Sorsgörbe

• 2012-03-23 14:44:46

• Sebestyén Mihály

Derékapám vadászdugongokat tenyésztett. Rendszerint olyan egyedek kerültek birtokába, bár helyesebb, ha azt mondjuk: felügyelete, sőt gondnoksága alá, amelyeket anyjuk ellökött az ellés után.

Derékapám vadászdugongokat tenyésztett. Rendszerint olyan egyedek kerültek birtokába, bár helyesebb, ha azt mondjuk: felügyelete, sőt gondnoksága alá, amelyeket anyjuk ellökött az ellés után. Amiből kitetszik azonnal, hogy a keményszívűség, a szívtelenség, az elcsökevényesedett anyai ösztön nem csupán a legmagasabb fokon szervezett Anyag, a gondolkodó, gondűző emberiség körében honos, hanem az alsóbb szervezettségi fokokon is, a biológia minden szinten ismeri ezt az erős megfosztottságot, hátrányt és elanyátlanodott állapotot.

Az eleveneket szülő vadászdugon-gokat évente több ízben is a trópusokon vagy az Adria partvidékéről szerezte be. Sajnos, Fekete-tengerünkben nincs, nélkülöznünk kell a török hódoltság félezer éves fennállása óta a túlzott kávézaccürítés miatt, amely köztudomásúan fölöttébb ártalmas és veszedelmes a vadászdugongokra nézvést. Derékapám rendszerint beült kimustrált Volkswagen teherautójába és egyhuzamban levezetett Porečig vagy az Isztriai-félsziget csücskéig, itt megalkudott a gelelcsároknak nevezett tengerőrökkel, akik már tudták, hogy a messzi Kárpátok vidékéről érkező úr az elárvult vadászdugongok megszállott szerelmese, gyűjtője.

Az is elég közismert volt természetvédelmi körökben, hogy a Fekete-tengert környező országok, de még a Földközi-tenger keleti medencéit övező államok lakói is elvetemült kávéfogyasztók, akik forró homokban vagy nyílt lángon, parázson forralják föl a vízbe közvetlenül bedobott, apróra őrölt, megpörkölt kávécserje gyümölcsét, a bogyókat. Minekutána kifőtt belőle a serkentő anyag, a koffein (a sporlós albánok és szerfelett beosztó bosnyákok kétszer is kifőzik a zaccot), beleöntik a folyókba, azok pedig sebes sodrásukkal kisöprik a Balkán-félszigetről, Anatóliából, a Kaukázus aljáról egyenesen a tengerbe a kifőtt, értéktelen kávémaradékot, mely leülepedve a vadászdugongok uszonyában megköt, mintegy páncélbevonatot képez rajtuk, amely képtelenné teszi az állatokat, hogy úszva, lesből közelítsék meg a tápláléklánc első és legfontosabb szemét, a szájba vehető és megemészthető apróbb halakat, rágcsikat, rákokat és tengeri rovarokat, lágytestűeket és tengerlakó puhányokat.

Másutt (Európa boldogabb zugaiban) már sikerült a lakosság jelentős csoportjait kitartó nevelő munkával rávenni arra, hogy ha már mindenáron a kávézás szenvedélyének kívánnak hódolni, a kifőzetet ne bocsássák alá a konyhai mosogató lefolyóján vagy ne öntsék a településen átfolyó felszíni vizekbe, álló tavakba, tengerszemekbe, hanem gyűjtsék külön, a szelektív kávézaccprogrammal ugyanis kiváló építkezési alapanyagra tehetünk szert, ily módon pedig meg lehet előzni számos külföldön eszközölendő kiadást.

A trópusokon elég nehéz volt bárkit is rávenni arra, hogy derékapám érdekeit figyelembe véve begyűjtse és az üzletkötésig farmján tartsa, táplálja az amúgy falánk és élénk képzeletű vadászdugongokat. Hiszen a vadászdugongok rendszerint táncra perdülnek egymással, amint biztonságban érzik magukat, vad kergetőzésbe csapnak az alkony leszálltáig, vagy felkapaszkodva a kennel legmagasabb pontjára, egymással versengve utánozzák az elhaladók hangját, egymás utánzatait, olyiknak még a közelben lakó félvér karaibi gordonkások koncertszólamait is. De efféle egyedek egészen ritkán taszíttattak el szülőanyjuk által, ezeket derékapám rendszerint amerikai zeneiskoláknak adta el szép haszonnal.

Talán nem is olyan elvetemült ötlet az, ami derékapám szívkamráiból kisarjadt, midőn arra gondolt, hogy visszahonosítja a vadászdugongokat a Fekete-tengerbe, ahol egykor úgymond őshonosak voltak, hiszen, amint megszűnik a kávézacc-pazarlás, -pancsolás, -szórás, és megnyugszik a természet, újra utat tör magának a biológiai rend, a természet ama faunisztikus törekvése, amely a fajok rehabilitációját soha egy percre sem felejti, ejti el. Addig is a szovátai Medve-tótól északra, az egyik felhagyott sóbányában kialakult és lezárt föld alatti barlangtavában tartotta az állatokat, hol kitűnően érezték magukat, hálásak voltak a maguk kisállati módján derékapámnak, akinek szívesen hívtak elő emlékeikből dallamfoszlányokat, amint derékapám feltűnt a táplálékkal, és hatalmas elemlámpájával magához csalogatta a félhomályban élő dugongfiakat és -jányokat. Minimális pusztulással kellett számolnia, ugyanis a kitaszítottak, mint mondottam, hálásak voltak, őszinte ragaszkodással és rajongással tekintettek föl derékapámra és a két gondozóra is, akiknek szigorú titoktartás mellett kellett végezniük munkájukat, nem volt szabad elárulniuk alkalmazásuk tárgykörét, hol tartják a különleges víziemlősöket. Nem is tudott erről jóformán senki sem a Sóvidéken, kivéve Perczel Mór geológust, aki ilyen patinás történelmi nevet viselt, és rendes magyar ember, valamint meggyőződéses dugongpárti volt, ő tárta fel derékapám előtt a bányatavat, és javasolta, hogy oda telepítsék át a klicskafalvi tógazdaságot hamar kinövő dugongtenyészetet. A klicskafalvi Új Élet tsz a maga módján örült az áttelepítésnek, ugyanis rengeteg vesződséggel járt a dugongok etetése, ráadásul a falusiak azokban az időkben, amikor általánosan tilos volt a bornyúvágás, éjszaka lehalászták a tavat, és a védtelen dugongokból bécsi, párizsi, hirtelen és parmezános kapribogyós szeletet készítettek, sütöttek, karácsonykor ledarálták a potyát és a töltött káposztába is került belőle.

Néhai derékapám népszerűsége akkor bukott a nullapont alá, amikor az egyeduralkodó párt diktátora meghirdette a tudományos táplálkozás dogmáját, és azt az egész társadalomra osztálykülönbség nélkül ráerőltette. Önként, felkérés nélkül, a maga indulatjából, ahogyan egykor fogalmaztak a régmúlt korok újdondászai, a krónikások, szóval külső ráhatások nélkül cikket írt, üdvözlő, egyetértő, bólogató mondatokat terített szét a racionális táplálkozás érdekében, külön kiemelve, mennyire káros, népünktől idegen, ártalmas a kávéivás és nyakló nélküli fogyasztása, mennyivel terheli meg ez a rossz beidegződés a szívet, nem is szólva a gondoskodó államról, míg a volt gyarmatokról beszerzi a volt gyarmatárut stb. Mi már tudjuk, milyen megfontolások alapján kompromittálta magát a diktatúra mellett, de a megvonások egy hosszú évtizede alatt (amikor mi csicseriborsóval nemesített álkávékat szürcsöltünk sötét lakásainkban és igazi brazil és arabica kávék után csorrant a nyálunk, kávéházat csak filmen láttunk a szombat esti krimiben, mikor emberek életüket kockára téve egy fél kiló Wiener kávéval kenyerezték le a kőszívű, végtelen markú hivatalnokokat, amikor az ivott igazi svarcot, aki vámos volt vagy sebész) derékapám virgoncan telepítette kora tavasztól késő őszig vadászdugongjait a Fekete-tenger melléki tavakba, a tekerghioli sűrű iszapba, úgyanis úgy látszott, hogy életesélyeik és -kilátásaik igen kedvezően esnek a latba.

„Egyedeim szépen gyarapodnak” – írta nekünk képeslapokon, „egyik-másik hízásnak indult, kedvük is visszatért, kis török-tatár dallamokat is utánoznak már, és egészen jól értik a bolgár turisták kifilicsalogató dalait.” Sőt, Jutocsa, a legfejlettebb egyed már a tenger felé is megtalálta a titkos kijáratot, amely összeköttette a két állóvizet, a nagyot és a kicsit. Derékapám – hála nem sejtett összeköttetéseinek, régi katonatársai önzetlen segítségének – még azt is elérte, hogy kapott húsz kishibás japán mikrocsipet, amivel kedvenceit felszerelte és tengerre bocsátotta, így a rádiólokátorok szerte a varsói szerződés országainak nagyvezérkari irányítótermeiben jelezték, merre navigálnak derékapám vadászdugongjai.

Tíz évig úgy látszott, hogy a természet erőt vesz magán, visszatér egy korábbi döntésére, megmásítva azt, derékapám és a természetvédők kedvében járva, aktív részt vállal, támogatja biológiai erőforrásaival és spontán isteni sugallattal a dugong-visszahonosítási akciót (olyan, mint másutt a reszlovakizáció). Derékapám a program vége felé, a diktatúra végnapjaiban már haza sem tért váro-sunkba, az egész esztendőt lenn töltötte a tenger martján, nem borotválkozott, nem mosdott, torzonborz és teljesen természetközelivé lett, be akart olvadni a környezetbe, elvegyülni; azt sem tudtuk, mit eszik, hol alszik, sőt mesélték, hogy a dugongok kedvéért összeállt egy lipován fehérnéppel is, aki civilben a nemzeti kajak-kenu válogatott mesteredzője volt, sajkákon követték az állatokat, amelyek új szokást vettek fel, íváskor beúsztak a Dunába, és a sűrű nád és sás között, deltai romantikában adtak életet kicsinyeiknek...

A vadászdugongok maguk gondoskodtak a táplálékról, bár elég sokan elpusztultak, mert a többi tengermelléki országban azért volt zaccolás és nem lehetett elég fegyelmet tartani, holott az ENSZ környezetvédelmi bizottságában is felszólalt országunk képviselője a Fekete-tenger–Balkán sajátságos ökozóna védelmében, a specifikus dugongfaunát sem feledve, derékapám sugallatára. (A biztonsági erők már azon törték a fejüket, miként lehetne ezeket felhasználni a külföldi reakció elleni harcban, kémfeladatok teljesítésére.)

És akkor kitört az a lázadás, amely elűzte a diktátort, Máltán a nagyhatalmak megegyeztek, hogy a tábor országainak polgárait igenis alapvető szabadságjogokhoz kell juttatni: ezek között is az első hely illette a kávéhoz való személyelemi jogot. A forradalom harmadnapján óriási mennyiségű zacc ömlött befelé a Dunából, ugyanis a tömegek országszerte kifosztották a titkosrendőrség titkos kávéraktárait, és mindenki (beleértve a csecsszopókat is) napi hét csésze kávét ürített a győzelemre. A dugongok uszonya azonnal felfogta a kávépermetet és mind egy szálig elhullottak két hét alatt.

Ekkor derékapám felakasztotta magát egy százas szegre, így talált rá lipován élettársa, Malna Malnova, mikor hazaérkezett a barcelonai olimpiáról, ahol első helyezést értek el versenyzői a Dugong fantázianévre keresztelt nyolcpárevezős verseny-hajóval.