A replika jogán

Hiszek az összefogásban!

 

Tudom, a választóknak mindig igazuk van. Azt is tudom, hogy az újságírókkal nem jó ujjat húzni. És tudomásul veszem, hogy a politikus manapság olyan szenvtelenül tűrő kell legyen, mint a dühöngő sarokban a bokszzsák. C’est la vie!

Ezek a közhelyszerű gondolatok jutnak eszembe a Népújság főszerkesztőjének morfondírozását olvasva (lásd Népújság, 2015. május 8., Léprecsalogató). A tollnok jó szándéka kétségbevonhatatlan, és a szóban forgó ügy is maximális odafigyelésre érdemes. Ezért engedem meg magamnak, hogy széljegyzetnyi gondolatsort fűzzek a felvetett témához.

A jegyzet szerzője szerint a meghirdetett marosvásárhelyi előválasztást övező érdektelenség oka a társadalom bizalmát vesztett politikum kudarcában keresendő. Igaza van, a közhangulat széljárása nem kedvez egyetlen politikai projektnek sem. Éppen ezért csakis hálával tudom nyugtázni a marosvásárhelyi, az erdélyi és a magyarországi sajtó eddig tanúsított odafigyelését, hiszen a tájékoztatásnak és a véleményformálásnak óriási szerep jut egy ilyen méretű társadalmi akcióban. Ugyanis a politikum összefogását követő lépés a széles körű összefogás kellene legyen – a három magyar politikai szervezet hiába fog össze, ha ezt a lépést nem követi Marosvásárhely magyarsága. Ehhez pedig intenzív kommunikációra van szükség, amiben elsősorban a sajtó lehet az egyes számú partner. Hangsúlyozom: nemcsak a politikumnak, de sokkal inkább a marosvásárhelyi magyaroknak fontos, hogy a véleményformálók segítsenek!

A cikk írója rátapintott gyenge pontjainkra. Valóban, Marosvásárhelyen nehezen, a vártnál lassabban sikerül újraépíteni a magyar ügyek képviseletének keretet biztosító helyi RMDSZ-szervezetet. Erről már ejtettünk szót, és még sokat kell tennünk, hogy az elmúlt negyedszázadban a politikum és polgárok közti meglazult kapcsolatot helyreállítsuk. Az elmúlt két esztendő kevés volt erre. A körülmények is kedvezőtlenek – kívülről-belülről szorongatnak minket. Az elvárások negyed évszázad után nemhogy csökkentek, de sokkal inkább megnőttek. Nemcsak az állandóan változó helyzetben való helytállást várják tőlünk, de mindannak megoldását is, amit az elmúlt huszonöt évben nem sikerült megvalósítani, illetve természetesen mindannak védelmét, amit az elmúlt negyed évszázad alatt sikerült összehozni. Érezzük, hogy közösségünk sokkal türelmetlenebb, mint korábban. De azt is érzékeljük, hogy az ellenfél sem puhult, rafináltabban ugyan, de ugyanolyan vehemens, mint eddig, sőt olykor mérgesebb is.

A feszültség, a türelmetlenség, az érthető frusztráció ilyenkor erősebb megfogalmazásokat szül: „soha ilyen súlytalan, tárgyalásképtelen vezetése a megyei szervezetnek nem volt” állítja a jegyzetíró. Nem illik vitatkozni, sem magyarázkodni, de a korrekt értékelés végett, anélkül, hogy összehasonlítást tennék, hadd emeljek ki az elmúlt két év politikájából két jelentős mozzanatot.

A reményiki templom és iskola érdekvédelmi politizálásunk legfontosabb kihívása, hiszen az anyanyelv és a nemzeti identitástudat legerősebb bástyái. Ezt tartottuk szem előtt, amikor sokat kifogásolt politikai alkukkal hozzáláttunk a harmadik önálló magyar oktatási intézmény, a római katolikus gimnázium megalapításához, mely mára tárt kapukkal várja a magyar gyerekeket, hogy ősztől a katolikus egyház által visszakapott saját épületében kezdje több évfolyammal a tanévet. Továbbá, ugyancsak az elmúlt két évben sikerült elindítanunk a második önálló magyar tanintézetben, a református kollégiumban az alsó tagozatot, és felkarolni a református óvodát is. Ugyanakkor közvetítésünkkel elkezdődött az önkormányzat és a református egyház közötti szerződéses viszony újragondolása, melynek egyértelmű célja egy olyan partneri szerződés megkötése, melynek révén elindítható a legjelentősebb marosvásárhelyi magyar iskola, a Bolyai Farkas Líceumnak és a Református Kollégiumnak otthont biztosító épület felújítása. Meggyőződésem, azzal is tisztában van mindenki, hogy ezeket nemcsak kialkudni kellett, de meg is kell őrizni. 

Hosszú esztendők óta kéri Marosvásárhely magyarsága, hogy lépjünk túl a megosztó politikai vitákon, és fogjunk össze. Emlékszünk: a megosztottság nem segített sem 2008-ban, sem 2012-ben, választásról választásra teret veszítettünk. Meghallgattuk, megértettük a jogos elvárást, és a tavaly év végén az RMDSZ megyei szervezete előválasztást hirdetett meg, majd ez év elején együttműködési szándéknyilatkozatot írt alá az MPP és az EMNP vezetőivel. Meggyőződésem, hogy ezt a lépést sem kellene lelegyinteni. Állítottunk egyet az iránytűn, összehangolódtunk marosvásárhelyi magyar közösségünk észjárásával, és egyértelmű jelzést adtunk: komolyan gondoljuk a 2016-os választásokat, vissza akarjuk szerezni az elveszített bástyákat.

Nem sorjázom tovább, magyarázatokkal tele a padlás is. Sok még a dolgunk, nagyok a kihívások és a széljárás sem kedvez. Köszönöm Karácsonyi Zsigmondnak a visszajelzést, biztos vagyok abban, hogy a Népújság, ahogy eddig is, ezután is partner lesz abban, hogy a marosvásárhelyi magyarság érdekeit eredményesen szolgáljuk. És nem utolsósorban köszönöm a mintegy 2.000 vásárhelyi polgárnak, akik eddig bejelentkeztek az október 11-re tervezett előválasztás választói névjegyzékébe, és várjuk azokat is, akikhez még nem jutott el az információ, vagy akik még fenntartásokkal fogadják jószándékunkat (www.elovalasztasok.ro).  

 

Őszinte tisztelettel, Brassai Zsombor

 

***

 

Tisztelt Főszerkesztő Úr! 

 

A pénteki lapszámban megjelent, az Ön tollából származó vezércikk késztetett arra, hogy „pennát” ragadjak. Egyáltalán nem azért, hogy cáfoljak bármit is az ott megfogalmazott kritikákból, sőt még azért sem, hogy akár szépítsem a kialakult helyzetet. 

Tény és való, manapság a média irányítja a világot, ezt éljük napjainkban. És én is kijelentenék két axiómát, miszerint manapság az újságíróknak mindenben igazuk van, valamint a diagnózis felállítása mindig megkérdőjelezhetetlen.

Engedje meg először is, hogy első benyomásomat megosszam Önnel, illetve az Ön közvetítésével a becses újságolvasókkal. Úgy érzem magamat, mint egy páciens, aki tisztában van a tünetekkel, mindent megtett „házilag”, hogy kitanulmányozza a jelentkezett betegséget, de mindeddig nem találta meg a hatékony és kielégítő kezelést az éppen aktuális környezetben. És nap mint nap egy orvos, jelen esetben Ön felállítja a tökéletes diagnózist. Azonban én hiányolom az anamnézist, azaz a beteg kórtörténetének megismerését és rögzítését, de legfőképpen a javaslatát a konkrét, célszerű és eredményes kezelésre vonatkozóan.

Mivel a kezelési javaslathoz elengedhetetlenül fontos az anamnézis, röviden kitérnék az előzményekre. Az emberek közönyével kapcsolatosan érdemes megállapítani, hogy most teljesen más politikai és társadalmi helyzetek uralkodnak, akár mint a tavalyi évben is. Ennek ellenére az elvárások fordított arányban nőttek az évek folyamán. Most lett égető probléma a kétnyelvűség, bicikliút, zöldövezet-karbantartás, épített örökség stb. Ameddig kedvezőbb körülmények uralkodtak, mintha csendesebb lett volna a közélet, a közösség nem igazán látott hibát.

Most, amikor teljesen más az általános országos hangulat, és ha ehhez még hozzáadódnak a rendszeresen megjelenő, politikumot lejárató újságcikkek, politikai tv-műsorok sorozata is, a „bilincscsilingelések”, akkor milyen hozzáállást lehet elvárni az emberektől? Hiába hasonlítjuk a kezdeti, majd az azt követő évek hangulatát a mostanihoz, de különösen a jelenhez. Köztudott,  hogy a rossz hír a hír, a jó nem érdekes, nem szenzációs, nem „eladható” a médiafogyasztónak. Nagyon hangos a média arról, mi nem jó a szervezet és vezetői munkájában, de mindez a kritika szintjén megtorpan, ha senki nem mondja bár egyszer, nem így, barátaim, hanem úgy, amint én mondom, kellett volna csináljátok, akkor jó lett volna. Ez „a tuti” megoldás, így cselekedjetek, és akkor minden jóra fordul! Mindenben lehet hibát találni, színén, fonákján egyaránt, de nem hiszem, hogy ez szolgálja  a közös célt.

Ráadásul felértékelődött az elektronikus média szerepe is, írhat bárki személytelenül, belegázolhat emberi mivoltokba akár alpári módon is, csak kritizálhasson. Nincs ez irányban felelőssége, csak a lelkiismerete, az pedig nála ezt elbírja.

Az embereket nem érdekli a politikai fórum, de az ingyen előadásokra és egyéb kulturális eseményekre össze lehet hangolni őket. Példa erre a sikeres Forgatag, de ezzel a közösségi élmény be is fejeződött.

A legnagyobb probléma a széthúzó, piszkálkodó természetünk és az, hogy nem tudunk a közösségünk érdekében egyéni elvárásaink szintjéről felemelkedni.

Ha valaki tesz valamit, az már nagy baj, mert azonkívül, hogy bírálatot kap, nem tudja a problémát véghezvinni, mert a bírálatokkal kell foglalkozzon. Ha nem válaszol, felnyársalják, ha válaszol, újabb kritika éri.

Mi lesz veled, drága szülővárosom? Mi lesz veled, én népem? Belesüppedtünk széthúzásunk mocsarába.

Szeretnék hinni a feltámadásban, és meg is teszek minden tőlem telhetőt, legjobb szándékom szerint. És, remélem, ebben partner lesz a közösségem is, amely kitüntetett bizalmával!

Isten engem úgy segítsen!

 

Peti András, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke