2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az idei Kolozsvári Magyar Napok jó hangulatú, tartalmas rendezvénye volt az a délelőtti kávézás, amelyre főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke és dr. Kolumbán Vilmos József püspökhelyettes, főjegyző hívta meg az érdeklődőket. A frissen felavatott Herepei-ház udvarán Tussay Szilárd, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúsági referense, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület ügyvezető igazgatója kérdezett a látható szolgálatokon túl az egyház vezetőit érő mindennapi kihívásokról, fáradozásaik hátteréről és eredményeiről. 

A megegyezés mindössze arra vonatkozott, hogy amilyen a kérdés, olyan választ kap rá a kérdező, nos, erről csak annyit, hogy mindkét félnek sikerült lekötnie a közönség figyelmét. 

Talán fölöslegesnek is tűnhetett az első kérdés, hogy lehet-e kávézni a püspökkel, amikor az esemény már folyamatban volt. A válaszban elhangzott, hogy az elmúlt három évben látott romhalmaz helyén, az immár rendezett környezetben álló diófa alatt igencsak kellemes kávét inni. 

– Hogyan került be, és mit is jelent erdélyi magyar kultúránkban a kávé? 

Erről a püspök egy anekdotának is beillő, valós személyekkel megtörtént eseményt osztott meg a hallgatóság derültségére. A hatvanas években egy székelyföldi faluba helyezett pályakezdő lelkész év eleji családlátogatását megelőzően gondolkoztak el a helybeliek, hogy mit tegyenek, ugyanis a fiatal pap szabadkozott, hogy ő nem iszik sem pálinkát, sem bort, esetleg egy kávét. Szavait követően riadalom támadt a csupán cikóriakávét ismerő közösségben, de kiderült, hogy a szövetkezeti üzletben nyers babkávé van bőven, csak meg kell pörkölni. Egy idős asszony vásárolt is a nyers kávéból, és fogadta a lelkészt, akit a szolgálatának elvégzése után egy jókora bögre kávéval kínált meg. Amikor a fiatal pap megitta, a szájára tapadt a zsír, és majdnem kihányta a „kávét”, az idős asszony ugyanis disznózsírban pörkölte meg a kávészemeket, mielőtt a húsdarálón leőrölte volna – hangzott el a történet, amin jóízűen derült a közönség. Azóta a feketekávé a legkisebb faluban is divatba jött, sőt, ahol egy deci konyakkal itták, többen is alkoholistává váltak – tette hozzá a püspök. A továbbiakban a „hátravan még a feketeleves” szólás eredetéről szóló történelmi példát idézte arról, hogy a török kedvesség és vendégszeretet Török Bálinték esetében a feketekávéig tartott, akkor lefogták, majd bezárták őket a Héttoronyba. 

A közös kávézás számára mindig kedves alkalom, amikor találkozhat a közönséggel – mondta, majd megmagyarázta, hogy a püspökhelyettes új keletű fogalom, és az utolsó 15 évben ő volt az első, aki ezt a címet viselte. A megnevezés kezdetben annyira szokatlannak bizonyult, hogy több éven át vidéken úgy szólították meg, hogy „püspök úr helyettes” – tette hozzá Kató Béla. 

A főjegyzővel is bármikor lehet kávézni – válaszolta dr. Kolumbán Vilmos, majd hozzátette, hogy egyetemi hallgató korában kezdett el kávézni, amit „sikerült annyira megszeretni, hogy ma már elképzelhetetlen a napja kávé nélkül”… Teológiai tanárként sokszor együtt kávézott a hallgatókkal, aminek a cigarettával együtt volt egy közösségteremtő ereje – mondta a főjegyző, aki biztosította a hallgatóságot, hogy vele a nap bármely órájában lehet kávét inni. Majd beszámolt arról is, hogy a teológiai intézet alatt megnyílt elegáns, szép Refo Caféban finom a kávé. 

– Mi, az egyházi elöljáróknál egy kicsivel fiatalabbak úgy látjuk, hogy maga a református egyház is 506 évvel ezelőtt a közeledésről, letisztultságról, az elérhetőségről szólt – mondta a beszélgetés moderátora, aki arra volt kíváncsi, hogy azok a fiatalok által szervezett programok, amelyek beépültek a Kolozsvári Magyar Napokba vagy más rendezvényekbe, valóban megkönnyítik-e a gyülekezethez való közeledést, püspökként látnak-e benne értelmet, fantáziát, van-e hasznuk egyházi, református szempontból? 

– Minden ilyen jellegű tömegrendezvénynek, mint a magyar napok, vagy a tusványosi nyári szabadegyetem „sátras beszélgetései”, és az ahhoz kötődő szabadabb programok lehetőséget teremtenek arra, hogy egyházi vagy bármilyen kérdésről szabadon lehessen beszélgetni. Félig-meddig tanúja voltam Tusványoson, hogyan szerveztek egy olyan beszélgetést, hogy „sörözz a papoddal”, és láttam, hogy milyen sokan érdeklődtek. A kolozsvári rendezvény is sok érdeklődőt vonzott. Érdekes egy ilyen program, mert nagyfokú nyitottságot jelent, ami lehetővé teszi, hogy olyan kérdések is elhangozzanak, amelyeket máshol, más körülmények között nem vagy alig lehet feltenni – jegyezte meg a főjegyző.

– Én úgy tartom, hogy egész héten lehet ötvenszer különböző korosztályok, érdeklődés szerint közösségi csoportokat alkotni, közösségi tereken együtt lenni. De egy héten egyszer a templom az a hely, ahol igazán közösséget lehet formálni, idős és fiatal együtt tud hálát adni. Ezenkívül valóban ki kell menni az emberek közé, hogy megérinthető legyen a lelkipásztor és a püspök is. Még akkor is, ha ma már nem fordul elő a klasszikus anekdotában szereplő történet, miszerint a településen, ahol még soha nem láttak püspököt, az első vizitáció során, amikor kivonult a falu, egy helybeli lakos csodálkozva tette fel a kérdést: hát a püspök az ember? Ezért törekedett szolgálata elmúlt 11 évében arra, hogy minél több helyen minél több ember között megforduljon, és elbeszélgessen velük – hangzott el Kató Béla válaszában.

– A püspök is ember megállapításból kiindulva, a kérdező arra volt kíváncsi, hogy emberként melyek a legnagyobb kihívások a mindennapi teendőkben és a református egyház vezetőiként? 

– A református lelkésznek a reformáció óta megadatott a legnagyobb ajándék, hogy családja lehet. Ugyanakkor az vált a legnagyobb kihívássá az életében (és ez alól a püspökök sem kivételek), hogy miképpen lehet az egyensúlyt felállítani a kis és a nagy család között, ami nagy feszültségforrás lehet. Sok tisztességes kollégát ismerek, aki az életét a gyülekezetének szentelte, de tönkrement a családja, és még többet ismerek, aki ideje nagy részében a családjával foglalkozik, amire ráment a gyülekezet. Az egyensúlynak a megtartása a legnagyobb kihívás, ami nagyon is ott van bennünk. A lelkipásztorokkal szemben, és ebben mi is benne vagyunk, gyakran túlzottak az elvárások… Nagy kihívás, hogy mit vár el tőlünk a világ, és hogyan tudunk annak eleget tenni. Sajnos néha alulmaradunk. 

Ahogy Kolumbán Vilmos őszintén bevallotta, neki sem sikerült az egyensúlyt megteremtenie. A három gyermek felnevelésével, a háztartással kapcsolatos gondok a feleségére hárultak. Amikor püspökhelyettesnek választották, és a feleségének megjegyezték, hogy ezután keveset lesz otthon, a válasz az volt, hogy csak annyi változik, hogy korábban az irodában volt, ezentúl valahol Erdélyben lesz, ami valóban így történik. 

Közegyházi teendőit illetően pedig azt látja, hogy azok a jelenségek, amelyek a nyugati vagy a távolabbi országokat jellemzik, már nálunk is jelen vannak a legfiatalabb generáció gondolkodásában. Az állam és a társadalom teljes szekularizációját kívánva a tradicionális, egyházi értékek megkérdőjelezése kezdődik el. Ezért fel kell készülni arra, hogy azokat a hagyományos bibliai értékeket, amelyekre egész Európa felépült, ha nehezen is, de meg kell védeni. „Azt tartom a legnagyobb kihívásnak, hogy a bibliai üzenetet, amit kaptunk Istentől, és amelyet az őseink megéltek, és felépítették rá ezt az egész általunk ismert világot, hogyan tudjuk továbbadni az utódoknak, és egyáltalán tovább kell-e adni abban az értelemben, hogy az újabb és újabb nemzedékek kíváncsiak lesznek-e erre a tartalomra. Nyilván ez nem szegheti a kedvünket, mert erre szegődtünk el, ez az egyház legfontosabb üzenete az evangélium hirdetése mellett... Az egyház tágabb értelemben vett küldetése a hétköznapi életet jelentette: hogyan lehet odafigyelni egymásra, a közösséget megóvni, ápolni, tovább építeni, az elkövetkező generációknak olyan intézményi keretet adni, amely felkészíti arra az életre, amely előttük áll. A másik nagy kihívása a mindenkori vezetőségnek az, hogy az erőnkhöz mérten meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek intézményi keretet adnak az erdélyi magyarságnak, a református közösségnek. Főleg ezért, mert ezelőtt száz évvel, amikor kisebbségbe került, az akkori egyházi vezetők éveket töltöttek el azzal, hogy újragondolják az egyház vezetését. Akkor határozták el, hogy az erdélyi református egyháznak nem kizárólag csak az a feladata, hogy Isten üzenetét, az evangéliumot átadja, hanem feladatához tartozik a magyar közösség megóvása és továbbéltetése. Ez az üzenet, irányvonal azóta sem változott: a kisebbségbe került közösségeket hogyan lehet megőrizni, megóvni, tovább éltetni. 

– Szolgálatuk alatt sok változást megértek, mi az, amit előre látnak az elkövetkező 10-15-50 (?) esztendőre? 

Az újabb kérdésre először is Kató Béla válaszolt, aki hálás azért, hogy a diktatúra éveiben is szolgálhatott, ami növeli a megismerés lehetőségét napjainkban, amikor egy újabb diktatúra felé haladunk. Látjuk, hogy Nyugaton a véleménydiktatúra már mennyire erős, és Vera Jurova asszony, az Európai Bizottság alelnöke kijelentette, hogy azokat az egyházakat, amelyek az LMBTQ ellen lépnek fel, meg kell regulázni, fegyelmezni. Van elképzelésem arról, hogy milyen szankciókat fognak kiróni, de hadd ne adjunk ötleteket. Ez viszont azt jelzi, hogy a nyugati társadalom eljutott oda, hogy nem mer véleményt mondani, hogy ne legyen baj belőle. Mi valamikor minden nyugati áramlatot körülbelül 30 év késéssel vettünk át, de sajnos ma már 24 óra sem kell elteljen, hogy itt legyen, és azonnal hasson. Az utolsó három évben olyan gyorsan, látványosan és erőszakosan jelent meg ez a fajta nyomás, amivel nagyon nehéz lesz megbirkózni és szembeállni. Óriási probléma, hogy a most következő időszakot hogyan fogjuk túlélni. 

A legnagyobb baj az, hogy létszámban nem vagyunk elegen. A nagy világesemények után mindig az segített ki az újrakezdésben, hogy született annyi gyermek, amennyi lehetővé tette a társadalom újjáépülését. Most azonban eleve kevés születik, és azt is „megveszi” a Nyugat. Mi nevelgetjük, munkára tanítjuk, ők pedig a kész embert csalják el, hogy nekik szolgáljon. Ha a helyzet továbbra is ilyen ütemben halad, hogy nem lesznek örökösök, nem tudjuk a fiataloknak átadni mindenünket, ami van, akkor nagyon nagy kérdés, hogy hogyan fog alakulni az erdélyi jövő. Az egymillió emberrel, akik itt élnek, ekkora területet nem lehet lefödni. Ezért lassan meg kell tanulnunk azt, hogy milyen ütemben, milyen módon tudunk visszavonulni. Ezt többféle módon lehet, csapot-papot hátrahagyva, mindent eldobálva rohanunk valami felé. De lehet észszerűen is visszavonulni, bizonyos dolgokat, ha fájdalmas is, de el kell engedni ahhoz, hogy új bástyákat hozhassunk létre, és onnan próbáljuk újraszervezni az életünket. Ma egyházi vezetőkként is az van folyamatosan a fejünkben, hogy mi az, amit fel kell adnunk, amiről le kell mondanunk, egyetlen ok miatt, mert már egy ember sincs ott... Ha nincs utánpótlás, ha nincs fiatal, akkor a leggazdagabbak, legerősebbek is mind tönkremennek. Ezzel ma nagyon szembe kell néznünk. Ezért fordítjuk minden energiánkat az iskolákra, a fiatalok nevelésére. Semmire sem költöttünk annyit,  mint erre a területre. És továbbra is úgy gondoljuk, hogy a fiatalokkal együtt kell élnünk, és párbeszédet kialakítanunk, és a javainkat nem akkor kell átadni, amikor meghaltunk, hanem ezt korábban el kell kezdeni. Ha nem sikerül ez a terv, nem akarom megosztani, hogy a ráció szerint mi a következménye, de jó, ha tudjuk mindannyian. Ezek a kihívások foglalkoztatnak a legjobban, és ezekből kell lemérni az 50, 10, 20 éveket, amelyek ezután következnek – fejtette ki a választ Kató Béla.

Kolumbán Vilmos, aki egyháztörténész, azt emelte ki, hogy a történelem sok mindenre megtanította. A történelemben birodalmak jönnek-mennek, de ténylegesen annak a népnek van jövője, amelyiknek volt elképzelése és egy közös akarata, hogy mi lesz holnap és száz év múlva. Abban a pillanatban, amikor ez a közös gondolat eltűnik, utána más csak lemorzsolódás, felszámolás van, és az vár ránk, erdélyi magyarokra, ha eltűnik ez a közös élni akarás, és azok a közös intézményrendszerek, amelyeket akár az egyház, akár a politikum épített ki. Ha ezeket feladjuk, utána csak a megszűnés következik. 

Az egyház intézményi keretet tud biztosítani, de a gyülekezetek utánpótlása a népre marad, és az, hogy megmaradunk-e itt vagy valahol máshol, hogy van-e olyan élni akarás, szülőföldhöz való ragaszkodás, amely nem a kényelmet tekinti a legfontosabbnak, hanem azt, hogy felelősek vagyunk a múlt és a jövő iránt,. Ez a gyermekvállalási kedv növekedését, a szülőföld iránti ragaszkodást, az ősök iránti tiszteletet jelenti. Ez abban nyilvánul meg, hogy nem elherdáljuk, amit kaptunk, hanem továbbvisszük, továbbadjuk, és akkor biztosak lehetünk abban, hogy ha ma egymillióan vagyunk, előbb-utóbb sikerül megállítani a fogyást, beáll majd egy stagnálás, és remélhetőleg egy növekedés is. Ehhez az kell, hogy minden erdélyi magyar értse meg ezt a közös küldetést, és e gondolat mentén élje a mindennapjait. Igazából mindez nem áldozatot, hanem egy másfajta életet jelent – erősítette meg a Kató Béla által felvetett gondolatot a főjegyző is. 

– Mi motiválja a püspök urakat, hogy ezeket a kihívásokat hordozni tudják, és előre tudjanak tekinteni? 

A kérdésre adott válaszból idézzük: Az erdélyi magyarság továbbra is csak abban az értelemben tud megmaradni, ha az egyházak továbbra is összekötő kapocsként, erőként ott vannak. Sok olyan falusi gyülekezetünk van, ahol már nincs iskola, és semmilyen más intézményi rendszer, csak a gyülekezet. Ott történik elvileg minden, ami még közösségileg számíthat. A fiatalokat mindig arra buzdítjuk, hogy ha valamit akarnak tenni az emberekért, és küldetéstudatuk van, akkor ez a legjobb hely, ahol ezt meg lehet tenni. 

– A párbeszéd során sok szó esett arról, hogy megmaradásunk szempontjából mennyire meghatározó, jövőbe mutató az az építőmunka, amely a magyar kormány támogatásával az utóbbi tíz évet jellemezte, és amely nyomán református templomaink megújultak, azok is, ahol az utóbbi száz évben semmilyen változás sem történt, és ahol a megváltozott környezet reménységet ad a gyülekezeteknek. De nemcsak a templomok, dohos falú iskolák, óvodák újultak meg, bölcsődék, napközi otthonok épültek, ami reményeink szerint az oktatás színvonalának a növekedéséhez is hozzájárul. 

Az elhangzott beszámolón túl személyesen is megkérdeztem Kató Béla püspöktől, akit építő püspökként tartanak számon, és a gyülekezetekben a közvetlenségéért kedvelik, hogy mindabból, ami megvalósult, mit tart a legjelentősebbnek? 

– Ha épületre gondolunk, az iskoláinkat tartom a legfontosabbnak, azt, hogy mindenik református kollégiumunk megújult, és a 21. század színvonalára emeltetett. Olyan intézményeket is sikerült felépíteni, felújítani, ami nem egy szokványos feladat, pédául a próbaterem a Magyar Opera számára. Rövidesen átadjuk Kolozsvár határában Erdély legnagyobb gyűjtőkönyvtárát és hagyatéktárát, ami egymillió kötetet fog befogadni. Olyan táborozóhelyeket, üdülőhelyeket építettünk, szám szerint négyet, amelyek regionálisan is ellátják a feladataikat. Felépült öt idősotthon is, és nincs olyan szegmense ma az erdélyi magyar társadalomnak, amelynek valamiképpen ne segítettünk volna.

Kolumbán Vilmos püspökhelyettestől a legfontosabb céljairól érdeklődtem.

– A legfontosabb cél, hogy megőrizzük közösségeinket, és hogy olyan szellemi, kulturális közegben tudjuk megtartani, ami a normalitást tükrözi, azaz kiegyensúlyozott, lelkileg egészséges emberi közösségeket tudjunk építeni.  

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató