A semmiből teremtett különleges, más világ Kovács Attila művészetében

Kovács Attila azokhoz a magyar művészekhez tartozik, akik művészetének megértéséhez és befogadásához Németország kultúrszelleme szükségeltetett. Talán, ha Magyarországon, vagy valamelyik volt kelet-európai országban dolgozik, csak a kritikusok különleges fejcsóválásában részesül!

Kovács Attila műtermében, Köln, 2005. Fotó: Stefan Kraus, Köln

Kovács Attila azokhoz a magyar művészekhez tartozik, akik művészetének megértéséhez és befogadásához Németország kultúrszelleme szükségeltetett. Talán, ha Magyarországon, vagy valamelyik volt kelet-európai országban dolgozik, csak a kritikusok különleges fejcsóválásában részesül! Művészete annyira „a semmiből teremtett, különleges más világ”, hogy értékének felismerése a művészettörténészek részéről, legalább akkora bátorságot jelentett, mint magának a művésznek ezek megalkotásához. Művei nagyrészt „csak” pontokból és egyenes vonalakból állnak. Ezekből az elemi, legegyszerűbb ősi jelekből építi fel a lineáris térstruktúráit. És ami meglepő, hogy valóban egy teljesen új, és más világot alkot. A térnek visszaadja a legelemibb harmóniáját, a matematikai lényegét! Mi is ez a matematikai lényeg? Ezt kereste és foglalta rendszerbe már Euklidesz is az értelem nyelvén. Ezt a térszemléletet megreformálta aztán Bolyai János és Nyikoláj Lobacsevszkij, és a matematikában ennek az új térszemléletnek a megreformálása máig sem fejeződött be. Kevesen tudják, hogy a mobiltelefonok, GPS-ek működése ilyen új, más világban működik, amit ma a matematikusok Hilbert-térnek neveznek.

Kovács Attila is ezt az új térszemléletet keresi, csak az esztétika és az érzelem nyelvén, de természetesen nem értelem nélkül. Műterme tele van matematikai könyvekkel is, és büszkén mutatta, hogy igyekszik megszerezni az összes Bolyai-monográfiát is. (E sorok írója is így került a művész barátságába)

Néhány szót Kovács Attila életpályájáról: 1938-ban született Budapesten. Édesapja autodidakta művész, a háború után építész, de fia művészi pályára állításában meghatározó szerepe volt. Kovács Attila jól emlékszik a második világháború borzalmaira, az 1944-es német megszállásra, majd a vörös terrorra. Emlékszik a sztahanovista versenyekre és művészet meghasonlására. Szülőháza, a Práter utca 4., csak 50 méterre volt a felkelés katonai központjától. „Ott voltam, amikor a nagy Sztálin-szobrot ledöntötték, és amikor elfoglalták a rádió épületét”, meséli Kovács. De ma sem tudja elfelejteni azt a pillanatot, amikor egy közvetlenül ráirányított T-34-es szovjet tank csövébe nézett: „én csak álltam ott, nem tudom meddig, időérzékemet elveszítve, mintha örökké tartott volna. De a tank nem lőtt, hanem újra egyenesre irányította a csövét, elindult, és néhány másodperc múlva nagyot lőtt a József körút másik oldala felé.”

Kovács Attila 1957-ben elvégzett egy Építőipari Technikumot, ahol Lelkes István tanította geometriára. 1958-ban felvételt nyert az Iparművészeti Főiskolára, de az ott tanítottak ellentétesek voltak művészeti elképzeléseivel. Ennek művészeti értelemben hangot is adott, és így kidobták a főiskoláról. Ezután újra az építészeti irodában dolgozott, amikor is a rektor megszánta és folytathatta az 1963/64-es tanévet, majd államvizsgával lezárhatta tanulmányait. 1964-ben Nyugat-Németországba emigrált. 1965–70 között Stuttgartban, az Állami Képzőművészeti Akadémián a festő szakot is elvégezte. 1969-ben Max Bense ajánlására Stuttgartban megrendezik első egyéni kiállítását, ez után pedig a nemzetközi művészi világ felfigyel az „átalakuló plasztikusság”, a „művészet és matematika” által körülírható univerzumára. 39 közgyűjtemény őrzi műveit New Yorktól Bécsig és Amsterdamtól Tel Avivig, jelenleg éppen a 65. egyéni kiállítása látható Nürnbergben. Még csak annyit, hogy a Pécsi Janus Pannonius Egyetemen doktorált 2001-ben, és 2004-ben habilitált a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.

Művészetének bemutatásához idéznék a nemrég nürnbergi kiállításának megnyitóján Thomas Heyden művészettörténész ismertetéséből:

»1964. július 3-án érkezett meg Nürnbergbe Kovács két bőrönddel. Az út Bécsen át, ahol a Művészettörténeti Múzeumot többször is meglátogatta, Münchenen és Nürnbergen keresztül Zirndorfban végződött. Pontosabban egy négy emeletes-ágyas szobában. Itt július 4-től augusztus 25-ig kellett tartózkodnia. A nyár kimondottan forró volt. Stefan Kraus, a kölni Kolumba Múzeum igazgatója a zirndorfi hetek időjárását különösen forrónak írja le. E napok csodálatos leírását megtalálhatják kiadványunkban, melyben Kovács említett 14 lapja eredeti méretben megtekinthető. Kraus Kovácsnak egyik jegyzetéből merítve beszámol a német hatóságok, az Interpol és a CIA kihallgatásairól. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hidegháború kellős közepén vagyunk. Leírja, ahogy ez a fiatalember abban a ridegen berendezett helyiségben az asztalnál ül és egy ceruzával meg vonalzóval finom vonalakat rajzol a papírra.

E 14 lapnak a radikalitása a mai napig lélegzetelállító. A radikális szó a „gyökér”-ből, az „eredet”-ből származik. Ezek a Kovács-lapok radikálisak, mert a művészet képpé alakítási eredetisége van újra gondolva. Ezt a radikálisan új megvilágításban való látásmódot a matematikában való elmerülés, pontosabban a nem-euklideszi geometria inspirálta. Kovács az Iparművészeti Főiskola 1963/64-es utolsó tané-vében kezdett Bolyai János és Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij iránt érdeklődni. A magyar és az orosz matematikus az 1820-as években egymástól függetlenül oldották meg Euklidész párhuzamossági posztulátumát. A matematikusok 2.000 éven keresztül eredménytelenül próbálkoztak a kérdés bizonyításával, beletört a foguk. Bolyai Farkas, aki szintén matematikus volt, óva intette fiát, hogy a kérdéssel való foglalkozással akár csak egy órát is elvesztegessen életéből. Még Kant is a térről való gondolkodásunk alapigazságának tekintette az euklideszi geometriát, mégis nemsokára megrázta a tudományos világot a felismerés, hogy ez nem mindig van így. 1823-ban írta levelében Bolyai János édesapjának: „... semmiből egy új, más világot teremtettem”. Megszületett a nem-euklideszi geometria.

„Egy új, más világ”, ez volt a kérdés a fiatal magyar művész számára is, amikor itt, Zirndorfban kvázi a semmiből egy, a művészettörténetben még soha nem látott világot papírra rajzolt. „Ha Bolyai János számára lehetséges volt a matematikában az addig megszokott, természetes szemlélettől megszabadulnia, akkor ennek a művészetben is lehetségesnek kell lennie, megfelelő lépések megtételével”, emlékezik Kovács erre a felismerésére és művészi szabadságban kezdődő idejére, majd így folytatja: „A természettől valóban független, művi tereket, művi struktúrákat képzeltem el, egy nem-euklideszi művészetet.” Így kerülnek vertikális vonalak egymás közelébe, közöket is hagyva, némelyek sötétebben és vastagabban újra megjelenve, mielőtt az egész ismét megjelenne, majd újra meg újra. Egy szekvencia, amivel már az idő dimenziója kifejezést nyerne. Kovács „Periodikusan-vertikálisan strukturált horizontális folyamat”-oknak nevezi ezeket a rajzokat. A horizontális az idő-tengelynek felel meg, amely mentén a vertikális struktúrák periodikusan (tehát ritmikusan) következnek. Mindegyik lap egy önálló világ, amelynek sajátos törvényszerűsége közvetlenül érthető. Rajzolt vízszintesek kerülhetnek hozzájuk, amelyek a vertikálisokkal rácsstruktúrát képezhetnek. Átlós kereszteződések teszik jellegzetessé a mező rácsszerkezetét. Egyidejűleg végigfutnak ezek az átlók az egész lapon, sőt még azon túl is, miután a címe is az, hogy: „Szabályosan strukturált végtelen felület része”. Az összes többi struktúra is végtelen, mint például a már nem ceruzával, hanem ecsettel készítettek is. Miután Kovács négy hét után először hagyhatja el a tábort és szabad felhasználásra 30 német márkát kap, abból többek között egy fehér és egy fekete tubus temperafestéket, és egy kis ecsetet vásárol. Kísérletező kedvének öröme ettől kezdve nem ismer határt. Még egy narancshálót is festékbe márt, hogy lenyomatot készítsen. A pontos rácsstruktúrának eddigi ceruzarajza táncra perdül. A fekete és fehér ornamentális struktúrák pedig oly levegősek, hogy szinte efemer könnyűségűeknek tűnnek. És pontosan ez a magas intellektuális igény és az érzéki jelenlét közötti kapocs adja meg Kovács Attila rajzainak rangját. Egészen eltekintve attól, hogy egy akkoriban megvetett életmű alapjainak kezdetét jelentették, amelyet a művész a mai napig a legnagyobb konzekvenciával bont ki. Az 1964-ben keletkezett struktúrák törékenységében és felfokozott szenzibilitásában található az a varázs, ami a kezdeti munkában fellelhető. «

Kovács Attila visszanyúl a platóni filozófia lényegéhez, miszerint a világ szerkezete végső soron alapvető geometriai formákra épül. Platón szerint, melyet a koppenhágai iskola is magáénak vallott, az atomok végső soron elemi geometriai formákra és „szer-kentyűkre” bonthatók. Ezekből épül fel aztán a Világmindenség. Kovács Attila művészete is ezt sugallja. Pontokból és vonalakból kell felépíteni a teret, a harmónia, az arányosság, a matematika szabályai szerint. Vonalakból és pontokból felépített sorozatokkal, melyeket a művész szekvenciáknak nevez. A matematikusok sorozatoknak és soroknak!

A legelemibb geometriai forma a pont és a belőle keletkező vonal. De, ez nem csak Kovács Attilának a legfontosabb művészi kifejezőeszköze, ez a modern geometria egyik alapelve is, amely szerint egy geometriát teljesen meghatároz az ívelem négyzet. Ez azt jelenti, hogy egy geometriát, egy teret, egy Univerzumot, teljesen definiál, ha megmondjuk, hogy mit értünk vonalon (értsd hatásnak, trajektóriának, kapcsolatnak stb.) és a vonalon mit értünk távolságnak, illetve hogyan mérjük a távolságot. Valahol az ismereteink legvégső fokán ezt teszi Kovács Attila is. Megmondja mi a pont, mi a vonal és azon arányosságokkal építi fel a teret. Azt is mondhatnám, hogy visszaadja az ősi, legalapvetőbb kifejezési eszköz, a vonal becsületét. Szinte hihetetlen, hogy most, a XXI. században van olyan lélek, aki ennyire vonzódik a legegyszerűbb művészi és geometriai elem, a pont és a vonal tiszteletéhez. Kovács Attila számítógépi és mérnöki precizitással, középkori szerzetesi türelemmel „húzza a vonalait”. Megszállottként vallja, hogy ez a minden! Vonalakból épül fel a világa, de csak annyira amennyire egy térstruktúra ezt megköveteli.

Egy új, más világot épít. Szinte a semmiből: vonalakból. Nagyon egyszerű vonalakból, milliméteres papíron. Minden vonalat Kovács Attila húz meg, mert amint vallja, a vonalhúzás is egyfajta művészi performansz, egy lelkiállapot, amikor is részeseivé válhatunk az elvont világunk működésének kifejezésére. Középkori szerzetesi türelemmel, és mérnöki precizitással, ezredmilliméteres pontossággal megvonalazza a lapjait, és megalkotja a saját Univerzumát. Egy új térszemléletet, egy új hálózatot, egy új kapcsolatrendszert, amely csak a vonalakban hasonlít a mi közönséges világunkra. De a szemléletében és filozófiájában teljesen más.

Csak reménykedhetünk, hogy Kovács Attila művészetét az erdélyi közönség is megismerheti, főleg a Bolyaiak városa. Ez egészen biztos, hogy nem rajta fog múlni, mert nagy szimpátiával tekint Erdélyre, mint a magyar kultúra egyik bölcsőjére. Egyszerű turistaként is bejárta Erdélyt, és gyökerei Nagyváradra vezetnek.

IRODALOMJEGYZÉK

Kovács Attila: Az átalakuló plasztikusság…, Művészet és matematika…, Alapelvek és következtetések…,1967–2005, Magyar Művészeti Egyetem, Budapest, 2005.

Kovács Attila: Grafikák 1964–1988, Kassák Múzeum, Budapest, 1991, leporelló.

Stefan Kraus: Rajzolt és festett vonalak Zirndorfban. (Kovács Attila festőművész: Első szekvenciák, 1964 című kiállításának katalógusa, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2011. június 3.)

http://www.attilakovacs.hu/