Senkié, hát mindenkié?

Ételért, ölelésért nyúló apró emberek, szőnyeg alá dugott kenyérszeletek, végtelen vágyakozás a vasárnapi együttlétre, és kibírhatatlan csalódás, „kezelhetetlenné válás”, ha az valamiért elmaradt – azoknak, akik jártak a ’80-as, ’90-es évek romániai árvaházaiban, esetleg rendszeresen látogattak, hétvégenként hazavittek onnan gyerekeket, ismerősek ezek a képek. A rendszerváltás után a legnagyobb visszhangú témák közé tartozott az elhagyott kiskorúak lakta intézményekben uralkodó állapotok feltárása. A leghátborzongatóbb bizonyára a máramarosszigeti Menthetetlenek Házának (Casa Irecuperabililor) elnevezett intézet leleplezése volt, ahol fogyatékos gyerekeket tartottak embertelen, lágerbe illő körülmények között, de a jelenség országos szintűnek számított. A túlzsúfolt, több száz kiskorút elszállásoló árvaházakban a fizikai és lelki szükségleteiknek megfelelő gondozás, nevelés helyett éhezésben és bántalmazásban volt részük a gyerekeknek, az odafigyelés és szeretet teljes hiányában nőttek fel generációk. A változás 1997-ben, nyolc évvel az „aranykor” bukása után, az Országos Gyermekvédelmi és Örökbefogadási Hatóság és a megyei igazgatóságok megalakulásával kezdődött, de a jelenlegi családi típusú házak létrejöttéig hosszú volt az út. A régi árvaházlakók életéről ma már kevesen beszélnek, a világhálón sem találni erről túl sok információt. Mi történt azokkal az egykori gyerekekkel, akik a vásárhelyi Forradalom utcai 3-as központban töltöttek hosszabb-rövidebb időt? – ennek próbáltunk utánanézni egy riport erejéig.

 

 

A jelenből…

Deak Elida Mariával, a Maros Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság aligazgatójával a jelenből indultunk az elmúlt idők felé. Az aligazgató elmondta, hogy a megyében működő védelmi rendszerhez 1837 gyerek, illetve fiatal tartozik, egy részük családban maradt vagy rokonoknál él, 287 kiskorú pedig a 35 családi típusú ház valamelyikében hivatásos nevelőszülők gondozásában áll. Mások különféle alapítványok által működtetett házakba, lakásokba kerültek. 1997-ben, a megyei gyermekvédelmi igazgatóság megalakulása évében nyolc központban osztódtak el az elhagyott kiskorúak, három – közöttük az említett 3-as számú központ – Marosvásárhelyen, egy-egy Nyárádszeredában, Marosludason, Segesváron, Mezőzáhon, illetve Szászrégenben működött. A lényeges fordulat 2000-ben következett be, amikor mind a nyolc központ, amelyek közül egyesek az egészségügyi minisztériumhoz, mások – a kisegítő óvoda, iskola – a tanügyminisz-tériumhoz tartoztak, a gyermekvédelmi igazgatósághoz került.

A Nagy Kékség

 A Forradalom utcai 3-as központot 2000-től 2005-ig, a központ felszámolásáig dr. Negrescu Marin vezette, aki jelenleg a családi típusú házak koordinálásáért és igazgatásáért felelős osztályvezető. 

– Abban az épületben korábban a kiskorúak központja (Centrul de Minori, sz.m: az egykori javítóintézet) működött. Kék színűre festettük a falát, és egy 1988-ban rendezett amerikai film hatására Big Blue-nak (Nagy Kékség) neveztük el. Ezen a néven ismerte mindenki. Amikor 2000 júliusában átvettem a központot, 480 hét és húsz év közötti lakója volt. Ez volt a legnagyobb létszámú intézet az országban. Az ottani gyerekek kisegítő iskolába jártak, és 80 százalékuk valóban sérült volt, de ott volt az átlagos intelligenciával rendelkező gyerekek 20 százaléka is, akik szociális helyzetük miatt kényszerültek a kisegítőbe. Rengeteg munkába került azokat a gyerekeket az értelmi szintjüknek megfelelő 

életre szoktatni – mondta dr. Negrescu. 

– Beszéljen egy kicsit arról, hogy milyen állapotokat talált a központban az átvételkor.

– Azt nem lehet szavakkal leírni. A gyerekek teljesen el voltak szakadva a valóságtól, az volt az elsődleges cél, hogy humanizáljuk őket. Nem tudtak tisztálkodni, egyesek megették a szappant, a fogkrémet. Húst sohasem láttak, ugyanis addig többnyire csak makarónit kaptak enni, volt, aki a kenyeret sem ismerte. Fél évbe telt, mire a viselkedésük emberibb formát kezdett ölteni. 

Abban az időszakban az Európai Unió, Emma Nicholson bárónővel az élen kérte, hogy 2002-ig dolgozzunk ki egy stratégiát a régi gyermekvédelmi központok bezárása és új, a gyerekek szükségleteinek megfelelőbb létesítmények létrehozása érdekében. Elemeztem a lehetőségeket, és arra a következtetésre jutottam, hogy a családi típusú házak modellje áll a legközelebb ahhoz a családias légkörhöz, amelyben egy gyerek a legkedvezőbben fejlődhet. A gyerekek mindenekelőtt (Copiii mai întâi) címmel készítettünk egy projektet. Az unió 300 ezer euróval támogatta a családi típusú házak létrehozását, és 2003 júliusában fel is avattuk az első kilenc házat, ahova összesen 80 kiskorú költözhetett át. 2003–2005 között, a megyei tanács támogatásával további 11 házat alakítottunk ki Marosszentkirályon, amelyekben 92 gyereknek biztosítottunk otthont. A gyermekvédelmi rendszerben maradt többi kiskorú visszatért a családjához, illetve felnőtt, és kikerült a rendszerből. Időközben újabb házakat adtunk át, és egyes helyeken, Balavásáron, Sármáson, Mezőzáhon műhelyeket is kialakítottunk annak érdekében, hogy szakmát is adjunk a fiatalok kezébe. Egyébként azért akartam elsősorban vidéken létrehozni ezeket a házakat, mert az ottani közösségek elfogadóbban viszonyulnak a hátrányos helyzetűekhez, másrészt pedig falun kevesebb a kísértés, a rossz útra térés lehetősége, mint városon. 

– Van-e tudomása arról, hogy hogyan alakult az egykori Big Blue-ban felnőtt fiatalok élete?

– Ha gond van, mindig megkeresnek. Az intézményben töltött gyerekkor egy olyan láthatatlan akadály, amelyet a gondozásunkba került gyerekek közül ketten ha le tudtak győzni. A többiek teljes mértékben soha nem szakadnak le a rendszerről és a hozzá tartozó emberekről. De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem boldogulnak. Vannak, akik egyetemet végeztek, a lányok közül sokan férjhez mentek. Le kell szögeznem, hogy a gondozottainknak több mint 90 százaléka roma származású volt, és köztudott, hogy az ottani közösségben 14-15 évesen már sor kerül a családalapításra. Nekünk sikerült 18-19 éves korig a rendszerben tartani őket, de tudjuk, hogy a természeti és kulturális adottságokkal nem lehet szembeszállni. Mindenesetre azok az igazán szerencsés esetek, akiknek sikerült beolvadni a társadalomba.

– Van-e valamilyen fényképe a Big Blue-ról?

– Nincs, szándékosan törekedtem arra, hogy ne maradjon róla semmilyen képi emlék. Végérvényesen lezártnak tekintem azt a korszakot. 

A megbocsátás ereje

Gheorghe Tuleát egyéves korában egy segesvári kórházban hagyta az anyja. A 26 éves fiatalember csak homályosan emlékszik élete első időszakára.

– Elég nehéz gyerekkorom volt. A kórházból egy árvaházba vittek, nem tudom pontosan, hova. Onnan Vásárhelyre kerültem, az Eminescu utcába, aztán Nyárádszeredába. Később a vásárhelyi 3-as központba. Talán ott volt a legnehezebb. De ezt az időszakot én már lezártam, senkit nem okolok a történtekért, és nem is szeretnék beszélni róla – néz rám egyszerre kérőn és határozottan a szemüvege mögül.

– Tizenhét évesen költözhettem be a szentkirályi családi típusú házak egyikébe – folytatja pár perc múlva a történetet. – Akkoriban ismertem meg azt a papot is, aki mindenben támogatott. Életemben először éreztem azt, hogy elfogadnak és szeretnek. 

Gheorghe tizenévesen már dolgozott, először egy gombatenyészeten, majd az építészeti szakiskola végzésekor egy építőipari cégnél. Közben a SMURD rohammentő-szolgálatnál, aztán a Vöröskeresztnél önkénteskedett. Hét éve egy csomagkihordó cégnél kapott állást.

– Az első nyolc hónapban éjszaka dolgoztam, küldeményeket pakoltam fel-le az autóra, illetve takarítanom is kellett. Később nappali műszakba kerültem, egy idő múlva pedig előléptettek, raktárfelelőssé tettek. Akkoriban biztatott a főnököm, hogy végezzem el a sofőriskolát. Négy éve szállítom a csomagokat, hétfőtől szombatig reggeltől estig dolgozom, vasárnap szabad vagyok. 

Nem titkolja, hogy nehéz volt beilleszkedni a munkaközösségbe, kezdetben csúfolkodtak is vele a kollégák, de ő nem törődött a gúnyolódással, és mostanra már barátokat is szerzett. 

– Az a lényeg, hogy erős légy, és mindig előre nézz. Be szoktam járni a szentkirályi házakban maradt gyerekekhez, énekelek, gitározok, mesélek nekik, és mindig arra biztatom őket, hogy kapaszkodjanak a Jóistenbe, és akkor minden jó lesz – teszi hozzá, és egész lényéből mosolyog. A beszélgetés terét átjáró derű akkor sem foszlik szét, amikor arról beszél, hogy először és utoljára tízévesen találkozott a szüleivel, a nyárádszeredai árvaházban keresték fel, és azt mondták neki, hogy otthon nincsenek megfelelő körülmények, ezért nem vihetik haza. Tíz testvére volt, mára összesen öten maradtak, a többi „elment”, akárcsak a szülei. 

A függetlenedés útján

Gheorghe Tulea albérletben lakik, amelyet önerőből fizet, a gyermekvédelmi rendszer nagykorúvá váló fiataljai közül azonban többen a megyei igazgatóság által fenntartott tömbházlakásokban, az Adi és Ada házban élnek – tájékoztatott Miklea Hajnal, a Maros Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság illetékes felügyelője. A két házban összesen tíz fiatalnak tudnak ideiglenes, legtöbb két évre szóló otthont biztosítani, a közköltséget és a teljes ellátást is az igazgatóság fizeti. 

– A huszonévesek szeretnének minél tovább a rendszerben maradni, de egy idő múlva már nem érzik otthon magukat a gyerekek között. Amikor a családi típusú házakból ezekbe a tömbházlakásokba kerülnek, hirtelen sokkal szabadabbakká válnak, és ezt az új helyzetet, bármennyire kecsegtető, nem könnyű megszokni. Itt már csak nappali felügyelet van, és az étel sincs napra kiporciózva, nyitva a hűtő, nekik kell beosztaniuk az egyhavi kosztot. Időbe telik, amíg beletanulnak az önálló életbe, megszokják, hogy le kell oltani a villanyt, és be kell zárni a lakást, ha elmennek hazulról. Mi az álláskeresésben is segítünk nekik, de ez sem megy túl könnyen, a munkaadók ugyanis tartózkodóak, ha megtudják, hogy intézményben felnőttekről van szó. Egyes fiatalok azt kérik, hogy kísérjük el őket az interjúra, mások meg inkább eltitkolnák, hogy honnan jöttek – teszi hozzá Miklea Hajnal, akit közvetlen, együttérző viszonyulásának köszönhetően a bizalmukba fogadtak a védelmi rendszer fiataljai. 

Igazak álmai

A 22 éves ikerpár, Högyes Béla és Tünde is a gyermekvédelmi igazgatóság két tömbházlakásában él. A beszélgetés előtt viccesen tudakolják, hogy magyarul vagy angolul zajlik-e majd a kommunikáció, Béla ugyanis a nyáron két hónapot Angliában dolgozott egy autómosóban, Tünde pedig a szakiskola befejezése után szintén külföldre készül. Fenntartások nélkül pergetik vissza a régmúlt történéseket.

– Tizenegy évesen kerültünk árvaházba. Egyszer, amikor hazajöttünk az iskolából, észrevettem, hogy anyum nagyon szomorú, de hiába faggattam, nem akarta elmondani, hogy miért. Aztán mégis elárulta, hogy baj van, ki kell költözzünk a házból, ahol addig laktunk. Így kerültünk be a Big Blue-ba – emlékezett vissza a kezdetekre Béla. 

 – Milyen volt ott élni?

– Az volt a rossz, hogy különválasztottak minket. Néha találkoztunk, de más-más épületrészben laktunk – vette át a szót Tünde. 

– Az is baj volt, hogy nem tudtunk románul, és ezért a társaink csúfolkodtak velünk. Most már jobban tudunk románul, mint magyarul – tette hozzá Béla.

A testvérpár mégis egyetértett abban, hogy a Big Blue-ban jobb soruk volt, mint otthon.

– Melegben voltunk, és megvolt a kajánk. Amikor felkeltünk, nem kellett azon gondolkoznunk, hogy aznap mit eszünk, tudtuk, hogy most megyünk reggelizni, ebédelni. Anyum gyakran látogatott, a Big Blue közel is volt a lakásunkhoz. Fél év múlva aztán Szentkirályra vittek minket. Anyukánk jött velünk, és kérte, hogy együtt maradhassunk a testvéremmel. Így is lett – mesélte Béla. 

– Ott jobb volt? – tudakoltam.

– Igen, mert kevesebben voltunk. A Big Blue-ban 37-en, aztán 31-en laktunk egy szobában, Szentkirályon csak négyen – magyarázta Tünde, aztán újra Béla mesélt.

– A családi típusú házban egészen más életünk volt, másképp foglalkoztak velünk. Az első nevelőszülőket édesapának és édesanyának szólítottuk. Ők nagyon sokat segítettek, jó példát mutattak nekünk. Olyanok voltak, mint az igazi szülők, de aztán elmentek, és mások jöttek helyettük. Összesen ötször cserélődtek a nevelőszülők, de a többieket már csak a nevükön szólítottuk. Az utolsó előtti pár keresztelt meg minket.

Béla és Tünde faipari szakiskolát végzett. Mindketten a vásárhelyi kutyamenhelyen dolgoztak először, Tünde aztán egészségi okokból feladta az állást, és csak a tanulásra összpontosított, Béla pedig külföldre ment. Miután hazajött, egy időre visszatért a menhelyre, de közben önéletrajzokat írt és álláshirdetéseket nézegetett az interneten. Nemsokára egy tejgyárban talált munkát, azóta is ott dolgozik. Lánytestvére árva gyermekeket támogató alapítványoknál önkénteskedik, Bélával együtt táborokba is elkíséri a kicsiket, volt, amikor tolmácsként is besegített a nyaraltatásban. 

– Hogyan látjátok a jövőt? – kérdeztem a beszélgetés végén a fiatalokat.

– Szeretném a családunkat összeszedni, hogy úgy ülhessünk le egymás mellé, ahogy eddig sohasem. Aztán később saját családot is szeretnék – mondta Béla, akitől azt is megtudtuk, hogy két nagyobb testvérük van, velük tartják is a kapcsolatot, az apjukkal viszont régóta nem találkoztak. Tünde egy saját házról, jó munkahelyről álmodik, meg arról, hogy egyszer indít egy tánciskolát. Legszívesebben külföldi férfihoz menne feleségül, hogy miért, az maradjon az ő titka.