Sorok a Rovásatlasz kötetről
2013-11-22 14:00:46
- Ráduly János
Amikor megpillantottam Hosszú Gábor Rovásatlasz című impozáns könyvét, felujjongtam. A következő megsejtésem támadt: a szerző elgondolásai bizonyára újszerűek, eredetiek, esetleg vitára serkentőek.
Amikor megpillantottam Hosszú Gábor Rovásatlasz című impozáns könyvét, felujjongtam. A következő megsejtésem támadt: a szerző elgondolásai bizonyára újszerűek, eredetiek, esetleg vitára serkentőek. Pozitív értékű megsejtésem beigazolódott: a számítógépes kutatások valóban – ha nem is minden vonatkozásban – elősegítik/segíthetik a rovásírás fejlődésének jobb megismerését, az ábrák, táblázatok sokasága, valamint az írásfejlődési modellezések másfajta összefüggésrendszerek felé is utat nyitnak.
A 12. oldalon ez olvasható: „A rovásba tartozó írásemlékeket öt fő rovás írásbeliségbe csoportosítottam, ezek a következők: protorovás, korai steppei rovás, Kárpát-medencei rovás, steppei rovás, székely-magyar rovás.” Az ugyanitt található 1.2 – 1. táblázatban egy hatodik is szerepel: a türk írás. A szerző közli Vékony Gábor, Róna-Tas András és Kyzlasov elnevezési rendszerét is: jó eligazító mind a kutatók, mind az átlagolvasók számára.
De miért kapta a könyv ezt a parádés címet?
A választ a 109-120. oldalakon találjuk meg. Itt helyezte el a szerző – 8. fejezetként – a Rovásatlasz – az egyes rovásgrafémák leszármazása című összeállítását. Elképzeléséről ezt írta: „A következő írástörténeti térképek az összes rovásbetű, ill. rovásszám leszármazását bemutatják (…) A betűalakok leszármazásának hierarchikus rendjében az egymásból származó grafémák sorozatát grafémaláncnak nevezem (…) Ez az alapja a rovásbetűk leszármazásához alkalmazott, a hangértékbeli hasonlóságokat, továbbá a földrajzi és a történelmi tényeket is figyelembe vevő saját fejlesztésű módszernek.”
Világosan megfogalmazott szándéknyilatkozat. De hogyan is működnek ezek a térképlapok? Itt az L graféma (írásjegy, betű, ligatúra) változatairól szóló részt mutatjuk be.
Előbb a föníciai LÁMD, a korai és birodalmi arám LAMED betűformái láthatók (jobbára függőleges szár, alul jobbra futó kis vonallal), ezt a könyves pehlevi, a protorovás (10. sz.), a Kárpát-medencei (6-7. sz.) és a steppei (8. sz.) betűformák követik (főszárhoz alul balra futó kis vonallal).
Sajátos megépítésű a glagolita ábécé jele, ez már közismertebb forma.
Nem folytatjuk tovább a betűk „körül-magyarázását”, csak felsorakoztatjuk az írásfajtákat: nabateus, protorovás (8. sz.), károsti, korai steppei (10. sz.), protoírás, Kárpát-medencei, Aethicus, korai steppei írás (8-9. sz.), türk (kétszer is, más-más grafémával), korai steppei és steppei rovás (9. sz.). És szerepel – nyilván – a székely-magyar rovásírás (14. sz.) a már megszokott négy betűalakkal: háztető, belső vonalakkal. Megemlítem még – kiegészítésképpen –, hogy van egy sajátos megépítésű észak-kaukázusi graféma is (dőlt hullámos főszárnak alul három
„lába”), amely szintén L hangértékű és 9-10. századi. Lásd Ráduly János: Magyar nyelvű mondat Észak-Kaukázusban. Színes Világ (Népújság-melléklet). IX. évf. 32. sz., 2013. augusztus 17. Ezt a jelet nem látom az L grafémák között.
Nos, az eddig elmondottakkal talán érzékeltetni tudtam: Hosszú Gábor szinte emberfeletti munkát végzett, míg ezeket a grafémaalakokat együvé hordta, számítógépbe táplálta, közkinccsé tette. A betűtörténészek értékes forrásmunkája lesz (és marad) a kiadvány. Persze, azoknak is, akik kimondottan betű-összehasonlítgatásokra rendezkedtek be.
Most bemutatjuk a fontosabb írástípusokat abban a sorrendben, ahogy a szerző is taglalta őket. Elsőként a protorovásról írt: „Léteznek olyan betűk, amelyek a székely-magyar, a Kárpát-medencei és a steppei rovásban egyaránt felbukkannak (…) kellett lennie egy közös ősüknek, amit protoírásnak neveztem el.” Ide három emlék tartozik (8-10. sz.), mindháromnál táblázatba foglalta a következő adatokat: milyen protorovás- vagy normalizált protorovásbetűkkel van leírva, milyen nyelvű a fonetikus átírás és hogyan hangzanak magyar fordításban. Itt az első és a harmadik török fonetikus írású, a második pedig iranista. Ugyanezt a feldolgozási módszert alkalmazza a többi emléknél is.
A szerző a Korai steppei rovás fejezetet így indítja: „A rovásírások és a türk írás emlékein alapulva felismertem, hogy volt egy közös ősük, a korai steppei rovás (…) A korai steppei rovás használatának vége a 10. századra tehető.” Három emlékről ejt szót, a franciaországi bronzsisakról, a minuszinszki orsókorongról, a homoknégyhalomi tegez csontborításáról. Mind a három török fonetikus átírású (török nyelvű).
A Kárpát-medencei rovásról a szerző feltételezi, hogy a protoírás folytatása. A környei íjmarkolat-lemez (6-7. század fordulója) feliratát magyar nyelvűnek gondolja, az ozora-tótipusztai ezüstedény és a jánoshidai tűtartó feliratai pedig török fonetikus átírásúak. Külön értéket képvisel Aethicus ábécéje (8. sz.), mivel „Néhány Kárpát-medencei rovásbetű csak Aethicusnál maradt fenn – torzult formában.”
Együtt tárgyaljuk – röviden – a szarvasi csont tűtartó (8. sz.) és a nagyszentmiklósi aranykincs (7-8. sz.) feliratokat, mivel – a legújabb felfogás szerint – mind a kettő az európai avar kultúrkör terméke. A könyvben megtalálható a tűtartó négy oldalának fényképe, valamint az „Erdélyi I. régész-történész által 1984-ben készített rajzolata.” Hosszú Gábor az elsőről „magyar egyezményes hangjelölés szerinti átírást” nyújt, azaz magyar nyelvű. Az aranykincsről is jobbára ez a véleménye, van viszont egy török, egy szláv és egy iranista (ász-alán) fonetikus átírás is. Megállapítja: „Ez a négynyelvű felirat is igazolja, hogy magyar, ogur, szláv és alán nyelven beszélők együtt éltek.” Megjegyezzük – Erdélyi István nyomán –, hogy „a korábbi olvasatoknak, különböző nyelveken, se szeri, se száma” (lásd Erdélyi István – Ráduly János: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig. Bp. 2010). A fejezetet a torjai (11-12. sz.) és a békés-povádzugi két emlék zárja.
A steppei rovásírást három emlék képviseli: két humarai (Észak-Kaukázus, 9-10. sz.) és a kijevi levél rovásjegyei.
Mind terjedelemben, mind feldolgozási módszerben a legkidolgozottabb a 6. fejezet, amelynek címe: A székely-magyar rovás. A szerző szerint ez az írásfajta a Kárpát-medencei rovásból jött létre (8. sz.), „néhány hangra többféle betű létezhetett,” és a grafémákon „megfigyelhető valamilyen formatervezettség.” Nem taglalom a bevezető rész minden vonatkozását, csak néhány olyan emlékre térek ki, ahol olvasati különvéleményem van. Adom a magam megfejtését, mindeniket pontosítottam, közöltem. Nyelvtörténeti tudásomat Szabó T. Attilánál szereztem, tanítványa vagyok. A történeti adatok feldolgozási módszerét tőle „örököltem”, egyik írásomat az ő emlékének szenteltem.
Bodrog-Alsóbű: HONAK. A Beszélő rovásemlékek könyvemről írt recenziójában Sudár Balázs ezt írta: Ráduly a „Vékony Gábor „FÚNAK” olvasata helyett az Árpád-korból dokumentálható Hó személynévre alapozva a „HONAK” megoldást javasolta” (Keletkutatás, 2009. Tavasz).
Vargyas: MiHáLYJ vagy MiHáLYI iRTáN KöVeT. Nem evangéliumi idézet.
Homoródkarácsonyfalva, a kőrovás második sora: H SZéKeLYI VéSéK. A H betű rövidítés: Homoród mente, vidéke, környéke (székelyei, székelyi). Nem szakrális jellegű mondat.
Székelyderzs: MiKLOS SZeNTI aZ PaP. Az OS és NTI ligatúrák.
(Folytatjuk)
