„Sokat köszönhetek az egyetemnek”

Diákjaink külföldön V.

Idegenben az első napok a legnehezebbek, hiszen akkor jövünk rá, hogy egyedül vagyunk, és a magunk urai lettünk. Azonban ez nem csak a szórakozásról szól, hanem komoly és olykor könyörtelen lépéseket jelent. Ilyenkor fontos, hogy kitartsunk, és ne adjuk fel, hiszen csak így fejlődhetünk.

Krivosik Adorián, Hollandiában tanuló diák mesélte el tapasztalatait, és hasznos tanácsokat is megosztott velünk.

– Hogyan jött az ötlet, hogy külföldön tanulj?

– Nem volt szándékomban, hogy külföldön tanuljak tovább, érdekelt, hogy milyen a hazai felsőoktatás, ki szerettem volna próbálni. A líceum utolsó évében, az egyetemi nyílt napok alkalmával el is látogattam két erdélyi felsőoktatási intézménybe, egy kolozsvári és egy marosvásárhelyi egyetemre. Negatív élmény volt, úgy éreztem, hogy a tanárok számomra nem megfelelő módon viszonyulnak a diákokhoz. Példaként elmondom, hogy Kolozsváron az egyik egyetemen bevezényeltek egy amfiteátrumba, ahol egy informatikatanár tartott órát nekünk, érdeklődőknek. Ezen  részt vett körülbelül 100 17-18 éves diák, az ország különböző részeiről. Komoly informatikai feladatokat írtak fel a táblára. Ezzel nem lett volna gond, csakhogy a tanár találomra felszólított diákokat, és aki nem tudta a választ, azt megszidta, és kijelentette, hogy akik nem tudnak válaszolni a kérdésekre, nincs amit keressenek ezen a szakon. Engem ez az eset meggyőzött arról, hogy nem szeretnék egy ilyen közösségben tanulni. Ezt követően odaálltam a szüleim elé, és elmondtam nekik, hogy nem szeretném itthon folytatni a tanulmányaimat. Megértették, elfogadták, és biztattak, hogy válasszak külföldi egyetemet. Nem sokkal később az Alexandru Papiu Ilarian Főgimnáziumban szerveztek egy eseményt, amelyre meghívták 25-30 külföldi egyetem képviselőjét. Én az angoltanárnőmnek köszönhetem, hogy eljutottam a rendezvényre. Itt született meg bennem az ötlet, hogy külföldre menjek tanulni, hiszen azok az emberek, akik eljöttek bemutatni az egyetemeket, egy teljesen más hangulatot varázsoltak a terembe. Éreztem, hogy szeretnék, hogy az ő egyetemüket választanám és részese lennék az ottani oktatási rendszernek. Innen  nem volt ami megállítson. Természetesen segítségre is szükségem volt a jelentkezésnél, hiszen fogalmam sem volt, miként zajlik ez a folyamat. Az Edmundo nonprofit szervezet segítségével számos hollandiai egyetemre  jelentkeztem. Ezek közül a Twente egyetemet választottam, ahova felvételt is nyertem. Így jutottam el Hollandiába, Enschedébe.

– Milyen volt egy teljesen ismeretlen országba távozni?

– Nem volt sok elvárásom, mivel nehéz volt megemészteni a gondolatot, hogy szeptembertől kiköltözöm Hollandiába, méghozzá teljesen egyedül. A gondolat végig ott volt a fejemben, és elképzeltem bizonyos dolgokat, de konkrét elvárásom nem volt. Ahogy megérkeztem, egy leírhatatlanul nagy kulturális sokkot kaptam, amitől bizonyos mértékben meg is ijedtem. Az első nehéz pillanat az volt, amikor a szüleim és a barátnőm hazamentek, ők ugyanis elkísértek engem, és pár napot együtt töltöttünk még. Én pedig egyedül ottmaradtam a kempingben – akkor még nem találtam albérletet, pedig sokat kerestem,  csak ott nem egyszerű találni. Ekkor jöttem rá, hogy minden tőlem függ. Segítség nem volt, és ez volt a legnehezebb.

– Hogy ment a beilleszkedés, és mennyi időbe telt?

– Ez a folyamat még négy év után sem zárult le, még most is próbálok beilleszkedni. Azonban egyértelműen az első év volt a legnehezebb. Elsősorban egy új nyelven kellett tanulnom, angolul, ami nagyon nehéz volt, mert reál tantárgyakat tanultam, és meg kellett tanulnom, meg kellett értenem a szakkifejezéseket. Tudtam angolul, de a beszédem nem volt fejlett, hiszen otthon nem volt, akivel angolul társaloghattam volna. Másodsorban óriási volt a kulturális különbség. Meglepő volt, hogy az emberek életstílusa és viselkedése mennyire eltérő attól, amit megszoktam. Harmadsorban azt is nehezen viseltem, hogy távol voltam a barátnőmtől és a családomtól. Azt lehet mondani, hogy ez volt a legkönyörtelenebb, a nyelvet és a kulturális különbségeket az ember egy idő után megszokja, és beilleszkedik.

– Könnyebb vagy nehezebb volt, mint amilyennek képzelted?

– Ahogy már említettem, nem volt sok elvárásom, de talán nehezebb volt, mint ahogy elképzeltem. Ameddig be nem ugrottam a mélyvízbe, és nem tapasztaltam meg, hogy mit kell csinálni, hogy képes legyek fejlődni, fogalmam sem volt, melyek lesznek az igazán nehéz lépések. Még most sem könnyű, de valahol örülök is, hogy az elején egyedül voltam, mert sokkal több dolgot meg tudtam tapasztalni a saját bőrömön, ez pedig az előnyömre vált vagy fog válni. 

– Mi az, ami a legjobban hiányzik itthonról?

– Ha ezt a kérdést három és fél évvel ezelőtt tették volna fel, azt mondtam volna, hogy minden. Az elején nagyon hiányoztak a nagyszüleim, a szüleim, a barátnőm, a barátaim, a város és az egész környezet, ahol felnőttem. Még a rutin is hiányzott, amitől akkoriban menekültem volna. Azonban jelenleg már csak a személyek hiányoznak, a nagyszüleim és a barátaim, mivel a családom többi része már nem él Romániában. 

– Milyen tudással és tapasztalattal lettél gazdagabb?

– Megtanultam folyékonyan angolul, és megtanultam helyesen románul beszélni, mivel első évben egy bukaresti román fiúval laktam együtt az albérletben. Ezenkívül az egyetem révén rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb, és ezalatt nem csak az elméleti tudást értem. Az elsajátított tudás 75-80%-a gyakorlati. Azonban a legfontosabb az, hogy megismerhettem egy más perspektívát. Most már más nézőpontból látom az itteni és az otthoni életet. Sokkal objektívebben szemlélem a világot.

– Milyen útravalót kaptál Marosvásárhelytől, Erdélytől?

– A legfontosabb útravaló számomra az volt, hogy megtapasztaltam az otthoni emberekben levő empátiát és közelséget. Ez itt sok esetben nincs meg. Teljesen más nézetei vannak egy nyugati országban élő embernek és egy keleti, illetve mediterrán térségben élőnek. Mások a szokások, mások a rutinok. Nekem Marosvásárhely megadta a pörgést, megtanultam, hogy milyen egy olyan közösségben felnőni, ahol ott vannak melletted a barátaid, akik bármikor önzetlenül segítenek. Megtapasztaltam, hogy milyen, amikor valakire számíthatsz, a közeli embereken kívül is. Ezt itt még nem tapasztaltam. Azt mondhatom, hogy Marosvásárhelytől a közelséget és a segítőkészséget kaptam. És van ennél fontosabb?

– Hogyan tudnád leírni a hollandiai diákéletet?

– Az otthoni egyetemi diákéletet főleg a barátaim történeteiből ismerem, és ennek fényében azt tudom mondani, hogy a hollandiai teljesen más. Az itteni diákélet az egyetemek campusaiban zajlik, és nehéz beilleszkedni, mivel a bentlakásokban élő diákok 95%-a holland. Aki itt szeretne tanulni, és az igazi diák-élet részese szeretne lenni, jó, ha legalább alapszinten tud hollandul, mivel másképp nehezen fogadják be. A külföldi diákok egy másik körhöz tartoznak. Tehát vannak a hollandok, és vannak a külföldiek. Az otthonihoz hasonló diákélettel nem igazán lehet találkozni, mert az egyetem szinte az összes időnket leköti, és a szórakozóhelyek nagyon drágák. A házibulik már nagyobb arányban vannak jelen, amikor valakinél néhányan összegyűlünk, ezek anyagi szempontból sokkal elérhetőbbek. 

– Nem gondolkoztál azon, hogy itthon tanulsz tovább, otthagyod az egyetemet, és hazaköltözöl?

– Amikor ide kiköltöztem, voltak kétségeim, de meghoztam a döntést. Tudtam, ha kiköltözöm, és nekifogok tanulni, azt végig kell csinálnom. Ennek némiképpen ellentmond, hogy első év után szakot váltottam, informatikáról kreatív technológia szakra. Azért döntöttem így, mert úgy éreztem, így jobban ki tudok bontakozni, viszont feladni soha nem akartam, mert amit elkezdtem, azt végig akarom vinni.  

– Mi kell ahhoz, hogy valaki nekivágjon a külföldi tanulásnak? Mire kell számítania?

– Elsősorban óriási lelkierőt igényel mind a kiköltözés, mind pedig a külföldön töltött idő. Az egyetem sokkal nehezebb, mint ahogy azt otthon hallottam. A tanév nincs félévekre osztva, amit szessziók zárnak le, itt egész tanévben vizsgáztatnak, folyamatosan komoly projektek vannak. Ez a különbség rengeteg nehézséget szül, mivel a diákoknak nincs szabad hetük. Állandóan kell készülni az órákra, a vizsgákra és a projektekre. Másodsorban, ha egy elsőéves diák nem éri el a 45 kreditpontot a 60-ból, akkor eltanácsolják az egyetemről (ez csak az elsőévesekre érvényes). Azt ajánlom a diákoknak, hogy nagy lelkierővel és lendülettel álljanak hozzá, és legyenek kitartóak, illetve bízzanak saját magukban. Továbbá azt ajánlom, hogy aki külföldre akar menni, fél évvel azelőtt fogjon neki lakást keresni, tudakolja meg, milyen iratok szükségesek a bérléshez, és mennyibe kerül, hiszen az ár minden városban változik. 

– Tudod javasolni másoknak is, hogy külföldön tanuljanak?

– Igen. Itt a tanulás nem csak az egyetemet jelenti, aki kijön, komoly élettapasztalatot is szerez. Elhagyni a szülői fészket egy óriási lépés, és komoly próbák elé állít mindenkit. Ott van a honvágy, az, hogy egyedül kell boldogulni, nincsenek a megszokott helyek és események, amennyiben ezeket valaki megtapasztalja, és keresztülmegy rajtuk, akkor nagyban hozzá fogják segíteni ahhoz, hogy az élet nehéz helyzeteiben helyt tudjon állni. Tanulási szempontból pedig ismét csak a gyakorlati tudást emelem ki. Negyedévenként van egy csoportos projekt, amit nem elég egyszerűen elkészíteni, dokumentációt is kell írni hozzá, illetve – mivel technikai szakról van szó – bizonyos esetekben prototípust is készítünk. Én jelenleg az egyetem egyik laboratóriumában dolgozom, és elmondhatom, hogy alkalmazottként kizárólag az egyetemen tanultak révén tudom végezni a munkámat. Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy az egyetemen tanultak valóban nagy segítséget jelentenek akkor, amikor elkezdünk dolgozni.

– Mennyibe kerül az egyetem, és mennyi pénz szükséges egy hónapra?

– Ha az Európai Unió országaiból jön valaki, az évi egyetemi tandíj 2000 euró. Ha nagyon különleges szakot választ, ez felmehet akár 4000 euróra is, ez a plafon. Részletfizetésre is van lehetőség, öt részletben. Ami a megélhetést illeti, havi 1000-1100 euró mindenképpen kell az alapszinthez, ha azonban valaki egy kicsivel többet meg szeretne engedni magának, 1500-1600 euró az ideális összeg.

– Miután befejezed az egyetemi tanulmányaidat, mi a terved, kint maradsz, vagy hazaköltözöl?

– Nem szeretnék hazamenni a tanulmányaim befejezése után, mivel úgy érzem, hogy a tanulás nem áll meg az egyetem után, tovább kell folytatnunk önmagunk fejlesztését. Úgy érzem, ha most hazamennék, nem tudnám a legtöbbet kihozni magamból. Jelen pillanatban azt gondolom, hogy 10-15 évig biztosan nem fogok hazaköltözni. 

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Különösebb terveim nincsenek, megragadom azokat a lehetőségeket, amelyek kínálkoznak. Nem szeretném lekötni magam tervekkel, ameddig nincs konkrét életcélom.