Requiescat

Jelenség volt. Eleganciája – mely egyszerűségében is tündöklő volt – közmondásossá vált Vásárhelyen. Napbarnított arc, könnyű napszemüveg, fehér ing – de nyakkendő nélkül, kihajtva – szilvakék blézer, fehér, kifogástalan élű porcelánnadrág, fekete sportos vagy elegáns cipő. Nyakában aranylánc. Jaj, és hogy feledkezhettem meg fehér selyemsáljáról?! Szerény mosoly. Úriember volt a rengeteg bumfordi, búskomor, bugris, bamba, balek között.

Ráismersz?

Sportember volt. Nemcsak afféle Ritz-fürdő-népszerűségű. Ja, te nem tudod, hol volt a Ritz-fürdő, majd egyszer elmagyarázom. Legyen elég annyi, hogy a Maroson afféle családi vásárhelyi közparadicsom, oázis a sivatagi hétköznapokban. Saját közönséggel és legendáriummal. Valószínűleg ott tanult meg úszni, de kimerészkedett, mit merészkedett, fejest ugrott a világ híres vizeibe: fürdött a Tiberisben és az óceánban, az Atlantiban, megmerült Ausztráliában és a Földközi-tengerben. Fürdött a népszerűségben.

Ismert volt: láthattad a főtéren, ott állt a helyi sportlegendák és szurkolókirályok között, a Kossuth utcában és a Malom utcában. Sportkocsin vagy motorbiciklin fordult ki a Korzó közből, és kihajolt a Kultúrpalota egyik páholyából. Imádta a jó színházat. Beült egy kávéházba – még voltak, bár hivatalosan cukrászdáknak kellett nevezni –, a lányok, kisasszonyok tudták, hogy kávét és diszkrét röviditalt rendelt, fizetett, borravalót adott – mindennek ismerte a mértékét. A sikernek is.

Ráismertél?

Mondják, a melbourne-i olimpia után a nagy víziparádék, világversenyek idején nem láttad másutt, csakis az uszodák környékén. Ismerte a világ nagy vízilabdázóit. Hisz maga is egy volt közülük. És a munkaszolgálatos század parancsnokát, csendőröket és elkínzott embereket. A 22-es évjárat tagja volt. Akárcsak nagybátyáim, akikkel együtt járt a kereskedelmibe. Élve került haza a pokolból. Megszökött az orosz fogságból. Átúszta a Marost. Erről nem beszélt. Inkább róla keringtek legendák. Hogy egyszer Rómában, arra jártában, miközben átköltözni készült az Óvilágból Manhattanbe vagy Brooklynba – még bizonytalan volt, hol is telepedik le – egy fuldokló lánykát kimentett a legendás folyóból. Kitüntették, újságok írtak róla, de ő sietett. Kárpitosműhelyt nyitott az Újvilágban. Prosperált – hiány volt jó és lelkiismeretes szakemberekből. Azokból mindig tartós hiány mutatkozik Ázsiában és Fokföldön is. Mégis hazajött. Nyugdíjjogosultan. Azok az évek a kényelemes és független élet alapjait vetették meg. Világéletében szabad ember volt.

Ráismertél?

Apja, nagybátyja is kárpitos volt. Mesteremberek, kétkezi dolgozók. A Malom utca 25. sz. alatt lakott a család, üzletük a Korzó közben volt. Legalábbis az 1924-ben kiadott városi almanach szerint. A Fodor testvérek.

Látod, elárultam a nevét. Pedig a végére tartogattam meglepetésnek. A nyár elején láttam utoljára az Iskola utcai közösség székhelyén. Valamit intézett, vagy csak bejött beszélgetni. Kortársai megszöktek mellőle. Kiköltöztek a Széll Kálmán utcai temetőbe vagy az Olajfák hegyére. A Hudson partjára. Még kitüntetett mosolyával.

Szinte az utolsó élő volt azok közül, akik 1942-1944 között megjárták a poklot. Túlélte. Felemelt fejjel. Hazajött, mindig hazajött szülővárosába. Ez volt az a hely, ahol élni lehetett. Midőn mások pakoltak, mentek, a kerítésen túlra ácsingóztak.

Csöndesen ment el szombaton. Tíz férfi állta körül a sírt, ahogyan szokás.

Kilencvennégy éves volt. Fodor Berci, csak így, ahogyan egész életében szólították.

Elszólított Ő, a Kimondhatatlan Nevű az igazak közé.