Piri nénivel a Pireneusokban

Igen, ott találkoztam vele, éppen lefelé ereszkedett kék túracipőben és fodros muszlimszoknyában a Pireneusok egyik aktuálisan meghódított csúcsáról, lefelé jődögélt balladai félhomályban a meredek hegyi ösvényen. Vidám volt és könnyed, tavaszias illatot árasztott, holott kedvence rendszerint valami nehéz szovjet kölni volt, amely egyesíteni tudta sajátos harmóniába a degenyeg, a tavi-rózsa és a fokhagyma, ill. a szibériai tigris négy hónapja nem cserélt alomjának illatát.

Karlendítéssel üdvözölt, ahogy a vérbeli alpinisták között szokás, a sziklamászók örökös bájával, játszadozó mosoly kíséretében. A báj úgy tapadt hozzá, mint pénzespostás bakancsához az őszi sár. 

Szervusz, Balázs, mondta, a legkisebb meghökkenés nélkül. Ott a nagy nemzetközi túratársaság közepéről köszönt ki rám, aki éppen egy tisztást kerestem a Pireneusok egyik alsóbb szintjén, a hegyoldalban, ahová leheveredhetnék, és kifújhatnám magamból az idei nyarat, amikor szünet nélkül rettenetesen fájt, szaggatott a bal vállam, annak dacára, hogy Setera doktor a fizioterápiáról azt ígérte, hogy el fog múlani, amint melegebb lesz. Fenéket. Csak jobban sajgott. Éppen most, a nedvesebb őszön kezdett enyhülni, és ekkor döntöttem el, hogy kiveszek önmagamtól egy szakasz szabadságot, és elbujdosok a Pireneusokba. Ott nincs térerő, nyugodtan kiolvashatom Thomas Manntól a József és testvéreit. Úgysem járt még senki a családunkból a Pireneusokban. A legkevésbé sem számítottam Pirajchesz nénire, aki rendszerint a Malom utcai állami szódavíztöltőben cserélgette a szódásüvegeket, osztott patront és lapot az arra járók ismerőseinek, rendszerint valami elhalványult, régen kifakult ügyes kezek típusút, vagy asszonyi magazinokat, Nőcik Lapját, Dolgozó Nénit, Szovjetszkája Zenyscsinát. 

Fogalmam sem volt, hogy egy profinak tetsző hegymászócsoport tagja, aki valódi kék olasz túrabakancsot és muszlimszoknyát hord, fején zergetollas reményzöld pörge kalap volt, és kilencven dioptriájának – ami pedig minden emberi számítás szerint könnyen kétségessé tehette hegyostromló, Himaláját meghódító teljesítményét – fittyet hányva, csak úgy döntötte meg a rekordokat, száguldott hegyről völgybe, szelte a tengert egy megmászandó célobjektumért, sziklafalakon bekötve éjszakázott hálóban, a serpákkal, tudtam meg utóbb, versenyt vodkázott, mondják, kötélhágcsón kapaszkodott egyre magasabbra, és verte be az acélszögeket a szirtek bordájába, zászlókat tűzött ki különféle csúcsokra, ormokra, főleg a sóskúti Vojincza klub kék-rózsaszínű kis háromszögét, öt nyelven káromkodott és ötnyelvű túraszakszótárt szerkesztett, míg látszólag a szódavizek terítésével, forgalmával ügyködött, és csupán halála után derült ki, hogy kéziratban maradt A hegymászók nélkülözhetetlen ábécéje című vademecumja. Persze ezekre a dolgokra csak akkor derült több fény, amikor komolyabban foglalkoztatni kezdett a pirinéniség mint erdélyi jelenség, pontosabban azon törtem a fejemet, miként írhatnék szoboravató beszédet arról, milyen összefüggés van egy született Malom utcai Pirajchesz néni (belsőégésű becézete) és a mondott hispán félsziget hegygerincei között.

Ebből is megtetszik, hogy városunkban, ahol nem sok híres ember élt és dolgozott, tört a jobbra és szegte a nyakát bal oldalon, vagy futólépésben tekintette meg településünk nevezetességeit, és a Pax szálló vendégkönyvében hagyta aláírását, amit helytörténészek fedeztek fel hónapokkal-évekkel később, és gyártottak mindenféle haszontalan és hitelt nem érdemlő legendát – megérdemelten szobrot kapott. A Malom utcai lakosoktól jövő és a tanácselnök által felkarolt javaslatot nem akarta leseperni a belső ellenzék, sőt megragadott minden alkalmat, hogy újabb szobrokkal tegye muzeálisabbá az egykedvű városképet. Volt már szobra Böngész Petinek, aki a legtöbb könyvet lopta a városi könyvtárból, és a szegényeknek eladta, Béka Tóninak – egy közönséges part menti békának –, amely a városi tóból az emlékezetes 1877-es nagy szárazság idején halt ki, Erich Weltbring német költőnek, aki egyszer tényleg járt városunkban, ellopott biciklijét kereste, amit meg is talált Pap Szelfinél, aki a város összes kerékpárját párosította, összeházasította, átalakította bevásárló kerekes kosárrá, triciklivé vagy bölcsőringató automatává, így segítve az állami állásban dolgozó anyákat. Weltbring verset írt a szerencsés megtalálás örömére, majd elvette Pap Szelfi leányát és messzelátóját, és ígéretesebb látvány után nézett az esküvőt követően. Versét minden kisiskolásnak kívülről kellett tudnia, benne volt a harmadikos olvasókönyvben. (Idézésétől helyhiány miatt eltekintünk. De biztosíthatok mindenkit, Piri néni is tudta, sőt ott helyben el is szavalta német eredetiben az őt körülrajongó túratársaknak.)

Mondd meg édesanyádnak, hogy nézzen be hozzám a jövő héten az üzletbe, mert isteni túrósrétes-receptre bukkantam az egyik svájci rétoromán lapban – mondta Piri néni lejövet a Pireneusokból. Kék túracipőjén még csillogott az elolvadt hó.

Hát az öreglány nem pacsuli. Meglepően éles lehetett a memóriája, ugyanis csak egyszer jártam bent a Malom utcai szódásboltban, amikor az egyik szódásüvegünk felháborítóan szörtyögött, csöpögött az orra, mint volt osztálytársamnak, a tőzegtelepi Lakatos Rudinak (elkényeztetett C csoportos), és ki kellett cserélnem, mert másnap estére vendéget vártunk. Azt hiszem, apám egyik munkatársát.

Meg sem lepődött azon, hogy találkozik ideát, több száz mérföldre egy sóskútival, akit talán csak egyszer látott. Mégis megjegyezte, számontartotta, hogy annak a rétesreceptnek a címzettje, jobban mondva a hozzátartozója, mellékági kinövése most éppen  itt csavarog kutyájával a hontól távol. Pont itt a Pireneusok lábánál, ahol Piri néni rátekint 90 dioptriája mögül, és azonnal, habozás nélkül azonosítja a tájképből előbukkantó kutyás sóskúti egyént. Mármint engem. 

Csak az a baj, hogy engem sohasem hívtak Balázsnak, és anyám már évek óta egy szanatóriumban fekszik. De azért rétest még süthetünk, kevés/több porcukorral megszórva a tetejét, hogy mindörökké emlékeztessen a svájci Alpokra vagy Piri nénire a Malom utcából, akarom mondani a Pireneusokból, apró olvadó hófolttal kék turistacipellőjének orrán.