Február 26-án, vasárnapra virradólag, fél hétkor már kezd pirkadni. Ablakbéli kandi kamerámmal kukkolva meglátom a tiszta égen, a Jövő utca végétől jobbra srégvizavi, valahol a láthatatlan Vácmány fölött kb. tíz-ujjnyira a hajnalcsillagot s a társául szegődött vékonypénzű holdsarlót, mennem kell a fürdőszobába.
Lentről a fák még lombtalan korcsmáiból a fekete rigók élénken furulyáznak.
Az elmúlt hétről annyit, hogy Czirmay Szabó Sanyinak kivették a fél veséjét, de jól van.
A rigók nem a tavaszt köszöntik, egyszer valaki magyarázta, hanem naponta vagyonelosztási procedúrán vesznek részt, az otthonteremtési program jegyében koncertezik agyon egymást.
Tüsténkednek a párosodás jogáért folytatott versenyben. A hímek elfoglalják territóriumukat. Birtokon belül a hím énekével csalogatja a tojókat, az idegen hímeket elüldözi.
Március elején szól majd fuvola, sőt klarinét és szaxofon is, most be kell érnünk e kis reggeli szerenáddal.
Egy ideig hallgatom őket, még nagyon az elején lehet az ügy, kevés az igénylő, azt sem lehet megállapítani, melyik lombozat milyen minősítéssel kerül kikiáltásra, hiszen a nedvkeringés még csak alig indult el. Magyarán: a korcsmák nem zöldek, még szürkék sem, hiszen nincs levelük.
Szabó Sanyi vidám, sok rajta a mindenféle szerelék, így sajnos nem lehet verset írni.
Ünnepnap. Feleségem csak nyolc után jön elő, egyedül szürcsölöm kevéske kávémat. Őrölt zabpehelyre tej, abba két kiskanálnyi erős kávé, kora reggelim.
Nem gyújtok villanyt, félsötétben botorkázom fekvőhelyemre. A holdsarló és a hajnalcsillag elhomálylott, valahol emelkedne a nap.
Cirmay Szabó Sanyit az aggasztja, hogy ezzel a pandémiával meg az orosz–ukrán háborúval minden egyéb mellett megdrágul a papír, és elakad megint a könyvnyomtatás, elmaradnak a bemutatók, a könyvvásárok, s a tárlatnyitó találkozások ugyanvalóst.
Őneki pedig ismét le kell szoknia a cigiről. Öt éve műtötték legutóbb, akkor sérvvel; és már-már feledte a káros szenvedélyt. De amikor gyógyultan kiengedték, első dolga volt egy alkalmasat kávézni. A kórházi büfében vásárolt valakitől két szál cigarettát, kivitte poharát az épület elé, élvezte a világot.
Na, most biztosan nem így lesz, mondja a telefonba. Mert ezúttal bizonyosan leszokik. Reméli. Vagy mégsem? Azt is, talán.
A fekete rigók rég elhallgattak, a háború híreit mutatják a hírcsatornák. Hirtelen idióta reklámban találom magam, jobb halántékomra elfuserált fakopáncs telepszik, és bőszen kalapálja az agyamat. Közben társalog. Kérdi, hogy nekem is szokott-e...
Rémülten menekülök a kijevi utcára, onnan a bunkerbe, de minden hely foglalt. Szükségállapotban mindig rosszat álmodunk, hogy még idejében elérhessük illemhelyünket.
Felriadok, gépiesen csatornát váltok. Valaki Szabó Lőrincet szaval, hogy tudniillik a világegyetemben minden tökéletesen jelentéktelen.
Ezt azért Czirmay Sanyikának mégsem hoznám elő.
**
Hornyák elvtárs találmányai
Létay Lajost élőben akkor láttam, amikor barátommal írogató süvölvényekként (harmincéves kamaszok, haha) bemerészkedtünk a kolozsvári Utunkhoz. Varga Sanyival (később, már budapestiként, Kibédi Varga Sándor néven publikált) továbbképző (továbbfékező) tanfolyamon vettünk részt, hát beütöttük magunkat, csak úgy né, mintha.
Jaj, pedig dehogy. Jobban érdekelt bennünket az írás, a közlés, mint bármi más a világon. Írásainkra Hornyák József szerkesztő válaszolgatott. Mikroszkopikus betűit ma is sajgó szemmel szemlézem csodabogár levelein – őt kerestük hát, vagyis azt mondtuk, hogy hozzá jöttünk, Varga volt a szószóló, ő korábban egy alkalommal már járt ott: ahol senki sem ír, sem szerkeszt, vendégek adják egymásnak a kilincset, beljebb Marosi Péter anekdotázik, ha kerül, aki hallgassa; idegen arcok és mondatok, a titkárnő muzsikál egy régi írógépen; egyáltalán, mindenki annyira laza, mintha nem tudnák, hogy a szomszédos (lezárt, titkos) helyiségben fegyverek tároltatnak – nem is tudhatták, csak 1989 után derült ki; olyan fesztelen és lezser az irodalmi hetilap szerkesztősége, hogy egyik ámulatból a másikba esnénk, ha kettő volna.
Naiv lelkek, úgy képzeltük, a szerkesztőség az az izé, ahol a cikkeket, a verseket, a novellákat, a regényeket írják, és elolvassák, meg is beszélik, mint például Mózes Attila, mikor szobára vonul Lászlóffy Aladárral – aztán megszerkesztik, és ami nem jó vagy tiltott, az megy a levesbe, a többi a nyomdába, és azt meg is tűrik, abból lesz az erdélyi magyar irodalom.
Hornyák József eléállt csakhamar, ránk csudálkozott hunyorogva, mintha nem tudná eldönteni, melyikünk Bölöni és melyikünk Varga. Még akkor is kétkedve pillogott, mikor évek múlva Korondra érkezett Bálint Tibor kíséretében, ott az volt a gond, hogy a kultúrigazgatóval kevert össze, de ezt a szemléletbeli elhajlását nemsokára a nagykabátjával együtt levetkőzte. (Békacombot vacsoráztak a találkozó után, sokáig visszasírták azt az estét… Célozgattak rá nosztalgikus sorokban. De mint hirtelen támadt önkéntes környezetvédő, a későbbiekben ódzkodtam a békavadászattól, s az is igaz, hogy nem találtam fogóembert, mert ez a buli nem olyan, mint a disznóölés.)
Hornyák József csendben, de nagy buzgósággal vezetett be a főszerkesztőhöz, akit Létay elvtársnak titulált, elvégre nem lehet tudni, kifélék-mifélék vagyunk, és nem nyomjuk-e őket fel valamiért a pártnál… Létay Lajos igen elfoglalt ember volt, vagy lehetett, vagy annak látszatát keltette – különben is, miről tárgyalhattunk volna, főleg miután így fogadott:
– Hát maguk azok? Én pedig azt hittem, hogy Hornyák elvtárs csak úgy kitalálta magukat, hogy fiatal írók, miegymás, aztán a saját írásait süti el a lapban a maguk neve alatt.
Puff. (Pedig igaza lehetett; hiszen ahogy mi írunk...)
Ezért aztán a protokollum hamar lejárt, nem szemeteltünk tovább, zsenge találmányok, kettesben, lógó orral átsétáltunk a Muskátliba; Hornyák elvtárs bokros teendői okán nem tartott velünk… főszerket meg sem mertük hívni.
Más esztendőkben a laphoz még egyszer vagy kétszer beütöttem magam. Láttam, hogy Kocsis és Molnos sakkcsatázik (nem tudom, ki nyert, a Szevetterben-született drámaíró-é, vagy az Ady-üstökű költő); Marosi, mint mindig, hevesen anekdotáz, vagy pedig gyepál valakit – és hát megint mindenki mást csinál… Ojjé, ezek sohasem komolyodnak meg.
Valamikor karácsonyest közeledtével Bágyoni Szabó István egy korsó egerbegyi borral tisztelgett, megjelent Bajor Andor, nem ivott, ellenben mindenkit megölelt, megcsókolt, engem már ismert, hiszen akkoriban indítottuk el Korondon és Parajdon az áprilisi ‘kacagóbálokat’, a humortalálkozót… Gesztusa megrendített.
Belükkent a magyarózdi Horváth István is, mindjárt kézre vett, kikérdezett, ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok stb., s miután megtudta szülőfalum nevét, diadalmasan közölte: „Sze nálatok is úgy mondják, hogy én tartam el a papat!”
Aztán tényleg átléptünk Mózes Attilával a szomszédos Muskátliba. Éjfélig még mindenütt és mindenhol is tiszteletünket tettük. Egyszer még a medve barlangjába, Szőcs István otthonába is bemerészkedtünk.
Ha Kolozsváron jártam, kötelezően megjártuk magunkat a vendéglők kedves skanzenjében.
A korondi békák közben amnesztia alá estek, de persze nem állt meg a víz sem a Szamoson, sem a Maroson. Akik voltak, eltávoztak: Marosi Péter, Horváth István, Bajor Andor, Lászlóffy Aladár, Mózes Attila, ó, annyian.
Cugszfürer Molnos és partnere élnek, hálistennek. De hogy sakkoznának?! Az eredményekről mélyen hallgat az Agerpres.
Azt az ‘érát’ énnálam belengi valami definiálhatatlan bánat.
Hornyák elvtárs is elutazott, vitte a horgászfelszerelését s a háromlábú kisszéket.
Egykori két „találmánya” közül a budapesti szintén feladta; itthon nyugszik, a marosvásárhelyi református temetőben.
Közben nekem is időnként fáj a hátam, és ez azzal jár, hogy olyankor nem jut eszembe ez vagy az. Vagy inkább semmi.
Ha nem muszáj, nem is érzem jól magam.
Létay Lajosnak a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban tartott találkozójáról kis jegyzetet írtam. Utána, 2005. január 17-i keltezéssel dedikált kötetet hozott a posta. A kísérőlevélben egyebek mellett ez állt: „Nagyon megörültem figyelmének, mert az utóbbi 15 évben többi írótársam, egykori szerkesztő kollegáim nemigen kényeztettek el effélével – sőt.”
Nagyon magára maradt, akárcsak Kiss Jenő… A fiatalok alig ismerik, az idősebbek ódzkodnak tőlük.
A prózai valóság vajha kit érdekel. Az egykoriak álma olyan lehet, amilyenné Létay versbe gyémántozta:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
