Szarvasbogár-eregető

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Márkus Béla debreceni irodalomtörténésszel

‒ Bükkaranyoson, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei községben született, amelyet 1275-ben említenek először okiratokban. Meséljen a faluról, családjáról, mi volt az otthonról cipelt batyuban?
‒ Szülőfalum egy hosszú völgyben fekszik, amelyiknek egyik vége a Bükk lábaihoz ér, a másik lenyúlik az Alföld sík területéig. A határában emelkedő – mára már, sajnos, erdő borította – földvár arról árulkodik, hogy lakott település volt jóval 1275 előtt is, de hogy ekkortájt biztosan, ezt IV. Béla századokon át hagyományozódó emlékezete őrzi; a muhi csatából menekülve a mongolok először itt, a falut kettészelő, ám mostanság gyér vizű patakja táplálta erdős, mocsaras részén vesztették szem elől. Aranyoson vezetett keresztül az üldözöttek útvonala 1596-ban is, a mezőkeresztesi csata után, amikor a törökök voltak az üldözők, s ekkor is a bükki erdők oltalmára vágyó magyarokat kergették. A falu története később is, 1849-ben, 1919-ben, a világháborúk idején a hadi felvonulások, események története, bizonyosan a nagyjából tíz kilométerre eső Miskolc közelsége miatt. A család története – noha nem vizsgáltam a családfa gyökereit – feltehetően összefügg azzal, hogy a parasztfelkelés leverését követően a település jó része elpusztult, majd „idegenekkel” telepítették be. Történészek szerint főleg tótokkal – a ma is szlovák nemzetiségű Bükkszentkereszt ott magasodik látótávolságra tőlünk. Ezen a vidéken a Márkusok is – ezt fejtegette nekem a maga zsidó voltát hangsúlyozó szociológus, Márkus István – tót származékok; édesanyám neve, a Máté és a közvetlen rokonság egy része, az Ambrusok viszont erdélyi eredetűek lehettek. Kilyén Ilka előadásában hallgattam a lemezén is szereplő aranyosi karácsonyi éneket, amit falunk szülötte, a Kossuth-díjas Bari Károly nem mástól, mint ángyomtól, nagybátyám feleségétől, Máté Imrénétől gyűjtött.

Akárhonnan eredt is, az ifjúkoromban úgy 1000–1100 lelket számláló, mára ezerötszáz főre gyarapodó község apraját-nagyját egyvalami összetartotta: a szegénység, a máról holnapra élést kikényszerítő paraszti gazdálkodás a legfeljebb tíz aranykoronás agyagos, köves földeken. Túlzás ugyan, de nem nagy: ha valakinek lovai voltak, az már a gazdagabbak közé számított. Nekünk az öt hold megműveléséhez teheneink voltak, velük szántottunk, hordtuk a trágyát, takarítottuk be a termést, szekereztünk akár öt-hat kilométereket a falutól messze lévő dűlőkre. Ez az önfenntartó gazdálkodási mód végigkísért egyetemi éveimben is. Egészen a diplomaszerzésig, mivel – erre büszke voltam – szülőfalum parasztjai nem engedtek az erőszaknak, nem alakítottak téeszt, noha a szervezéséhez történtek finomabb-durvább kísérletek. Édesapám nyaranta egy cséplőgép étetőjeként11,  telente pedig az erdőgazdaság favágójaként igyekezett egy kis jövedelemhez jutni, majd kertészeti munkára szegődött. Így lett Hamvas Béla munkatársa; a filozófus-raktáros adta ki neki az ásót, gereblyét, hogy alapozza meg és egyengesse a szocializmus Leninvárosig (ma: Tiszaújváros) vezető útját. Hiába volt közel Miskolc, az ipari fellegváros, a villanyt csak a hatvanas évek közepén vezették be.
– A középiskolát Mezőkövesden járta ki; mondjon néhány szót az ottani évekről, a hely szelleméről.
– Kövesd a Matyóföld „fővárosa”, amelynek a szocializmus idején Szent Lászlóról I. László nevére keresztelt gimnáziumába azzal a reménnyel küldtek szüleim, hogy tán még orvos is lehet belőlem (ezért választottam a latint második nyelvként). A város bizonyos részei semmiben sem különböztek a szülőfalumétól, ugyanolyan szegényes, néhol zsúptetős házak, szűk porták, az otthoniakhoz képest szűk, kanyargós utcák, közök voltak. Sikertelen udvarlásaimkor figyelni kellett, valamelyik sarkon nem ólálkodnak-e a matyó legények, akikről úgy hírlett, nem szívlelik, ha idegen jár a helybéli lányok után. A híresztelések nem voltak alaptalanok: az egyik kollégista társunkat meg is késelték. A hely hírnevét a Zsóry-fürdőn túl a népművészet, a matyó hímzés, a matyó babák emelték. A gimnázium nem erőltette – a KISZ révén sem – szocialistává nemesedésünket. Tanáraink többsége hajlott korú volt, a szaktárgyával törődött, tagja volt a megyei szakfelügyelők testületének. A kollégiumi élet menetét eleve megszabta, hogy a gimnáziummal egy épületben zajlott, s hogy évtizedes hagyományokat követve a megye legtávolabbi falvaiból is voltak diáktársak. Mi hozta őket ide? A szegénység. Elsős koromban csomagot kaptam otthonról, szilvalekváros süteménnyel, amivel szégyelltem a társaimat megkínálni, úgyhogy megpenészedett. Később kiderült, hogy egy bükkzsérci cimbora ugyanígy járt. Ezt követően, ha csomagot kapott valaki, rögtön szétosztottuk. Még személyesebb eset: másodikos koromban ősszel bérmálkoztam. Édesanyám igyekezett olyan keresztszülőket választani, akiktől remélte, hogy egy téli-kabátra való pénzt kapok. Kevesebbet tudtak adni, csak egy ballonkabátra telt belőle – abban teleltem ki.
– 1965–1970 között elvégezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet. Ön mit kapott ettől az ősi scholától?
– Először is: barátokat. Csoporttársaim közül a feleségemen túl csak Ablonczy Lász-lót, a Nemzeti Színház volt igazgatóját és Pálffy G. Istvánt, a Magyar Televízió sok műsort megjárt-vezetett munkatársát említem. S akik előttünk végeztek, de hamar barátjukká fogadtak; Görömbei András, Imre László jeles-neves irodalomtörténészekké emelkedtek. Neveket sorolhatok még, azokét, akik tanáraim voltak az egyetemen, aztán, amikor a folyóirathoz, az Alföldhöz kerültem, a kollégájuk lettem. Kovács Kálmánnal, első főszerkesztőmmel kezdeném, aztán Juhász Bélával, a másodikkal folytatnám (akivel egészen a rendszerváltásig együtt „vittük” a lapot). De nem maradhat ki az embernek is nagyszerű Fülöp László s az időnként be-bedolgozó Julow Viktor, aztán a Szabolcsi Miklóssal az első strukturalista verselemző könyvek egyikét szerző, a diákok körében „rettegett” hírű Szuromi Lajos, továbbá a Szegedről Barta János helyére hívott professzor, később a legszűkebb baráti társaságunkat vállaló Tamás Attila sem. Vagy Dante legavatottabb tudósa, Apáczai Csere János (és a barokk stílus) monográfusa, Bán Imre. Utoljára hagytam Barta Jánost, a legnagyobb tekintélyű tudóst, a kicsi, mérges öregúrnak látszót, aki a Mikszáth realizmusát kiemelő Király Istvánnal éppúgy vitába mert szállni, mint esztétikai kérdésekben Lukács Györggyel. A megyei újságnál (Hajdú-bihari Napló), ahová ötödév közepén kerültem, a színház- és filmkritikáknak is efféleképpen igyekeztem alapot rakni, de a glosszák, vidéki riportok írásakor is az „életesség”, a tárgyszerűség volt az irány- és mértékadóm. E tekintetben nem tudott rontani rajtam a MÚOSZ kétéves újságíró-iskolája sem, mert az előadásokat – az esztétika szakosítót választottam – nem járta át a marxizmus-leninizmus szelleme, zenetörténész tanárunknak köszönhetően.
– 1974-től 1993-ig dolgozott az Alföld folyóiratnál, különböző beosztásokban. Milyen volt az arcéle akkor és milyen most, mennyire lehetett „begyömöszölni” a határon túli magyar irodalmat az Aczél-féle kultúrstratégia idején?
– Három évig olvasószerkesztő voltam, a közöletlen kéziratokat is olvasó, a számokat nyomdába előkészítő, aztán ’78-tól ’90-ig főszerkesztő-helyettes, a rendszerváltást követő három évben pedig főszerkesztő. 1991-ben úgy kaptam Soros-ösztöndíjat, hogy az írószövetség éttermében odaintett magához az (akkor még) egy asztalnál ülő Csoóri Sándor és Mészöly Miklós, az alapítvány kuratóriumának tagjai, kérdezve, elfogadnám-e a díjat. A hivatalos közlemény egyébként azt tudatta, hogy hárman (Villányi László, Jenei László és én) a „szellemi műhelyek megteremtéséért végzett többéves munkájukért” kapják a havi tizenkétezer forintos ösztöndíjat. A hat évvel későbbi Petőfi Sándor Sajtószabadságdíjra sem kellett pályáznom, ezt a kitüntetést úgy könyveltem el, mint aki mégiscsak tett valamit a (sajtó)-szabadságért, például azzal, hogy az MDF (amelynek alapító tagja voltam, debreceni s megyei szervezetének tüsténkedője, majd az országos etikai bizottság tagja) vezetői között Csoóritól Für Lajoson, Kiss Gy. Csabán át Lezsák Sándorig és Csurka Istvánig, nem beszélve Csengey Dénesről, nemigen akadt olyan ember, aki ne lett volna a folyóirat szerzője. Az Alföld irodalmi és művelődési lap volt, s mindjárt, mikor eljöttem onnan, az utóbbi jelzőt átváltotta: művészeti lett. Váltott a tekintetben is, hogy már nem próbált egyensúlyozni a különböző szemléletű, stílusú alkotások között, mint korábban, amikor
éppúgy közölte Németh László Harc a jólét ellen című, sokáig kiadatlan drámáját, mint az ugyancsak a hagyatékban hagyott Széna-boglyát Kassák Lajostól. A ’93 utáni, hosszú periódusról röviden, példálózva: mind zamatát, mind formáját tekintve olyan almát kínált, ami messze esett a Barta-iskola fájától. Odakerülésem idején az Alföld különben az Illyés Gyula rajzolta „ötágú síp”-ból hármat szinte magától értetődőn szólaltatott meg. A főszerkesztő, Kovács Kálmán Újvidéken volt vendégtanár, Görömbei András belső munkatárs Pozsonyban (is) kutatott aspiránsként, az erdélyi irodalom iránti érdeklődést pedig – már az ötvenes években – főként az a Tóth Béla tartotta ébren, aki Székelyudvarhelyen Kányádi Sándor magyartanára volt. Furcsállható ugyan, de a külhoni magyar szerzők „köz-leményein” elvétve ha megakadt a pártközponti, minisztériumi vagy tájékoztatási hivatali éber figyelők szeme – írásbeli fegyelmit például többedmagammal nem miattuk, hanem Csalogh Zsolt és Tóth Erzsébet írásainak közlése miatt kaptam, miután nekünk támadt a Népszabadság is.
– Szerkesztői és tanári pályája során sok olyan emberrel találkozott, akik a magyar irodalom és társadalom hírességei közé tartoznak. Kire büszke?
– Találkozás helyett inkább kapcsolatba kerülésről beszélnék, hisz – mondjuk – Castel Gandolfóban a római hungarológiai kongresszus résztvevőjeként „találkoztam” II. János Pál pápával is, Orbán Viktorral pedig friss Széchenyi-díjasként egy asztalnál vacsorázhattam, s azután is beszélgettünk. Híressé lett barátaimmal való kapcsolataimról már ejtettem szót, de szégyellném, ha elfelejteném megemlíteni, túl a tiszteleten, mennyire hozzám közel állónak éreztem és tartottam (itt igazából jelen időben kellene fogalmaznom) monográfiáim „hőseit”, a szlovákiai Gál Sándort és Dobos Lászlót, a „hazai” Ágh Istvánt, a zilahi-jajdoni Szilágyi Istvánt, vagy akiknek a műveiről többször írtam, Csoóri Sándort, Páskándi Gézát. A sor Ács Alajossal folytatódhatna, a szatmárnémeti színész direktorral, akinek a Bujorului utcai házába úgy jártunk, mintha hazamennénk. Csak így egy másik volt színiigazgatóhoz, Sylvester Lajoshoz: ő kalauzolt Sepsiszentgyörgytől Zágonon, Csernátonon át egészen Uzvölgyéig, a Kárpátok bokájáig. „Sapsiban” Farkas Árpádékhoz, Kolozsvárott Horváth Aranyékhoz sem csengethettünk úgy be, hogy ne tárt karokkal vártak volna. De Kányádi Sándor és Szilágyi István sem az ajtóra mutatott, miután bekopogtattunk hozzájuk… Marosvásárhelyt az ablakon kellett zörgetnünk, ha Sütő Andrásékhoz mentünk, akár futó látogatásra, akár Sikaszóra tartva, ahol egy hetet vendégeskedhettünk náluk, bejárva a Varságot. Innen-onnan másokat is illenék még említenem: a „távkapcsolatos” Bölöni Domokost, Gálfalvi Györgyéket, Hadnagy Gézáékat például. Feleségemmel együtt sokuknak, főként persze debreceni autós barátainknak köszönhetjük, hogy alig-alig van nem Erdély, de Románia magyarok lakta részein olyan vidék, történelmi-irodalmi nevezetességű hely, ahol ne fordultunk volna meg, a szívünkhöz legközelebb eső Gyimesektől hazafelé tartva Kalotaszegig vagy észak felé araszolva a máramarosi hegyekig.
– Milyen díjat kapott eddig?
– Kölcsey-díj (1995), József Attila-díj (1997), Tamási Áron-díj (2007), Hídverő díj (2008), Széchenyi-díj (2015).
– Befejezésül, kérem, mondjon néhány szót családjáról, hétköznapjairól.
– Három gyermekünk van, Katalin, Balázs és Ágnes. A magyar szakos diplomás lányunk televíziós szerkesztő, a fiunk – aki már örökölt valamit tőlünk: Erdély sze-retetét – régészeti ásatások szervezője, a legkisebb angol szakos tanárként külföldi televíziós csatornák filmjeinek a fordítója. Van két ritkán látott unokánk: Málna Róza és Csongor. A feleségem Cs. Nagy Ibolya, középiskolás korában az Ifjúsági Rádió Így írunk mi pályázatának nyertese volt, novellája Ördögh Szilveszter, Wehner Tibor, Döbrentey Ildikó, Spiró György és mások írásaival együtt megjelent a Ne féltsétek őket! című antológiában. A diploma után hivatalosan (azaz a háztartásbeli munkája mellett) a megyei lap kulturális rovatánál, majd a Csokonai Kiadóban, illetve a Kossuth Lajos Tudományegyetem kiadójában dolgozott. Az 1944 után először megjelent Szabó Dezső-regény, Az elsodort falu felelős szerkesztője volt, gondozta a Kányádi Sándor, illetve Szilágyi István munkásságáról szóló tanulmányköteteket, 1993 és 2006 között Sütő négy könyvét is (Szemet szóért, Heródes napjai, Erdélyi változatlanságok, Létvégi hajrában). Kritikakötetei jelentek meg, és az utóbbi években két, az enyémhez hasonlóan az erdélyi folyóiratokban visszhangtalan maradt monográfiája Farkas Árpádról és Király Lászlóról. Habár József Attila-díjas, az évek haladtával úgy érzem, több elismerést érdemelt volna, s elhappoltam előle egy-két jutalmat, díjat. Hétköznapjaink? Mindig van feladat – írásbeli. Csak előtte olvasni kell, amit amúgy is szeretünk.