A reklám nyelve
2014-02-12 15:06:46
- Ötvös József
Testközelben először húsz évvel ezelőtt találkoztam az egyik, mára már divatos reklámgyakorlattal. Kíváncsi kelet-európaiként kerültem Göttingenbe peregrinusnak, s a nyugati világ megismerésének vágyával igyekeztem mindenre odafigyelni.
Testközelben először húsz évvel ezelőtt találkoztam az egyik, mára már divatos reklámgyakorlattal. Kíváncsi kelet-európaiként kerültem Göttingenbe peregrinusnak, s a nyugati világ megismerésének vágyával igyekeztem mindenre odafigyelni. Érdekes és újszerű volt már az első napokban, amikor a mozgalmas német egyetemi város központi terén fiatal lányok és fiúk osztogatták a színes reklámlapokat. Még ma is emlékszem az első elfogadott német reklámszövegre: a területi rádió, a Bussi színes, öntapadós üzenete volt, amit hazahoztam, fölragasztottuk a konyhaszekrény oldalára, és a mai napig nem tudjuk onnan lekaparni. Igazi német munka volt. Először kíváncsian nyúltam a reklámpapír felé, később gyakorlati hasznát kerestem, s így próbáltam az aktuális német nyelvet megtanulni; a gond ott kezdődött, amikor hazautazásomkor fölösleges csomagnak tűnt, ezért jó részük a kukában kötött ki.
Mai napig értetlenül bámulom, Nyugat-Európának, Németországnak miért ez a gyakorlata jött olyan gyorsan nálunk is divatba? A német precizitás és munkaerkölcs halvány leheletnyi jelét sem látom, de időnként ugyanúgy reklámoznak városunk főterén, mintha Göttingenben lennék. Először itt is kíváncsian nyúltam a felém tartott reklám után, hadd lássam, mit kínálnak nekem, halandó erdélyi embernek. Bizony, sokszor nem érettem pontosan a felkínált áru román nyelvű szakmai leírását, s az első utamba került szemétkosárban landolt a színes ajánlat. Később már tudatosan közeledtem a reklámosztogató ifjú hölgy vagy ficsúr felé, s mielőtt elfogadtam volna felém nyújtott ajándékát, egyszerűen megkérdeztem: „Magyar nyelvű van-e?” Ilyenkor meglepetten, kissé dadogva próbálták elmesélni – természetesen románul –, hogy hát Romániában élünk. Érdekes, az én magyarul feltett kérdésemet eddig mindenki megértette, talán a válaszomat is: „engem Marosvásárhelyen magyarul érdekel az Ön ajánlata”.
Nemrégiben a főtéri római katolikus templom melletti kézi telefonos üzlet előtt osztogatta a reklámszöveget egy középkorú férfi, begyakorolt tartással igyekeztem feléje, s amikor a vodafone-os reklámot felém nyújtotta, következett a megszokott kérdés: „Magyarul van-e?”. A férfi kedves mosollyal rám nézett, ugyan románul, de így szólt: „csak egy perc”, és az üzletből kihozott nekem egy magyar nyelvű reklámot.
Azóta sem tudom, ki győzött: ő vagy én? De mai napig szívesen megyek be abba az üzletbe.
