészelni ezt a válságos időszakot, amelyet esztendőkben mérhetünk. Néhány éve a Tompa Miklós Társulat tagjává is váltam, néha szerepeket is osztottak rám. Nyilván lényegesen több megbízatást is elbírtam volna, de pechem is volt, mert amikor beindulni látszottak a dolgok, eltörtem a lábam, akkor azért kellett beiktatni a kényszerpihenőt. Lehangoló, szárnyaszegett állapot az, amikor a színész játszana, dolgozna, de nincs rá módja, lehetősége, érzése szerint szubjektív, tőle független okok miatt. 

– Ilyenkor talál ki különféle pótcselekvéseket? A te egyéni műsoraid mintha nem ilyenek lettek volna. 

– Azokat nem ilyen meggondolásból csináltam. Olyankor választom az előadóművészet műfaját, amikor olyan mondanivalóm van az embereknek, amit a költészet segítségével tudok kifejezni, továbbítani. Annak idején a nagy visszhangú Farkas Árpád-estemet akkor mutattam be Sepsiszentgyörgyön, amikor a színházban a lehető legtöbbet játszottam. Később se az ösztönzött versműsorra, hogy azzal ellensúlyozhatnám a színpad hiányát. Persze, a közönséggel való találkozás, a nézőkkel, a hallgatósággal megteremtődő közvetlen kapcsolat és az együttgondolkodás mindenképpen fontos, és erőt adhat a színésznek élete válságos szakaszaiban, de semmiképpen sem helyettesíti a közös munka, az együttes játék örömét. A mostani évad első bemutatójában én is benne vagyok, és kilátásban van más feladat is, bizakodó vagyok tehát, remélem, hogy nem alaptalanul. 

Balázs Évára emlékezve

Időnként eltűnődöm, milyen hálás és mennyire mostoha lehet a színész sorsa, mennyi mindennek és mindenkinek kiszolgáltatott a pályája során. Hol úgy érezheti, hogy a sikerhullám legtetején száll a magasba, hol meg úgy, hogy a hullámvölgy legsötétebb mélye próbálja lehúzni. Balázs Éva is, akit március 24-én a marosvásárhelyi református sírkertben helyeztek örök nyugalomra, vívódott hasonló gondolatokkal, érzelmekkel, lélekgyötrő időszakokkal. Annak ellenére, hogy tehetségét, elhivatottságát, színészi, színészpedagógusi, versmondói erényeit, sokoldalúságát kellő elismerés és szakmai visszhang övezte, elsősorban Sepsiszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen is, volt olyan periódusa is az életének, amikor mellőzöttnek érezhette magát. Nagyszerű pályafutását a Prospero-sorozatban megjelent beszélgetőkönyv alaposan kirajzolja, érdemeit az EMKE Poór Lili-díját indokoló laudáció is összegezi. Ez is, az is elérhető talán az érdeklődők számára. Akik a temetésen jelen voltak, főként számos pályatárs és színházi ember, megtapasztalhatták, a művésznőhöz méltó volt a végső búcsú, találóan felmutatta a távozó lelkesedni tudó egyéniségét, példás szolgálatát. Azóta eltelt két hét, szerkesztőként arra számítottam, napilapunkban is elbúcsúznak tőle társulatai, egykori munkatársai, tisztelői, nem így történt. Tudom, hosszabb ideje nyugdíjas volt, nem állhatott már színpadra, de mégis…

Úgy adódott, hogy indulásától küzdelmes útja zárultáig figyelemmel követhettem mindazt, amit Thália érdekében tett, és sokszor vele együtt örültem a szép sikereknek. Olykor keserűségeit is kinyilvánította. Búcsúzóul most egy olyan vallomásos beszélgetésünket idézem fel, amelyben örömei és elégtételei, kétségei és sérelmei is benne voltak. Az interjú 2003 szeptemberében jelent meg a Múzsában.