Bölöni Domokos sorozata
Gendoaf, Szilmány!
A riomfalvi padon ül, vagy a pad üli az álmát. Néha egymást álmodják, nem tudni, ki mikor kit, vagy kit mikor ki.
Így az életével. Mint a verésekkel. Kapok én is, de adnak nekem is.
Hol én alul, hol ők felül.
A pad szászul köszön.
Gendoaf.
Szilmány óvatos, nehogy megsértse.
Rendesből nem ül melléje senki, de néha ott vasárnapozik egy-két szász férfiú, pompás templomi öltözetben.
Melléhuppan egy pirospozsgás szőke teremtmény, szégyenlősen mosolyog. Egyfonatú haja mutatja: nagylány, szabad hozzá a legénynek szólani, és háztűznézőbe is elmenni.
Gendoaf, mondja neki is Szilmány.
A szász leány közelebb húzódik hozzá.
Vidorkodik a pad, távirányítósan kattogtatja képzeletét.
Riomfalván ül-e a templomlépcső tövében vagy Baromlakán vagy Morgondán pillog a délelőtti verőfényben, esetleg Szásznádason szepeg.
Szederjesen riad, a református templom pompás grádicsos mászkálója alatt, és ott a pironkodó leányka.
Szép álom, szeretné. Közbefütyül egy pajkos feketerigó. Említi a tiszteletes, ilyenkor még szól a rigó, később aztán már.
Hogy miért, elveri fülétől a madár.
Félretrululuzná a verset is, amely a parókia tárt ablakán áradna a rádióból. Alig, de érthető.
Évek múlva jön vissza pár sor:
Anyámnak fáj a feje –
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi –
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.*
Örökös bűntudat gyötri. Mikor már segíthetett volna az anyján, nem tette. Akkor már ő is gólya volt, aki a maga fiókáit röpíti át a vízen, és örökös vitáik sem segítették a boldogságot.
Más-más világban bójásztak, egyikőjük valamivel korábban érkezett valahová.
A pad vizonálja: Szilmányt kézen fogja a szépen pironkodó, mégis merész szász leányka, pünkösdi rózsás a kényes teste, és bár a Nádas patakában nem lehet fürödni, csermelynyi a hozama, ám az a kevés üdén és jéghidegen csordogál, éppen alkalmas a csókos priccolkodásra.
Sámuel Jakab bennvalója éppen a patakra rúg, ott kaszálna Szilmány, a napszámos legény.
Áldott a hely, ahol virágzik a pázsintos szerelem.
Szilmány megkéri a lányt, csapnak hét falura szóló mulatságot. Dúl a szokás; ki vonulhat „súgóra” a menyasszonnyal.
Szilmány: szilimány. Az ízletes tyúkleves és töltött káposzta mellett a szilva is szerepel vastagétel alakjában. Csímetik, megbírna-e ötven szem szilvát enni.
Kiáll a menyasszony régi szeretője.
Gendoaf, gondolja Szilimány.
Fogadjunk tíz kancsó borba.
Le a pincébe, válogatni s töltögetni; s itatják is derekasan.
Tíz kancsóban küküllei az asztalon.
Szemben ül a kihívója. Tettleg is ki nemsokára.
Szilmány két foga bánja.
Titokban szednek fazékba a huncfottak tálakból ötven szem szilvát, megvan az legalább hetven... Szerencsétlen Szilmány utolsó szemig fogyasztja, s diadalmasan felkiált: „Megnyertem a fogadást!”
Még nem, mondja kihívója, Binder Hánci.
„Hogyhogy? Hiszen mind megettem a szilvát!”
„Az ám, de a magvát nem etted meg!” – kacagják ki kárörvendőn. Hahotázik Binder Hánci és a legénykoszorú. Oda a tíz kancsó rizling, ára az ajándékpénzből szigorúan levonódik.
Ebből jön a nagy áldomás reggelig!
Ments meg... Könyörög Szilmány a padnak. Nem ússza meg verés nélkül. Binder Hánci pofozógép.
Érzéketlen pad a sors is. Viszik a szászokat, csattog-kattog a vonat, negyedrészük sem tér haza, kitelepítik a rokonokat, eladják a maradékot. Ezt Szilmány dehogy álmodja, idején kívül ácsorog, kékellő virtuál térben, Riomfalván, Baromlakán, Morgondán, vagy Szásznádason.
Privátilag képzelgeti, él talán az a pünkösti szász leányka, akit sosem vett nejéül, de a Nádas-patak mellett hátha nemzett neki fiút – aki Stuttgart környékéről jó dolgában egyszer csak kutatni kezdi családfáját.
És.
Haj, te Szilmány. S akkor eljön.
Érte egy rappmadár, s fapadján elviszi.
*Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa
