A székely autonómiának nincs alternatívája

A székely jövőben az autonómiának nincs alternatívája, ez az egyetlen lehetőség a történelmi hagyományok, az anyanyelv és a magyar kultúra megőrzésére – mondta az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke vasárnap Bonyhádon, ahol a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelemre emlékeztek.

Potápi Árpád János (fotó) a város székely emlékparkjában rendezett ünnepségen hangoztatta: a bukovinai székelyek támogatják erdélyi székely testvéreik autonómiáért folytatott politikai küzdelmét.

1764. január 7-én az osztrák katonaság több száz, a határőrsorozás ellen tiltakozó csíki székelyt mészárolt le Madéfalván. A vérengzésre, amely székelygyilkosság – siculicidium – néven is ismert, mintegy háromszázan, köztük sok bukovinai székely emlékezett a völgységi városban.

„A madéfalvi veszedelem tanulsága az, hogy az idegen hatalmak végső célja soha nem változott” – mondta a kormánypárti politikus, Bonyhád Fidesz-KDNP-s polgármestere az önkormányzat és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének közös emlékünnepségén.

Több száz évi történelmi tapasztalat megmutatja azt, hogy ha védtelenné válik a székelyek közössége, minden alkalmat megragadnak kitaszítani őket a szülőföldjükről – tette hozzá Potápi Árpád János.

„Ma Erdélyben a veszedelem nem közvetlenül az életek kioltásával fenyeget, hanem a félelem rögzítésével, az anyanyelv kitagadásának, a jelképek, a hagyomány eltörlésének, a tanulási lehetőségek visszaszorításának programjával” – fogalmazott a politikus, hozzáfűzve, hogy a mai hatalom is képes egy zászló, felirat, jelkép miatt 

„állami haragot zúdítani a székelységre”.

A megemlékezés előtt a bonyhádi Szeplőtelen Fogantatás templomban tartott misén Illés Albert jezsuita szerzetespap arról beszélt, hogy a székelység nem felejtette el szabadságát. „Isten igazságai közé tartozó érték, hogy a nép minimális szabadságát élje, használja anyanyelvét, ezen a nyelven tudjon imádkozni, megszólítani gyermekeit, tanulni, bontakozzon ki kultúrája” – mondta.

A madéfalvi veszedelemnek hivatalos jelentések szerint kétszáz, más adatok szerint négyszáz áldozata volt, köztük nők és gyerekek. A katonai fellépés megtörte a székelyek ellenállását, a vérengzés után indult meg a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába, ahol csángók fogadták be őket. Nagy részük tíz év elteltével Bukovinában telepedett le. Közülük 4500-an román–magyar egyezmény alapján áttelepültek a Bácskába, ahonnan 1944-ben ismét menekülniük kellett.

Az évfordulón Madéfalván háromnapos programmal várják a faluba látogató emlékezőket. Vasárnap a többi között székely hagyományőrző egyesületek több mint száz tagja szabadtéri előadáson adta elő az 1764-es tragikus eseményt és előzményeit.

Hétfőn tudományos konferenciát rendeznek a székely határőrségről, kedden a madéfalvi Siculicidium-emlékműnél tartandó ünnepségen a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének képviselői is kopjafát állítanak.

A madéfalvi veszedelemről

Kétszázötven éve, 1764. január 7-én mészárolta le az osztrák katonaság a Madéfalván egybegyűlt, a határőrsorozás ellen tiltakozó csíki székelyeket, a vérengzés a történelembe madéfalvi veszedelem néven vonult be.

A siculicidium (székely-gyilkosság) néven is ismert tragikus esemény előzménye 1760-ra nyúlik vissza, amikor Mária Terézia császárnő elrendelte a Rákóczi-szabadságharc leverése után megbízhatatlannak nyilvánított és felszámolt erdélyi határőrség újbóli felállítását. A szervezet feladata a határok védelme, a rablók és csempészek üldözése volt, a határőrök a zsold és ingyen fegyver mellett számos adókedvezményben is részesültek. A határőrségbe először csak románokat szerveztek, majd 1762-ben elkezdték a székely határőrség szervezését is. (A székelység korábbi, szabadalmas jogállással járó határőrszolgálata 1711-ben szűnt meg, de ehhez kapcsolódó kedvezményeiket megtarthatták.) Eleinte a földesúri terhek alóli szabadulás reményében sokan jelentkeztek, de amikor kiderült, hogy adóikat továbbra is fizetni kell, régi szabadságjogaikat nem nyerik vissza, mindezek tetejébe pedig szolgálniuk idegenben is kell, méghozzá német vezénylet alatt, nagyon sokan meggondolták magukat.

Mária Terézia erre elrendelte az erőszakos sorozást, ami elől a főleg csíki, kisebb részben háromszéki székelyek közül sokan elbujdokoltak. Mintegy 2500-an azonban összegyűltek az Olt menti Madéfalván, és tiltakozó petíció megfogalmazásába kezdtek, hogy írásban hozzák követeléseiket a bécsi udvar tudomására. A jogról és hagyományról hallani sem akaró császári vezetés erőszakkal válaszolt: a falut 1764. január 7-én hajnalban 1350 császári katona fogta körül és fegyverrel mészárolták le azokat, akik a négyórányi ágyúzás után még életben maradtak, a menekülők üldözésére lovasokat is bevetettek. A vérfürdőnek hivatalos jelentések szerint mintegy 200, más adatok szerint 400 áldozata volt, köztük nők és gyermekek is, egy korabeli feljegyzés szerint „nem volt olyan nap, hogy valamelyik faluban ne temettek volna valakit”. A tragikus eseményt gyakran nevezték ezután siculicidiumnak is, mert a latin szó számot is jelentő betűi az 1764-et adják ki.

A brutális fellépés megtörte a székelyek ellenállását, a határőrség szervezése márciusra befejeződött. A vérengzés után indult meg a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába, ahol a csángók fogadták be őket. Nagy részük tíz év után Hadik András segítségével Bukovinában telepedett le, ahol megalapították az öt székely falut: Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Józseffalvát és Andrásfalvát. Az öt falu lakói visszavágytak hazájukba, így kerültek az Al-Duna vidéke és Déva környékére. 4500 ember 1941-ben egy román-magyar egyezmény alapján került a Bácskába, ahonnan 1944-ben ismét menekülni kényszerültek. Magyarországon a háború után kitelepített németek megüresedett házaiba, a Balaton-felvidékre, illetőleg többnyire Tolna és Baranya megyei falvakba telepítették a bukovinai székelyeket. A moldvai csángóságba olvadt székelyek viszont végleg a Kárpátok másik oldalán maradtak.

Madéfalván 1905-ben állították fel a siculicidium emlékművét, a történtekről Nyirő József írt regényt Madéfalvi veszedelem címmel.