Pakisztán (6.)

*Fotó: Teherhordók a hídon

Utunk a Karakorum hegységben

A Karakorum hegységbe vezető út első napján a túra látszólag nem volt nehéz. Nem kellett nagy szintkülönbségeket magunk alá gyűrnünk, a tűző nap azonban megkeserítette az életünket.

Leves gleccserolvadékból 

Délben letáboroztunk ebédelni, a szakácsok felverték a lacikonyhát, és azonnal nekiláttak a főzéshez, hogy bennünket frissen főtt, háromfogásos ebéddel kényeztessenek. A konyhamesterek első dolga az volt, hogy a folyóba torkolló patakokból vizet merítsenek, amely ebben az esetben nevezetesen a Biafo-gleccser olvadékvizét jelentette. Ezt használták főzéshez, ebből lehetett levest, teát, kávét készíteni, és a kihűlt változatát szomjoltó ivóvízként kortyolgattuk.

Eleinte megrökönyödve figyeltem, hogy csak úgy, szimplán a zavaros patakból iszunk, mint ahogy azt eleink tették évezredeken keresztül, abból a patakból, amelyen azelőtt átslattyogtunk, az öszvérek belegázoltak, és a partján legelészve végezték dolgukat is. A víz eleinte furcsának, ízetlennek tűnt, gyanakvó szemel néztem a benne finoman szuszpendált löszös részecskéket, de a túlélési ösztönöm azt súgta, hogy ez nem a kényeskedés ideje. Nincs mit szépíteni, gleccservizet ittunk 2 héten keresztül, s igaz ugyan, hogy az első napok táboraiban még lehetett palackozott vizet, urambocsá’ Coca-Colát is vásárolni a városi ár 5–10-szereséért, de ez a luxus nem sokáig tartott, maradt a világ egyik legtermészetesebb ivóvízforrása, a jég.

Egyébként a Karakorum, illetve a Himalája, vagyis a világ legmagasabb hegyeinek a gleccserei nem csak számunkra szolgáltatták az életet adó vizet. A világ e jelentős édesvíztározói olyan gigafolyók táplálói, mint például az Indus, a Gangesz vagy a Brahmaputra. Nem véletlenül összpontosul a nagy hegyektől délre eső területeken a világ népességének 11 százaléka. Mintegy 890 millió ember kapja innen nem csupán az ivóvizet, hanem a mezőgazdaság, ipar működéséhez elengedhetetlen édesvizet is, egyszóval a megélhetést. Felemelő volt tudni, hogy kis csapatunk is kapott egy cseppecskét abból az életből, amely Európa populációjánál 146 millió emberrel többet éltet nap mint nap, évezredek óta.

Étkezéseinkről még annyit, hogy a reggeliket mindig a kiindulási kempingben, az ebédeket az útközben rögtönzött táborainkban, a vacsorákat pedig az éjszakázási sátortáborokban fogyasztottuk el. Az étkek kiválóak voltak. Reggelire mindig volt tojás, többnyire omlett vagy keményre főtt változatban, lekvár, mogyorókrém, tea. Ebédre levest, rizst, zöldséges mártásokat készítettek. Levest vacsorakor is mindig tálaltak, de volt csirkehús, rizs, különféle mártások, olykor sült krumpli, gyümölcsök (cseresznye, avokádó, ananász, mangó, maracuja), és persze minden étkezéshez járt a frissen sült lepénykenyér. Az én kedvencem a leves volt, amiből mindig repetáltam (volt, amikor háromszor is), és már csak azért is fogyasztottam nagy előszeretettel, mivel megsózva kiváló hidratáló, elektrolitpótló, testemet, lelkemet melengette, az otthonomra emlékeztetett. Húsra mindennap volt gondjuk, de feltevődhet a kérdés, hogy miként sikerült két hétre elegendő mennyiséget vinni úgy, hogy az ne romoljon meg a nappali hőségben? Erre a világ legtermészetesebb megoldása a válasz: élő állatokat vittünk magunkkal, egytucatnyi tyúkot, valamint egy kecskét, így hát ennél frissebbet kívánni sem lehetett volna. A csirkéket dobozokban vitték az öszvérek, és minden este „kitekerték” egyik nyakát, a kecskét pedig a saját lábán terelgette egyik porterünk mindaddig, amíg egy napon ez a jószág is be nem fejezte földi pályafutását. Az ebédeket nagyjából a napi gyalogút felénél fogyasztottuk el, olyan helyeken, ahol vízlelőhely is volt, amit nyilván nem volt nehéz találni, figyelembe véve, hogy gyaloglásunk gleccserek sztrádáin történt. Az étkezések kiemelt jelentőséggel bírtak, konyhásaink megadták a módját, a „látványkonyha” sürgése-forgása a szemünk előtt zajlott. Nyilván mi magunk és „bukatárjaink” is igyekeztek a körülményekhez képest betartani a higiénét, ennek ellenére a túra során bizony mindenkit utolértek kisebb-nagyobb gyomorrontási epizódok (hogy finoman fejezzem ki magam), de ezek véleményem szerint nem mindig fertőzésekre, inkább a túlevésre, valamint a számunkra nem megszokott fűszerezettségre, a vizek eltérő ionösszetételére, illetve az étkezési olaj túlzott használatára vezethetők vissza. Mindenesetre fel voltunk készülve ilyen sürgősségi helyzetekre, rosszulléteinket igyekeztünk orvosolni, például a Romániában népszerű sárga színű „medicinával”, amely igazi szalvátor lett kicsiny táborunkban.

Hétórányi gyaloglás után érkeztünk meg a 3103 méteren fekvő Jhola táborba, ahol volt időnk pihenni, regenerálódni, s az árnyék hűvösében teázgatva csodálni a közeli hegycsúcsokat. Ismét találkozhattunk, eszmét cserélhettünk V. Csabával is. Ebben a táborban még lehetett Colát vásárolni, mindannyian vettünk, ő azonban nem, szerényen beérte a forrásvízzel. Azon ámultam, hogy a helyiek még ott sem felejtették el az esti imát, titokban figyeltem, amint Mekka felé földre borulva rótták le kötelességüket. Ez rendkívül inspiráló volt, s ha ők Allahhoz, én Istenhez fohászkodtam, ami megerősített az elkövetkező napok, hetek megpróbáltatásaiban.

(Folytatjuk)