Senkiháza Budapesten

Május 29-én fotóztam a budapesti Írók Boltja kirakatát. Az egykori Japán kávéház helyén működő népszerű könyvüzlet kirakatüvege az Andrássy útból is visszatükrözött valamennyit, a látványt azonban a Vida Gábor új regényéből épített installáció uralta. Mellette és a falakon belül is sűrűn sorjáztak a kiadói újdonságok, a kirakat másik oldalán pedig közelgő könyvbemutatókra, író-olvasó találkozókra szóló meghívók tarkították az összképet. Számomra mégis a marosvásárhelyi író, a Látó főszerkesztőjének frissen megjelent újabb Erdély-regénye jelentette a fő fotótémát. Azóta a kötet elindult a maga útján, talán a bolt sikerlistájára is felkerül rövidesen. Az olvasók felfigyeltek rá, a szerzőt már több nagy könyves eseményre meghívták, műsorvezetők, újságírók faggatták. Az még külön vonzerő lehet, hogy a Senkiháza alcímében Erdélyi lektűrként mutatkozik be. Ez persze kétélű fegyver, olvastán a lektűrt lekicsinylő fanyalgók is jelentkezhetnek. Ilyenszerű megközelítéssel az egyik nemrég megjelent érdekes beszélgetésben is találkozunk. Abból idézek néhány sort. Varga László Edgár és Vida Gábor dialógusa a Főtér.ro honlapon látott napvilágot. 

„…(A Senkiháza) az eddigi kritikák és az általam olvasott részletek alapján egyáltalán nem tűnik lektűrnek, könnyed, szórakoztató irodalomnak, hanem egy olyan vállalkozás, ami fikciós volta ellenére nagyon is pontos történelmi kontextusba helyezi a szereplőit. Miért tartottad fontosnak ezt az alcímet és ezt a műfaji meghatározást?

Milbacher Róbert írt egy cikket a próza lektűrösödéséről az ÉS-ben, sok igazság volt abban a cikkben, vitatták is elegen, meg dühösen. Onnan vettem az ötletet és a bátorságot, hogy legyen akkor ez lektűrnek nevezve, fenn is akadt rajta eddig mindenki, működik a dolog…

A cselekmény a Namajd nevű fiktív kisvárosban játszódik, amelyet a Gálfalva melletti Nyárádszeredáról mintáztál. Nagyon beszédes ez a név, sejteti a nagyratörő célokat, de valahogy benne van a saját képtelensége is a nagy célok elérésére. Ma is ilyen Namajdokban élünk?

Kebele, Bere, Selye, Vaja, Kendő, Mája, Márkod, Ilye, Csiba, Namajd, ezek mind településnevek, aki nem járatos ezen a vidéken, nem fogja kiszúrni a kakukktojást. Nyárádszeredában találtam egy vízturbinát, pontosabban a levéltárban, aztán a helyét is megkerestem, a turbinaház megvan még. A juharfa is itt áll, viszont Amerikából származik, nem Kínából. Benne volt a szójáték, de azt csak később fedeztem fel. Nagy összevisszaságban élünk, az biztos. A bukaresti erődrendszerre például még senki nem kérdezett rá, Balcsikra sem járunk, csak a Balcsira…”

Érdemes az egész interjút elolvasni, de ami igazán számot tarthat a közönség figyelmére, az maga az 1936–1946 közötti időszakban játszódó regény. Folyóiratokban már megjelenése előtt olvashattunk részleteket belőle. A kötet hátlapján az alábbi tömör összefoglalóval keltik fel az érdeklődést iránta:

„1936 nyarán fiatal mérnök érkezik Bukarestből az erdélyi kisvárosba, hogy megnézze a legkisebb Ganz-vízturbinát, és próbára tegye szerencséjét. A papírjai rendben vannak, a lelke nincs, a turbinával is gond van. Kalagor Máté, akit Matei Călugărunak is hívnak, le akar telepedni, bár nincs könnyű dolga. Vele együtt ismerjük meg a helyet: a politikai elitet, a városka polgárságát, a csodabogarakat, a román rendőrt, a zsidó szatócsot, a német fényképészt és a százados juharfát a főtéren. A zárt mikrokozmosz fölött átgázol a történelem: királyi diktatúra, vasgárda, kis magyar világ, háború, szovjet bevonulás. És ha mindez nem volna elég, ott van még a mérnökember számára is legnagyobb rejtély, a szerelem. A nagy sikerű Egy dadogás történetéhez hasonlóan Vida Gábor új regénye is eddig ismeretlen látószögből, ironikus lendülettel beszél el azonosságokról és különbségekről egy jellegzetes 20. századi, közép-kelet-európai históriát, amely félig magyar és félig román, de leginkább, amint azt az alcím is jelzi: egészen erdélyi.”