Lajos vagyok. Lajos, a napkirály király. Tizennégyszer egymás után – adta tudtára a világnak bársonyos, meleg estéken a lakótelepi, éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt önkéntes őre és egyben „mókamestere”. Ott imbolygott a késői órákban az üzlet bejárata előtt, meg-megszólította a barátságosabbnak látszó vásárlókat, akivel lehetett, azzal tréfálkozni próbált. Pénzt ritkán kért, helyette egy szál cigarettára volt legtöbbször szüksége. Persze nem mindenkit talált jó kedvében, sokan nem „vették a lapot”, de Lajos „király” nem adta fel egykönnyen. Ha úgy érezte, motoszkál némi humor a kiszemelt beszélgetőtársban, kitartóan ostromolta, amíg az illető faképnél nem hagyta.
Az őszi lehűlés egyik napról a másikra tüntette el strázsahelyéről az ötven év körüli-nek tűnő, mindig borostás férfit. Március első napjai azonban újra előcsalogatták.
Pár szál rózsával a kezében keringett a nyári törzshelyével szemközti parkban, tisztes távolságra a márciuska- és virágárusok egyforma asztalaitól. Öt lejt kért csak a teljes „kínálatért”, így érdemes volt tőle vásárolni, annál is inkább, mivel a rózsák igazán szépek, üdék voltak.
– Egy tizenéves srác szerezte nekem ezeket alig egy órája, az egyik blokk előtti kertből. Nagyon jószívű gyerek, régóta ismerem. Szilveszter előtt pár nappal itt, a közelben pezsgőztek a havereivel, akkor is megkínált. Még műanyag poharat is adott, pedig én és a barátaim mindig üvegből iszunk, egymás után, mint a libák. Kár, hogy a legtöbb ember másképp látja a világot, mint ez a kissrác – mondta egy szuszra a jövőtlenségét a szabadság fényűző palotájaként belakó utcaember. Korábban, június elejétől október közepéig gyakran láttam az ábécé előtt „mutatványozni”, és ő is bizonyára emlékezett rám, ezért lett a nyári „nevettető-bosszantó műszakon” kívül, hivatalosabb státuszában is egyből ennyire beszédes.
– A sógoromat például egész más fából faragták – tartott szóval, látva, hogy nem igyekszem továbbállni. – Annak az alaknak mindig csak a pénz kellett. A testvérem „zsozsója”, az enyém, akárkié, csak jó sok legyen. Ő mindig is lenézett engem, pedig ugyanazt az egyetemet végeztük, ugyanazon az évfolyamon. Ne kérdezze, hogy melyiket, mert úgysem mondom meg, és nem is az a lényeg. Amikor régen cimborák voltunk, átmulattunk sok vizsgák előtti és utáni éjszakát. Akkor még úgy láttam, őszinte a barátságunk. Aztán elment a szép eszem, és összehoztam a húgommal, akit éppen akkor billentett fenéken a „nagy” szerelem. Azt hittem, Sándor – tudja, a későbbi sógorom – jó fiú, majd kigyógyítja a csalódásból. – Pár perc méla csend következett, közben a nyári napkirály görbe cigarettaszálat és gyufásdobozt bányászott elő a nadrágzsebéből. – A számításom, mondjuk, be is jött, jól összemelegedtek a fiatalok, a lakodalomig sem kellett sokat várni. A sógorom hamar elhelyezkedett a szakmájában, nekem nem ment olyan könnyen az állástalálás. Több, végzettségemen aluli munkát bevállaltam, mert ugye kellett a pénz, de sehol sem találtam a helyem. Eléggé eladósodtam – nem tagadom, ebbe valamennyire az „itóka” is besegített – kacsintott egyet. – Akkor találta ki a sógorom, hogy adjam el a garzont, amit anyámék rám eső örökségéből vettem, és költözzem hozzájuk. Még meg is hatott a nagylelkűsége, pedig nagyon nem kellett volna. Egy évet húztam le egy fedél alatt a sógorommal és a húgommal, akit ez a fickó mesterien manipulált, mintha már nem is ő lett volna. Közben a lakásom ára szép lassan elúszott. Nem azt mondom, hogy ők herdálták el, de a számlák és egyéb kiadások rám eső részét mindig szigorúan megkérték. Így 12 hónap alatt már úgy álltam, hogy „se ingem, se gatyám, csak a csóré… hátsó felem.” – Újabb szusszanásnyi csend következett, aztán újra megszólalt az alkalmi virágárus. – Most biztos azt gondolja, hogy kitettek az utcára a rokonaim. Bármennyire hihetetlen, nem így történt. Magamtól mentem el. Meguntam az örökös megalázásokat, azt, hogy én ott a senki kutyája vagyok. Egy szép napon fogtam a batyumat, és leléptem a „harctérről”. Jó pár év eltelt azóta, de ki számolja.
– Gondolom, nem dolgozik – vontam le a természetemtől egyébként idegen, prózai következtetést a romantika halvány színfoltjait felvillantó történetből.
– Néha besegítek a piacon takarítani, cipekedni. Egyéb nem akad. Hogy is akadna, amikor mindenhol kérik a megjelenést és a szakmai tapasztalatot. Engem az utca befogadott, a sajátjának tekint, és jelenlegi helyzetemben ennél többre nincs is szükségem. Az enni-, innivalót ott Fenn mindig félreteszik nekem, és ami az enyém, azt a nap végéig meg is kapom. Látja, most ezek a virágok is hogy elmentek. Veszek is belőle magamnak, ami kell. Holnap pedig újra rám talál majd a szerencse. Így van ez, higgye el, és nem is lesz másképp, amíg világ a világ – kacagta el magát a „napkirály”, aztán, mintha csak felhőkön lépkedne, gondtalan derűvel indult a mindig nyitva tartó kisbolt felé.
