Szeptemberi politikai helyzetjelentés
Voltak, akik gratuláltak, voltak, akik inkább aggódtak.
A napokban Edgar Allan Poe novellái kerültek a kezembe. Nem tudok sokat erről a komor íróról, de biztosan állíthatom, aki kézbe veszi, rögtön hatása alá kerül, talán túlságosan is. Az Usher-ház vége című, amúgy egyáltalán nem hosszú novellát többször is kézbe kellett vennem, sőt, elejétől kellett kezdenem, mert a rangsoroló választás utórezgései miatt folyamatosan csörgött a telefonom. Voltak, akik gratuláltak, voltak, akik inkább aggódtak.
Azoknak, akik nem követik a napi politikát, talán érdemes elmondani, hogy ezen a bizonyos rangsoroló gyűlésen dőlt el, hogy a megyei RMDSZ képviselőházi és szenátusi aspiránsai közül ki kerül esélyes helyre, és ki kerül kevésbé esélyes vagy egyenesen esélytelen helyre. Nekünk a képviselőházban három helyre, remélem négyre, a szenátusban, ha jól alakulnak a dolgok, két helyre van esélyünk.
Szóval visszatérve, Poe-novellát olvastam, és közben hallgattam a mindenféle értelmezéseket arról, hogyan alakult ki a rangsorolás. A furcsa novella és a ránk oly jellemző hajlam arra, hogy ott is problémát lássunk, ahol nincs, egymást erősítették tudatomban. A novella egy mélabús család utolsó sarjának pompa nélküli végét meséli. A novellába ékelt vers utolsó szakasza a következő:
S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás – de nincs mosoly.
Elismerem, kellett jó pár frissítő óra a családommal, hogy elmúljon Poe és az aggodalmaskodók egymást erősítő hatása. Mert, ha józanul végiggondolom, semmi okunk sincs aggodalmaskodásra. Új helyzet van, új lehetőségek nyílnak. Végre egy új nemzedék is kapott eszközöket arra, hogy érvényt szerezzen víziójának. A nemzedéki staféta ütemszerű átadása egy picit későn, de elegánsan zajlott, kaptunk elég mozgásteret, de a veteránok sem érzik azt, hogy valamilyen politikai elfekvőbe kívánnánk őket, hiszen nem a kor határozza meg azt, hogy ki mennyire öreg.
Szerencsére számos jelölt jelentkezett be a rangsoroló versenyre, sokféle háttérrel, sokféle lobbival, nagyon különböző szakterületekről. Minden jelölt lobbizott, minden jelölt több szcenárióval dolgozott, és az utolsó pillanatig nem lehetett megjósolni, hogy alakul a végeredmény. Ha volt olyan belső választása az RMDSZ-nek, ahol az utolsó pillanatig nem volt tiszta a végeredmény, akkor ez volt az a választás. Ezt azért írom le ilyen nyomatékosan, mert nagyon fontos. Természetesen nem feladatom, hogy értelmezzem a végeredményt, de annyit határozottan állíthatok, hogy a politikához értő, a jelölteket ismerő, avatott emberek döntöttek a parlamenti lista alakulásáról. Demokratikusan, felelősen. Sőt, továbbmegyek és kijelentem, hogy esetenként egészen bátran. Ezért, azt állítani, hogy valaki vagy valakik előre megrendezett játékát játszotta le a küldöttgyűlés, minden reális alapot nélkülöz.
Lehet, hogy az a képviselőházi lista, amit a rangsorolás után magam vezetek, vagy a szenátusi lista, amit Novák Csaba Zoltán történész vezet, nem nyeri el mindenki feltétlen tetszését. Főleg azokét nem, akik eleve más jelölteket preferáltak. Érthető, ha így van. De azt tudom, hogy pont a jelöltállítási procedúra demokratikussága miatt – ha más miatt nem is – megérdemeljük az útjuk elején lévőknek kijáró türelmet és jóindulatot. Ha a politikus érzi a közege támogatását, sokkal messzebb hajlandó elmenni, mint akkor, amikor csak közönyt vagy gyanakvást érez.
Azt hiszem, jogomban áll azt kérni, hogy most végre arra összpontosítsunk, ami közös bennünk, és ne vesszünk el személyes frusztrációink kicsinyes részleteiben. Aki a listáról lemaradt, még nem marad ki. Munka van bőven. Ezért várom és elvárom azoktól, akik nem kerültek biztos befutó helyre, hogy legalább annyira tolják a listát, mint amennyire mi, a biztos befutók húzni bírjuk. Ne a bizalmatlanságot, az érdekcsoportokat szentesítő gondolkodást és a kongó szólamok mögé bújás marosvásárhelyi szokásait termeljük újra, hanem végre éljünk az eséllyel, és tegyük azt, amiről tulajdonképpen mindannyian tudjuk, miben is állna, de ki tudja miért, jobbára mégsem tesszük.
Ha valamikor módunkban állhat, akkor most van alkalmunk változtatni a Maros megyei politizálás rossz beidegződésein, Poe-val élve azon, hogy van kacagás, de nincs mosoly. Ezért is mondom teljes nyomatékkal: az utóbbi napokban volt elég idő arra, hogy mindenki kikeseregje, kidühöngje, kikonspirálja magát azért, mert ő maga vagy a preferáltja nem került biztos bejutó helyre. Hajmeresztőnél hajmeresztőbb ötletek kerültek forga-
lomba. Ez végül is a fantáziánkat dicséri… De most már induljunk más irányba! Aki komor hangoltságra vágyik, ezentúl lehetőleg ne a megyei magyar politika, hanem az Edgar Allan Poe-hoz hasonló íróktól legyen melankolikus. A sebek nyalogatását be kell fejezni. Már a célra kell összpontosítani. A cél pedig az, hogy a megyei politikusok ne azt tekintsék munkájuk lényegének, hogy elmagyarázzák a választóknak, hogy minden látszat ellenére mekkora nálunk a fejlődés.
Vass Levente
