Régi sorok álmai
2015-03-24 16:34:36
- Nagy Székely Ildikó
Ilonkánál ínséges időkben is otthon érezték magukat az emberek. Mindenkihez a saját nyelvén szólt, elsőnek köszönt, és rendszerint elébe ment a kérésnek.
Ilonkánál ínséges időkben is otthon érezték magukat az emberek. Mindenkihez a saját nyelvén szólt, elsőnek köszönt, és rendszerint elébe ment a kérésnek. Ha valaki babakocsival érkezett, azonnal indult ajtót nyitni, tartotta a nejlonszatyrot, amelybe a megvásárolt tej, vaj, felvágott került, és a zárás előtti percekben is különös, másokat is magával ragadó frissesség áradt mozdulataiból. 37 évet töltött így el a város központjától körülbelül húszpercnyi járásnyira levő boltban, ahova nemcsak a környékbeliek, de más lakónegyedek lakói is nap mint nap betértek. Ezt a csaknem négy évtizedet elevenítette fel a nyugdíjba vonulása utáni egyik reggelen.
– 1978-ban a Kárpátok sétányi nagy élelmiszerüzletben dolgoztam. Abban az évben, áprilisban került szóba, hogy a két főnöknőm – akikre ma is szívesen gondolok –, Rózsika és Jucika néni átveszik a város másik övezetében levő boltot. Fiatal kereskedőként ott is nagy lendülettel láttam neki a munkának. Akkoriban még bőven volt hús is, tejtermék is a boltokban.
– Mikor változott ez meg?
– 1983-84-ben kezdődött a szűkösebb évek sorozata. Akkoriban már a húst és a vajat fejadagra adtuk. Nyilvántartási lapokat, úgynevezett kartotékokat kellett készítenünk a környékbeli lakosok adataival, a nevekkel, a családtagok számával, a fejadag ugyanis csak nekik járt. Mire ezt az óriási munkát elvégeztük, mindenkit név szerint ismertünk. A havi porció nagyon kevés volt, húsból például egy személynek fél kiló járt. A felvágottat nem fejadagra adtuk, de abból is egyre kevesebb jött, így mindig, amikor áru érkezett, gyorsan elterjedt a híre, és pillanatokon belül hosszú sorok kígyóztak a bolt előtt. Volt amikor egy óra alatt mind elfogyott. A közelben egy építkezési tröszt működött, onnan is sok vevőnk volt.
– Mit hozott 1989 decembere?
– Most is jól emlékszem arra, ahogy a forradalom kitörésekor végigvonultak a Dózsa György utcán az ipari zónából érkező munkások. A kenyérgyárban sok kenyeret sütöttek azon a napon, és a friss, meleg pékáru akkor az egyszer nálunk is kapható volt. Magam előtt látom még a kicsi gyerekeket, akik kenyérjegyet lobogtatva jöttek az üzletbe. Mondtuk nekik, hogy nincs már szükség azokra a jegyekre. Ott halmozódtak a kis kék cetlik a vitrinben.
– Mi lett az üzlettel a 90-es években?
– A tejfeldolgozó vállalat vette át. Egy nagyon gazdag időszak következett, bőséges árukészletünk volt, finomabbnál finomabb hazai termékeket, sajtkülönlegességeket, ízletes felvágottakat forgalmaztunk. Hét-nyolc kilós, taligakerék méretű sajtjaink is voltak, azokat szeletelve árusítottuk. Aztán a 2000-es évek derekán, a tejgyár vezetőségváltása idején úgy hírlett, hogy felszámolják az üzletet. Akkor, az egyik igazgató javaslatára, céget alapítottam, és átvettem a boltot. Az ellátónk a tejgyár maradt. Öten dolgoztunk akkoriban a fennmaradásért, nagyon jó csapat volt, és ezt a vásárlóink is érzékelték és értékelték. De az üzlet látogatottságának volt még egy oka. A 2000-es években született meg a tejgyár vezetőségében az ötlet, hogy forgalmazzunk féláron a szavatossági idő lejártához közeledő termékeket. Jó lépésnek bizonyult, a kereslet rendkívüli módon fellendült, a város minden sarkából jöttek a vevők. Sok idős ember és kis jövedelmű család volt közöttük, és én igyekeztem mindig a legmegfelelőbb árú terméket ajánlani. Elégtétellel töltött el, hogy segíthetek.
– Volt-e valamilyen különösebb nehézség abban az időszakban?
– Az, amikor a kasszagép helyett bevezették a számítógépes programot. Nem volt könnyű megtanulni, megszokni, de csapatmunkával végül sikerült.
– Mikor kezdett el csökkenni a kereslet?
– A bevásárlóközpontok szippantották el a vásárlóinkat. A különböző városnegyedekben nyitott szupermarketekben mindenki kedvező áron találta meg a keresett árut, így a távolabb lakók nem jöttek többé hozzánk. Emellett eltűntek az ingázók is, akik régebb, útban a vonatállomás felé, nálunk vásároltak vacsorának valót. Ráadásul több, az üzletet érintő autóbuszjárat is megszűnt. Így lassan nyugdíjasövezetté váltunk. De ma is sokan emlékeznek az üzlet fénykorára, és mindegyre megkérdezik tőlem: hol vannak azok a régi sorok?
