Szentvíz a mennyezetről

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij utolsó regénye, életművének csúcsa, legösszetettebb és az emberi lélek legmélyebb zugait is bejáró alkotása: a Karamazov testvérek megismételhetetlen mestermű – mondják sokan, és igazuk van.

Jelenet az előadásból (balról): Bokor Barna, Galló Ernő, Bányai Kelemen Barna, a háttérben László Csaba. Fotó: Rab Zoltán

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij utolsó regénye, életművének csúcsa, legösszetettebb és az emberi lélek legmélyebb zugait is bejáró alkotása: a Karamazov testvérek megismételhetetlen mestermű – mondják sokan, és igazuk van. Színpadra adaptálni, illetve színre vinni merészség és felelősség egyaránt. Mert úgy kell megtartani a mondandót, a lényeget, az – ebben az esetben – tökéletes többszólamúságot –, hogy mindannyian tudjuk: az adaptációk esetében a színpadra alkalmazás során megannyi igen fontos részlet, szín és nüansz elkerülhetetlen módon elvész. A Dosztojevszkij regényét drámává átíró Richard Crane tisztában volt ezzel, és nagyszerű megoldást választott: a többszólamú regényt többszólamú szereposztással adaptálta színpadra. A négy szereplő – saját fő szerepei mellett – az összes többi szerepet is eljátssza. És ami az elején enyhén zavaró, az az előadás végére egyértelművé válik – ahogyan egymás között cikáznak, váltakoznak, egymásba olvadnak és egymásból szétszakadnak a szerepek, úgy változik a színpadi és nézőtéri érzelemvilág, és alakul át egy szinte lázálomszerű állapottá, amely valószerűtlensége miatt válik – dosztojevszkiji értelemben – teljesen valószerűvé.

Az előadás rendezője, Albu István, Bocskai Gyopár jelmez- és Tenkei Tibor díszlettervezővel egyetemben gyönyörű, titokzatos és hangulatában egyértelmű színpadképet varázsolt elénk: egy nagy teremben vagyunk, amelyet foghíjas, sötét pasztellszínű deszkafalak határolnak, a falakon vitrálokra hajazó színezett ablakok, a háttérben ajtó, a tér közepén jókora (felemelhető, leereszthető) kereszt. Derengő fények, a mennyezetről a padlón kialakított tóba zuhog a víz. Gregoriánhoz hasonlatos egyházi zene.

Ebben a térben elevenednek meg a szereplők, és kezdődik az előadás: az apa, Fjodor Pavlovics és fiai állnak Zoszima sztárec előtt, hogy az tegyen közöttük igazságot. Innen indul a játék, változnak a viszonyok, változik meg a tér, és veszi kezdetét a csapongó indulatokban, földi pokolban, mennyei szeretetben, mocskolódó részegségben és fennkölt gondolatokban, testvéri szeretetben és apai gyűlöletben, zavaros pénzügyekben, anyagiakra hajtó kurvákban és rablógyilkosságban nem szűkölködő krimi, amelynek nagyszerű keretet ad a hol templombelsőre, hol megroggyant dácsára, hol kihallgatószobára, hol kocsmára, hol tópartra hajazó színpadi mikrokozmosz. Itt ismerjük meg a négy testvért – a gondolkodó Ivánt, a vad Dmitrijt, a vallásos Aljosát és a fattyú Szmergyakovot –, akik szinte mindannyian az apjuk pénzére hajtanak. És amikor a vén terroristát, Fjodor Pavlovicsot valaki megöli, Dmitrij pedig részegen, véresen és több ezer rubellel előkerül, az addig is roppant feszes, alkoholba, epilepsziába, hitetlenségbe és buzgó vallásosságba egyaránt mélyen bemártott érzelmek valósággal kirobbannak.

Mint említettük, az előadás négy szereplője – Bokor Barna, Bányai Kelemen Barna, Galló Ernő és László Csaba – megannyi szerepet eljátszik. Egymás bőrébe bújnak, hol az apát, hol az egyik fiút, hol a sztárecet, hol az ördögöt látjuk megjeleníteni általuk, az adott szereplőt jelzi a hanghordozás és jelzik a jelmezek, kellékek egyaránt. Az apát például egy hatalmas, fehér bunda, Ivánt az elegáns öltözet, Dmitrijt a szakadt ing és eszelős tekintet, Aljosát a szerzetesi csuha. Az alapszerepek szerint Bokor Barna alakítja Iván, Bányai Kelemen Barna Dmitrij, László Csaba Aljosa és Galló Ernő Szmergyakov karakterét, de egymás és a mű többi figurájának szerepében is láthatjuk őket. Mindez rendkívül megterhelő mind a színművész, mind a néző számára, hiszen az előbbinek szinte percről percre változnia kell, utóbbi pedig nem képes maradéktalanul követni e változást. Legalábbis a produkció elején. Mert idővel beleszokunk a folyamatos hullámzásba, megtanuljuk, hogy ne az arcot, hanem a szót figyeljük, hogy elvonatkoztassunk a játszóról, és a játszottra helyezzük a hangsúlyt – mindez egyedi és rendkívülien összetett, a regény többszólamúságát komplexitásában elérő színházi élményt eredményez: amelyet fűszereznek a Dosztojevszkijre olyannyira jellemző filozófiai, vallási, metafizikai jellegű párbeszédek, az ittas őrjöngés, a békés horgászás. A produkció olyan, mint egy misztériumjáték, de nem annak hagyományos, színházi-egyházi értelmében. Titokzatos és sötét, állandó és változó. A tér közepén álló fakereszt aszerint válik kocsmaasztallá avagy padlóvá, ahogyan azt a helyzet kívánja. A mennyezetről zuhogó víz hol megkeresztel, hol bőrig áztat. A metafizikai párbeszédek sorozata keveredik a nyers trágársággal, az ortodox kolostorok sejtelmessége, sötét hangulata a bizarr és brutálisan groteszk jelenetekkel: például azzal, ahogyan Szmergyakov ananászt eszegetve belezi ki a színpadi tóból kifogott halat, vagy ahogyan Grusenyka Szvetlova és Katyerina Ivanovna tangában lejtenek rúdtáncot az imént még kolostorként funkcionáló terem asztalán (természetesen Grusenyka és Katyerina alakját is a fentebb említett színművészek formálják). De ide tartozik az apa horgászásjelenete, Fjodor Pavlovics temetése, amelynek során a bundát a színpad padlózatába rejtik és Szmergyakov unottan precskeli a hatalmas gyertyáról a viaszt a földre, vagy A nagy inkvizítor jelenete és a kihallgatás percei egyaránt. A színművészek nagyszerű játéka méltó módon teszi egésszé Albu István rendezői koncepcióját. A Tompa Miklós Társulat négy igen tehetséges, fiatal színésze hihetően, hitelesen formálta nemcsak a saját „fő szerepét”, hanem az intenzíven változó mellékszerepek sokaságát is. Nagy színészi feladat ez, az alakítások pedig nem nőtték túl a Kisterem adta tér bensőséges voltát, az agresszió, az impulzív érzelemkitörések nem harsányak, sem túljátszottak, inkább visszafogottak és felbugyogóak voltak, méltóak ahhoz a mély, szinte torokszorongató, dohos reménytelenséghez, amelytől szinte dániai történetként „bűzlött” az előadás.

Utóbbinak gyönyörű ívet adott a rendező, szinte szimfóniaként bomlik tételekre a produkció és jelenik meg a bűn és a bűnhődés, a büszkeség és a balítélet kérdésköre, a testvéri szeretet és gyűlölet, a menny és a pokol, a hitetlenség és bigott vallásosság, a betegség és a megbocsátás emberi lényeken keresztül megvalósuló kivetülése. A tételközi „szünetekben” pedig a humor az úr, a groteszk képi világ és a féktelen nevetés, amely nem felszakítja a produkció sötét tónusát, hanem még erőteljesebbé varázsolja azt. Mintha az emberi bűnök templomát látnánk, amelynek mennyezetéről hiába zuhog eső, hiába csordogál szenteltvíz. A feloldozás esetleges lehetősége a nézőben van, aki kívülről, a felfokozott érzelmek és rejtetten kimondott titkok miatt szinte Istenként nézi a történteket. De ebben a világban nincs Deus ex machina, a publikum csupán a nézői mivoltára kárhoztatott. És ez a minőség – a Karamazovok esetében – nagyszerű szerep.

* 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. F. M. Dosztojevszkij – Richard Crane: Karamazovok. Szereplők: Bokor Barna, Bányai Kelemen Barna, Galló Ernő, László Csaba. Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Díszlettervező: Tenkei Tibor. Fordította: Máhr Ágnes. Rendező: Albu István.