Nos, ez gondolkodtatott el a minap, hogy a mi értékeink, az általunk szépnek, különlegesnek tartott tereptárgyak, tájak, emlékhelyek nekik is azonos értelemmel, értékkel bírnak?
Nemrég alakult meg az Erdélyi Magyar Értéktár. Máris több tájegységet vagy az épített örökség kiváló darabjait vette fel a tárába, készített róla kartont, „elintézendő” megjegyzéssel. Bizonyára évekre el van látva felfedeznivalóval, amíg minden arra érdemes begyűl, és osztályozva, feldolgozva, dokumentálva (indokolva) lesz, és a nagyközönség tudomására lészen hozva. Ezzel a lépéssorozattal, akcióval természetesen az erdélyi magyarság az UNESCO-nak is szeretné kiajánlani világörökségi védelemre a maga műemlékeit vagy az erdélyi táj különleges szépségeit. Ahhoz viszont, hogy a Kultúrpalota és Városháza – hogy csak Vásárhelynél maradjunk – a világörökség része lehessen, ha már kihullott városunk az európai kulturális fővárosságért vívott idegölő versenyből, rettentően szigorú kritériumrendszernek kell megfelelnie. S ha mondjuk valamilyen csuda folytán még ezek a bürokratikus, architekturális és tájökometriai feltételek is teljesülnek, még mindig ott van az országajánlás előre megfontolt hiánya.
Nos, ez gondolkodtatott el a minap, hogy a mi értékeink, az általunk szépnek, különlegesnek tartott tereptárgyak, tájak, emlékhelyek nekik is azonos értelemmel, értékkel bírnak? A műemlékrongálásokból és csonkításokból, agyonhallgatásokból ítélve még mindig nem. Még mindig nem alakult ki konszenzus köztünk és a bősz vandálok, történelemtagadók, hamisítók között. (Nem is biztos, hogy lehetséges…) Ha már nem lehet kisajátítani, ellopni, átalakítani, megfosztani magyar (vagy bármilyen nem román) jellegétől, meg lehet-e menteni, őrizni? Vagy szabadon sírhatsz a Kárpátok alatt és bércei között egyaránt?
Jó, hogy létezik az értéktár, de a regisztráción, megjelölésen vagy kinyilvánításon kívül milyen konkrét lépéseket tehet, milyen gyorsan és mekkora hatásfokkal a felelős végrehajtó hatalommal karöltve? Avagy minden műérték sorsa kikönyörgés, csodavárás árán alakulhat pozitívan? Alkudozni kell, kompromisszumokat kéne kötni? „Megvédjük, pénzt adunk, kipofozzuk a gótikus romodat, azt a rohadt emlékparkodat, ha cserében nekem adod a legkisebb leányodat, legdédelgetettebb álmodat, lemondsz az autonómiáról vagy aranysarkú csizmádról és héthatárt ugrató legszebb paripádról” típusú ajánlatot kell elfogadnunk a hétfejű sárkánytól, akinek a hét fejében soha nem mi járunk, sem a romló műemlékek sorsa, csakis a rohadtul reális haszon, profit és kibabra?
Végül is az a kérdés: az értéktár virtuális lesz, lapozható album, avagy történik is valami a mi akaratunkból és/vagy a közösből, hogy ne úgy nézzünk majd ki 100 év múltán, mint Palmüra az ISIS-hadak kiverését követően?
Bizakodásom határtalan, kétkedésem sajnos hízik.