SAMARIS

Érdekes régészeti kutatási projekt zárul november 15-én, amelynek célja a Felső-Maros menti sótörténeti lelőhelyek feltárása és értékesítése volt. Az országos művelődésügyi alap (AFCN) által támogatott terv keretében Maros és Hargita megye öt településén sós kutakat és az iparosodás előtti időkbeni sókitermelő helyeket vizsgáltak régészek, biológusok és néprajzkutatók. Az eredményekről csütörtökön a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében számoltak be a kutatók: dr. Daniel Cioată projektvezető, Andreea Chiricescu néprajzkutató, Ioana Ramona Cecălăşan műemlékvédő szakértő és dr. Valerij Kavruk professzor, tudományos koordinátor. 

 

 

A kutatás abból a hipotézisből indult ki, hogy a Kárpát medencében található Kelet-Közép-Európa legnagyobb sólerakata, amely mintegy 13 millió évvel ezelőtt képződött, amikor kialakult a Kárpátok hegyvonulata, s így kiemelkedett a medence az őstengerből. A víz a Pannóniai-síkság felé húzódott le, a magaslatokban rekedt víz kiszáradt és így Krakkótól a jelenlegi Fekete-tenger térségéig hatalmas, több kilométer vastagságú sóréteg rakódott le, amely a tektonikus mozgások köüvetkeztében később a felszínre került (parajdi sóhegy). A történészek rendelkeztek információkkal, amelyek igazolták, hogy már a római korban termeltek ki tájainkon sót, és szállították a birodalom többi, sóban szegényebb vidékeire, de azt nem tudták, hogy ezt megelőzően milyen rég kezdődött az igen értékes ásványi anyag bányászása. A terv lehetővé tette, hogy a feltételezett lelőhelyeket nemcsak a helyszínen, hanem légi felvételek alapján, geológiai eszközökkel vizsgálják meg. Korábban Beszterce-Naszód és Máramaros megyében végeztek kutatásokat, ahol meglepő eredményekre jutottak. Feltételezhetően bronzkori, de még ennél korábbi kitermelésre utaló nyomokat is sikerült azonosítani. 

A bemutatott tervben a Felső-Maros mente (Görgény völgye) és a Homoród völgye sós kútjait és a lerakódásokat vizsgálták meg. Megyénkben Görgénysóaknán, Görgény-orsován és Sóváradon, míg Hargita megyében Korondon és Homoród-keményfalván végeztek alapos terepmunkát. S míg a homoród-keményfalvi, és a korondi sós kutakat elsősorban néprajzi objektumként határozták meg, addig a görgény-sóaknainál régi leleteket találtak. Egy hasonló kitermelőhelyen a földben maradt faszerkezetek dend-rokronológiai vizsgálata kiderítette, hogy ezek I. e. 1500 – 800 közöttre datálhatók, ami azt jelenti, hogy a bronzkorban már volt sókitermelés. Ehhez hasonló maradványokat találtak Görgénysóaknán, amiből feltételezik, hogy itt is igen régi a kitermelés. Mi több, a légi felvételekből kiderült, hogy a sós domb szomszédságában egy kör alakú erődítmény állt, ami, több mint valószínű, kötődik a korabeli gazdasági tevékenységhez. A homoród-keményfalvi sós domb alatti völgyben talált faeszközök korát is kb. I. e. 1600 – 1400 közöttre tették. Hasonlóképpen érdekes régészeti szempontból a görgénysóaknai sós fürdő és környéke is, bár itt nem találtak bányászatra utaló jeleket, de a tó igazolhatja, hogy a sós vizet a történelmi időkben gyógykezelésre is használták, nem csak élelmiszer ízesítő-tartósító szerként. 

A sós dombokon és a mocsárban különleges növényzet alakult ki, ami a sztyeppéken őshonos, így ezeknek a lelőhelyeknek a környékét természetvédelmi területként is védetté nyilváníthatják. 

Sóvárad külön érdekessége a XVII. században megépített, ma is álló sóház, ami a történészek szerint a hajdani bánya adminisztrációs épülete kellett legyen. De itt annyira kötődik a só a település életéhez, hogy a sóház is tulajdonképpen az egykori római castrumra épült, ami jelzi a folytonosságot, hiszen ezek a várak nemcsak a határt védték, hanem a sókereskedőket is óvták. 

A tudományos kutatás kimutatta, hogy évszázadok óta milyen nagy jelentősége volt a Maros, az Olt, a Homoród, a Szamos és a Tisza folyóknak abban, hogy az értékes ásványi kincs a sóban szegényebb vidékekre kerüljön. Az sem kizárt, hogy még találnak (Máramaros megyében van) olyan folyami tutajkikötőket, amelyeket a sószállítás megkönnyítéséért építettek ki. Ezek feltérképezése egy következő projekt témája lehet – hallhattuk. 

A projekt célja valójában az, hogy ezeket az igen érdekes lelőhelyeket védetté nyilvánítsák. A gond az – fejtette ki Kavruk professzor – hogy igen eltérőek az érdekek a régészek, a helyi önkormányzat, illetve a gazdasági szférát illetően. Van külön-külön törvény a természeti értékek, a műemlékek és a néprajzi vonatkozású épületek védelmére, de együtt ezekről nem szól jogszabály. Ezért a régészeti kutatások eredményei alapján az említett lelőhelyek védetté nyilvánítása igen bonyolult folyamat. 

Az eljárás mellett azonban ott van az emberi tényező is. A településeken lakók még ma is használják ezeket a kutakat, kitermelik a sót, és nem veszik figyelembe, hogy tönkreteszik a bronzkori örökséget. Ezek a nem termő területek az önkormányzatoknak sem fontosak, holott megfelelően kiépítve, akár idegenforgalmi látványosságként is értékesíthetők lennének, azonban ehhez az kell, hogy valamennyire lezárják a területet. A kutatás szélmalomharcnak tűnik – mondta végezetül a professzor, de a régészek remélik, hogy a feltárt történelmi értékek különlegessége felhívja majd a figyelmet arra, hogy milyen fontosak ezek a területek, és akkor akár törvénymódosító javaslat is készülhet, vagy akár az önkormányzatok veszik kezelésbe őket. 

Sajnos van rossz példa is: a görgénysóaknai sós fürdő, amely az Osztrák-Magyar Monarchiában élte fénykorát, ma tulajdonjogvita miatt használhatatlan állapotba került. Lépni kell – mondta a professzor. Ők az eszközt, az argumentációt a megyei és a helyhatóságok kezébe adhatják, s ez a kutatás eredményeinek összefoglalója. Ennyit tehettek eddig ezen a téren.