A sós leves és az önbecsülés

• 2012-12-02 18:59:48

• Menyhárt Borbála

Bizony, legtöbben gyatrán állunk az önbecsüléssel – ez derült ki Pál Ferenc népszerű pap és lélektani szakember szerda esti, A szorongástól az önbecsülésig című előadásából, amelyre a Nyitott Akadémia sorozat keretében került sor.

Bizony, legtöbben gyatrán állunk az önbecsüléssel – ez derült ki Pál Ferenc népszerű pap és lélektani szakember szerda esti, A szorongástól az önbecsülésig című előadásából, amelyre a Nyitott Akadémia sorozat keretében került sor. Pál Feri, ahogyan mindenki emlegeti, nem először járt Marosvásárhelyen, de a stand-up comedyre jellemző fergeteges humorával ezúttal is annyi embert vonzott, hogy zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme. Emberközeli stílusának és előadásmódjának köszönhetően a közönség nagyon jól szórakozott, a teremben ülők bizony gyakran magukra ismertek a poénos élethelyzetekben, amelyekkel a magyarországi szakember illusztrálta mondanivalóját.

Lélektani szakemberként a fő célom, hogy segítsek az embereknek az önbecsülésük megszerzésében, a többi problémára már maguk is találnak megoldást – fogalmazta meg munkásságának lényegét Pál Feri, aki Virginia Satirhoz, a családterápia nagymeste-réhez hasonlóan állítja, az önbecsülésnek döntő jelentősége van abban, hogy kapcsolatainkban – legyen az férj–feleség, szülő–gyerek, főnök–beosztott – megfelelően tudjunk viselkedni és elégedettek tudjunk lenni az életünkkel – állítja a szakember, aki az önbecsülést egy háromlábú vaskondérhoz hasonlította, amelyben egyszer szappant főznek, máskor pörkölt készül benne, néha pedig trágyatárolásra használják. A lényeg, hogy éppen mi van benne és mennyire van tele.

De sós ez a leves!

– mondja a férj, amikor megkóstolja felesége főztjét, mire a feleség, annak függvényében, hogy hogyan áll az önbecsüléssel, négyféleképpen reagálhat – ezzel a példával illusztrálta Pál Ferenc azokat a reakciókat, amelyek hasonló helyzetben születnek, ha az embernek nincsen megfelelő önbecsülése. Virginia Satir négy kommunikációs stílust figyelt meg, amelyeket az emberek a visszautasítástól való félelmükben használnak. Az az ember, aki fenyegetve érzi magát, de nem szeretné, hogy mások észrevegyék a gyengeségét, ezek mögé próbál rejtőzni. Előfordul, hogy támadásba lendül, mondván, lehet, hogy sós ez a leves, de amit te készítettél a múltkor, az egyenesen a disznóknak való volt. – Egy mondatot, amely valójában a realitást képviseli, hiszen tényleg sós az íze a levesnek, az illető támadásként éli meg, ha nincsen önbecsülése. Megtámadva érzi magát és visszatámad – fogalmazott a lélektani szakember, aki a poén kedvéért megjegyezte, amikor az előadás közben megcsörrent egy telefon, ő is gondolhatott volna arra, hogy nem eléggé érdekes a mondanivalója, holott lehet, hogy a nézőt éppen halaszthatatlan ügyben keresték.

Egy másik, szintén túlzásnak számító, de sajnos valós, lehetséges reakció az engesztelés, azaz a feleség sírva fakad, és szinte elnézést kér a férjétől, hogy ennyire nem ért a főzéshez, éppen hogy ki nem mondja, hogy a férfi nála jobbat érdemel.

– Inkább magára vállal mindent, csak ne bántsa tovább a másik – hangzott el a következtetés. A harmadik stílus az okoskodó, vagyis a feleség filozofálni kezd a só minőségéről, a különféle sóféléknek a leves ízére való hatásáról. – Okoskodásba kezdek, mert félek, hogy kiderül, béna, hozzá nem értő vagyok, ezért okos gondolatokkal próbálom ezt palástolni – jellemezte ezt a reakciót Pál Feri. Végül pedig nem ritka, hogy a háziasszony inkább eltereli a szót, mintha nem is hallaná férje megállapítását, elkezd beszélni például a gyerekekkel kapcsolatos dolgokról.

– Virginia Satir szerint érzelmileg megterhelő helyzetekben az emberek 95 százaléka hajlamos a fenti négy kommunikációs stílus valamelyikét magára ölteni – vonta le a következtetést Pál Feri, és a teremben ülők mosolyogva értettek egyet vele, hiszen a hallgatóság között valószínűleg nem volt olyan, aki legalább egyik élethelyzetben ne ismert volna magára.

Valóságnak tartjuk, ami nem az, és nem tartjuk annak, ami az

– ez a két dolog okozza az emberek életében a két legfőbb nehézséget – idézte a dalai lámát Pál Feri, aki szerint az emberek nagy részére jellemző, hogy szorongásban, szégyenérzetben élik életüket, mivel csökkent értékűnek tartják magukat. – Egyrészt valóságnak tartjuk, ami nem az, vagyis elhitetjük magunkkal, hogy ügyefogyottak, bénák, semmirevalók vagyunk, ha valamibe belekezdenénk, akkor azzal kezdjük, hogy úgysem tudjuk megcsinálni. Másrészt pedig nem tartjuk valóságnak, ami az, vagyis nem látjuk, hogy ügyesek vagyunk, hogy sikereket érünk el. Amikor pozitív dolgok történnek velünk, arra összpontosítsunk, és azt tartsuk valóságnak! Bízzunk magunkban és ne higgyünk magunknak. Azoknak higgyünk, akik szeretnek bennünket és meglátják az értéket bennünk – tanácsolta hallgatóságának a lélektani szakember.

Emberek, akik kérik a pofonjaikat

Pál Feri szerint vannak emberek, akik az életben újra és újra bejelentkeznek a pofonjaikért, és meg is kapják. Ha úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk elég értékesek, nem becsüljük magunkat, akkor ez három irányba viheti a cselekvéseinket. Például ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan azt szeretnénk, ezzel megerősítenek elképzelésünkben, hogy csökkent értékűek vagyunk, és újra és újra elkönyveljük, hogy ilyen mostoha az élet, nincs amit tenni. Vagy ha nem is rossz szándékkal, de visszautasítás ér, dühösen visszavonulunk és eldöntjük, hogy soha többet nem állunk szóba az illetővel. – Elkezdünk önkéntes száműzetésbe vonulni, dacból nem próbálunk ki semmi újat, nem kezdünk bele semmibe, vagyis megpróbáljuk elkerülni az olyan helyzeteket, amelyek megbéníthatnak – magyarázta. Pál Ferenc szerint a harmadik irány, hogy az ember rettenetesen kritikussá, bántóvá válik másokkal szemben. Ha ő kicsinek és szerencsétlennek érzi magát, a másikat kezdi pocskondiázni, és ez enyhülést jelent számára. Állítását egy lány példájával illusztrálta, akit a barátnője nem kér fel, hogy legyen az esküvői tanúja. A lány elmegy végül az esküvőre, de sértődöttségét úgy éli ki, hogy kritizálni kezdi az ételt, a zenét. Az önbecsülés nélküli ember másokról nem mond pozitív dolgokat, mert úgy gondolja, ezzel önmagát kicsinyíti – állítja Pál atya.

Dicséretek nélkül nem vagyunk értékesek?

Az előadó szerint az önbecsülésnek, amely nem egyenlő az önbizalommal és az önértékeléssel, több formája van. Az egyik, amikor az külső forrásokból táplálkozik,
vagyis próbálunk mindenkinek a kedvében járni, hogy mások dicséretét, elismerését elnyerjük. Az ilyen ember addig van jól, amíg dicsérik, de a dicséret előbb-utóbb elfogy. A másik, az életélvező, akinek van belső önbecsülése ugyan, de sok esetben nem teremt magának alkalmat arra, hogy a tehetségei kibontakozzanak. Előfordul viszont az is, hogy valakinek semmiféle önbecsülése nincs. Például a feleség kerti partit szervez, vásárol szalonnát, és kéri a férjét, kóstolja meg, ízlik-e. A férfi megkóstolja, mondja, hogy jó, de a háziasszony tovább faggatja: biztos ízlik? – faggatja. Erre a férfi megjegyzi, valójában lehetne kissé jobb íze a szalonnának, mire a felesége kifakad, ő tudta, megmondta, hogy nem elég jó. A vendégeknek hiába ízlik, az ő estéje tönkrement – mutatott rá a lényegre Pál Ferenc.

Merjünk dicsérni és elfogadni a dicséretet

A szakember arra int, merjünk cselekedni és kockázatot vállalni, még akkor is, ha azt gondoljuk, úgysem sikerül, mondjunk pozitív dolgokat másokról, építsünk fel hiteles kapcsolatokat, merjünk dicsérni és elfogadni a dicséretet, hiszen nem a dicséretektől leszünk beképzeltek, hanem attól, hogy az önbecsülés hiányát próbáljuk mindenáron pótolni – tanácsolja Pál Feri azoknak, akik önbecsülési problémákkal küzdenek.