Székely Szabó Zoltán Őszülőföldje

A színész is ember, ha humorista, pláne. Ő is érzi az idő múlását. Van, aki tagadja, van, aki hallgat róla. És van, aki nyíltan fölvállalja, számol vele, kész a visszatekintésre, összegzésre. Mint Székely Szabó Zoltán, aki új könyvében* nemcsak a maga több mint hét évtizedét vázolja fel, hanem ősei, szűkebb, tágabb családja több évszázados történetét is felvillantja, társadalmi korrajzot, történelmi vázlatképet is körvonalaz a maga módján. Derűsen, (ön)ironikusan, kritikusan, keservesen. Hiszen nemcsak sikerből, kudarcból, megpróbáltatásokból, gürcölésből, szórakozásból, de érzelmekből is bőven kijutott neki itthoni és huszonnyolc esztendei bécsi tartózkodása, létküzdelmei idején. Már a kötet címe, a szellemes szóösszevonás, az Őszülőföldem is jelzi az időutazás lehetőségét és a hangvételt, amely végigkísér a kétszáz oldalnyi szövegen és a családi fotóarchívum felvételein. Szöveget mondok, mert a könyv műfajilag nehezen besorolható. Nem összefüggő visszaemlékezés vagy önéletírás, nem életregény, nem dokumentumgyűjtemény és sok más sem. A mozaikkockákként egymáshoz illesztett részek, töredékek mégis egységet alkotnak, a levéltári adatok, a különféle kordokumentumok, újságcikkek, levelek, interjúk, a diktatúra korából származó hűségnyilatkozatok, az időtári krónikalapok, a hagyományosan elmesélt történetek, a dramatizált események együttesen, egymást kiegészítve foglalják egybe Székely Szabó Zoltán és családja eddigi életmenetét, adják meg a történések keretét.

Fiatalon az embert különösebben nem érdekli a családfája, az sem, hogy honnan indult, kitől származik, ez később kezdi izgatni, többnyire olyankor, amikor már nincs, aki meséljen erről, segítsen felkutatni a családi relikviákat, emlékeket és így tovább. Székely Szabó Zoltán is valahogy így lehet ezzel, de alaposan utánajárt mindannak, ami lényeges számára és ahhoz, hogy könyvet állítson össze belőlük. Már az elején olyan képtelenségekre emlékezik, amikre elődei nem is gondolhattak. Jelzi is azonnal: „Lehet, hogy kegyelmed ezt már nem érti, ifj. Jakab János dédapámuram, ott lent a szásznádasi Wass-kriptában, Kemény János fejedelmünk társaságában. Engedje hát meg, hogy rokoni rokonszenv alapján tájékoztassam némely untig csépelt történelmi »újdonságról«. Bevezetőül emlékeztetem a családfájára, majd elárulom a kegyed következményeit annak lombjai közt, történelmi furcsaságokba ágyazva. Tartsunk hát össze, mi, komoly nemzetségünk két léha elfajzottja: a költő és a színész!” 

A színész Sz.Sz.Z. újságíróként, íróként is letette a garast. A mostaniig tizenöt kötetet. Azok egy részében is fel-felbukkan a család, de igazából ebben a könyvében szegődik melléjük. Honnan számítja őseit? „… én apai ágon még a nagyszüleim elébe se tudok vágni. Sőt egy idő után az utánuk fonódott szálakat is elveszítettem… Csak a két szívós nagyszülőmre, a hétnél kevesebb szilvafájukra, az én apám kedves, szép húgára, délceg mosolyú sógorára, döfős öccsére, bigott szektáns sógornőjére, a női ágon három fiúra, a férfiágon három lányra, két fiú egy-egy feleségére emlékszem. Eddig – és nem tovább. Úgy tűnik, ez a családfa számomra kihalt. Pedig…

Hanem anyai ágamon! Az utóbbi időben sok minden kiderült számomra, amit az úri férfiúvá való felnevelésem és a belterjes diszkréció okán a nemesi család nem bogozott az orromra… Ezerkilencszázharmincvalahányban valaki nőrokon vagy rokonlelkű nő levelet írt nagyapámnak. Bőbeszédűsége végét elfújta a szél, odalett az aláírás. A hölgy, gépírásos lapokon, megörökítette a magyarázatokkal tűzdelt Jakab-családfát. Feltételezésünk szerint nagyapám hozzá menekíthetett némely dokumentumokat Trianon után. A két világháború közötti történelmi huzatban a nagyon székely, nagyon gazdag földbirtokos óvta a népes családját a nagyhatalmi istenverésben. Hogy az illegális anyag mégis milyen úton került otthoni búvóhelyre, azt csak találgatni tudjuk. Ketten a nagybátyámmal, vagyis a Jakab Sámuel nagyapám fiával, dr. Jakab Sámuellel. Akivel próbáljuk megmászni a családfát.”

Ezt az ágas-bogas kalandtúrát követhetjük nyomon a továbbiakban, amelyet objektív távolságtartással és kellő szubjektivitással, nosztalgiákat sem nélkülöző kortársi lazasággal, hitelesen vetít elénk a szerző. Jó emberismeretét, jellemábrázoló készségét készségesen tanúsíthatom a kötet azon részeiből, ahol szeretett szüleiről, a folyton zsörtölődő, aggodalmaskodó édesanyjáról és a vidámságra mindig kész, mindig talpra eső, poharazgatni sem átalló, örökmozgó édesapjáról ír. Kezdő tanár koromban három éven át kollégák voltunk a szentgericei általános iskolában. Közelről figyelhettem mindennapjaikat. Mások más időszakra vonatkoztatva mondhatnak hasonlókat az egykori Tutuka, Turturică teljesítményéről. Érdekes, tanulságos könyv ez, indulatokat is gerjeszthet, piszkálódhatnak is vele. Már rögtön az elején is, a mottóval: „Ó, Balkán, de nagyon felhúzódtál északra!” Ez nem Szabó Zoltán megállapítása. Spectatortól kölcsönözte. De igaz. Ez a kiadvány is jól példázza. 

* Székely Szabó Zoltán: Őszülőföldem. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2020