Egy számomra nagyon kedves pedagógus azt mondta nemrég, hogy négyévente minden szeptemberben ugyanolyan szorongással várja a csodát, és amikor újra megtörténik, ugyanúgy beleborzong, mint a legelső alkalommal.
Lassított fekete-fehér filmhez hasonlított június harmadik péntekének délelőttje. A visszapergetett képek, hangok, mozdulatok régóta várt órája volt ez, amikor egy tömbbe simult az iskolaudvarok máskor százszárnyú diáknépe, a szünidei végtelen szabadság közelségétől megbabonázott kicsik és a nagyok, akik pár nappal korábban talán még utolsó vizsgáikat szurkolták végig, és a lefutott végső körök után irreálisan távolinak érezték a teljes ellazulás gondolatát. 36 hét, 176 nap tornyosult mögöttük, és hömpölygött közöttük, körülöttük, mint szigetet körülölelő tenger. Az együtt töltött idő tengere.
Egy számomra nagyon kedves pedagógus azt mondta nemrég, hogy négyévente minden szeptemberben ugyanolyan szorongással várja a csodát, és amikor újra megtörténik, ugyanúgy beleborzong, mint a legelső alkalommal. A kicsi, izzadt tenyerekben megszelídülő ceruzák, a botladozó, majd egyre bátrabb szavak csodája ez, az olvasóvá, írástudóvá születés misztériuma. Az, ami diákot és tanítót egy életre összeköt. Ezért gondolom úgy, hogy ők, az óvodáskor biztonságából korántsem csengőszóra, annál jóval lassabban, keservesebben kibújó elsősök és a növekedésükért felelősséget vállaló felnőttek járták be ebben a tanévben a legnagyobb köröket. Bármennyire meglepő, van olyan kisdiák, aki a vakációs visszaszámlálás végén kicsit még visszatartotta volna a pillanatot, és – annak ellenére, hogy tudáspróbák vagy pársoros házi feladatok miatt sokszor üzent hadat az iskolának –, most mégis azt kívánta, bárcsak még egyszer első osztályos lehetne. Talán ez a kívánság lesz majd az a megtartó „kicsiny pont”, amelyhez a legnagyobb útvesztőből is van visszaút. És talán hasonló, rég nem „használt”, de bármikor elővehető kívánságokból meríthetnek erőt a nagyok, a vizsgák előtt álló nyolcadikosok és az érettségizők, akik egyelőre mit sem érzékelnek a vakációs varázsból, a kitáguló tér és idő nagylelkűségéből. De töltekezhetünk belőle mi is, nyári kicsengetést váró, indulás előtt mégis mintha tétovázó egykori elsősök, akik felnőtté válásunk óta annyiszor ejtettük már feladatok csapdájába szabad óráinkat. Jó lenne most kegyelmet gyakorolni a bebörtönzött percek fölött, a fellélegzés, felszabadulás időszakává tenni az előttünk álló nyarat, ha egészen nem is, legalább részleteiben, mozaikdarabkáiban. Csigaházak esőfényében, mezei füvek illatában, gyermekünk hihetetlen szabadságtudatában találhatjuk meg igazi szünidőnket. Azt, ami nem szerepel a vakációs árleszállítások ajánlatai között, és amellyel soha egyetlen reklámlapban sem találkozunk. Azt, ami azért megvásárolhatatlan, mert már réges-rég, a kezdetektől a miénk.
