Ősidőktől napjainkig (3.)

Vadászatról

(Folytatás március 19-i lapszámunkból)

Kérdezhetjük tehát, honnan az a nagy riadalom, mi okozza azt az aggasztó félelmet, hogy a Kárpátok barna medvéjét a kipusztulás veszélyezteti?

Számításaink természetesen – amint már említettük – csak megközelítő értékkel bírnak, de meggyőzőek lehetnek ahhoz, hogy a kedélyeket megnyugtassák.

Térjünk csak rá napjaink vadászataira, milyen vagy legalábbis milyennek kellene lennie a modern vadásznak. 

A modern fenntartó vadászat az emberi népesség egyre kiterjedtebb urbanizálódása miatt viszonylag szűk rétegeket érint. A vadászszenvedélyt, a vadászösztönt az emberek zöme pótcselekvések formájában éli ki. Az, hogy az emberben genetikailag rögződött vadászösztön milyen módon kerül a felszínre, az ember környezetétől, neveltetésétől függ. Másféle hatások érnek egy természetközelben, erdő közelében élő embert, mint egy olyan  fiatalt,  aki egy nagyvárosban született és ott is nevelkedett. Míg az előbbinek nagyon természetesnek tűnik a természeti adottságok hasznosítása, az utóbbinak csak a vad húsának elfogyasztása jelenti a vadászatot. Miközben nagyon sajnálja a szép és díszes külsejű fácánkakast, jó étvággyal elfogyasztja a belőle készült sültet.

Ha a vadászhajlammal rendelkező embertársainkat akarnánk csoportosítani, beszélhetnénk azokról, akik a vadászatnak a virtuális formáit választják. Ide sorolhatók azok, akik a vad-, a természetfotózást választják, madárfogással, jelöléssel foglalkoznak. Legvirtuálisabb vadászat a számítógépen végzett szimulációk.  Ebben az esetben művi a természet, a vad, az elejtés, a birtokba vétel élménye is virtuális, de a vadászszenvedély kielégül. Ebben az esetben mindig van zsákmány.

Aztán léteznek még jelképes vadászok, akik a vadászat szelíd vagy durva módozatát űzik. Ezek a vadászok az ún. munkamániás, pszeudovadászok, akik a vadászatban eltöltött munkában élik ki magukat, aztán a zsákmányoló, frusztrált vadászok, akik becsapottnak, rászedettnek érzik magukat, és a trófeagyűjtésben lelik meg örömüket.

Beszélhetünk még jelképes durva vadászatról és destruktív vadászatról is, a vadászati módok efféle megnyilvánulása már a versengés, háborúskodás fogalmát képzelte el jelképül.

A modern vadász többféle tulajdonságairól is beszéltünk, de kérdezzünk csak rá, vajon milyen is, vagy milyennek kellene lennie a mai kor vadászának?

A valódi, ízig-vérig vadászösztönnel bíró, természet- és vadszerető, törvénytisztelő és általában becsületes, rendes embert jó vadásznak is tartják. Ha még a fegyverét is sikeresen tudja forgatni, akkor valóban vérbeli vadásznak tartják nyilván.

A tökéletes vadászt megilleti az igaz vadász minősítés.

De vajon kire illik ez a minősítés?

Az igaz vadász természetesen ismeri és betartja a törvényeket, tevékenységét az adott kor szabályozott keretei között űzi, de minőségének valódi lényegét az adja, hogy kulturált és erkölcsös ember.

Ha az igaz vadász kifejezést megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az igaz melléknév jelentése egyebek mellett valódi, hiteles, romlatlan, eredeti, született, vérbeli… De az igaz vadász mindemellett és mindenekelőtt becsületes ember. Azaz megbízható, tisztességes, erkölcsös, erényes, derék, jóravaló, jellemes, gerinces, tisztakezű, feddhetetlen…

De ki a vadász?

Aki vadat ejt el? Akinek engedélye van? Aki a vadűzés ősi szenvedélyének rabja?

A vadász nem születik, és a jelölt nem felvétel, kinevezés vagy éppen vizsga által lesz azzá, hanem fáradhatatlan gyakorlás és tapasztalás próbatételei, sikerei és kudarcai által. Megvenni vagy elvenni viszonylag könnyű bármit, de igazán csak az lesz a miénk, amiért megszenvedünk.

A mai kor vadászának a vad elejtése nem kizárólagos célja, ennél fontosabb a hozzá vezető út, maga a vadászati tevékenység. Az igaz vadász ösztönét a sportvadászatban éli ki. A nemes vadászszenvedély legszebb cégére, legelőkelőbb ismertetőjele: a jóindulat, a vadászerkölcs.

A vadászerkölcs – azaz a vadászetika – viszonyrendszer, azt fejezi ki, hogy miképpen viszonyulunk különböző dolgokhoz. Jelen esetben a természethez, a vadhoz, a  vadásztársakhoz való viszonyt és a társadalom nem vadász többségéhez való viszonyt szabályozza. Az igaz vadásztól elvárják, hogy ne éljen vissza hivatali rangjával, hatalmával. Napjainkban is észlelhető jelenség, hogy sok nagyfőnök, de inkább újgazdag előtt vigyázzban állnak, de kevésbé becsülik őket. Van olyan eset is, amikor háta mögött azt mondják: igazi úriember. Mert az úriemberség nem politikai vagyoni háttért kifejező, hanem kifejezetten erkölcsi kategória. Úr akárki lehet, úriember azonban csak az, aki erkölcsös, azaz tisztességes, mértéktartó, másokat megbecsülő és önmagát korlátozó ember. Mert az etika lényege egyrészt az önkorlátozás, másrészt a vállalás. Az erkölcs akkor jut szerephez, mikor választania kell az embernek, amikor egy belső hang hallatán kell cselekednie: megtehetném, de nem teszem, avagy éppen fordítva: nem lennék köteles megtenni, de mégis megteszem.

Az igaz vadásznak ma mindenekelőtt úriembernek kell(ene) lennie.

Következtetésként megállapítható: nehéz megmondani, hogy kit, mikor és miért illet meg az igaz vadász minősítés. Valószínűleg kevés ember viselheti ezt a címet az „igaz vadászok klubjának” örökös tagjaként. Vannak elődeinktől örökölt értékeink, és vannak új, változó erények, minthogy vannak bűnök is. Egy tettünkben méltóak vagyunk az igaz jelzőre, a másikban talán nem.

Az biztos, hogy igaz vadász csak az lehet, akinek a számára a vadászat ünnep. És véget nem érő önvizsgálat. Mert egy vad elejtése sohasem lesz egy személygépkocsi vagy egy jégszekrény megvásárlásával azonos értékű cselekedet. Még akkor sem, ha súlyos ezreket fizettünk érte.

Ha a vadászat ünnep, amit várunk, amire készülünk, ami nem hétköznapi, akkor – mint minden ünnepnek – a vadászatnak is adottak a viselkedési szabályai. A vadászatban is – miközben érvényesek és elfogadottak voltak az általános magatartáskultúra viselkedési szabályai – az elmúlt századokban rendre alakultak ki a vadásziasság külön szabályai is, amelyek részben vagy részleteikben, de beépültek a vadászati kultúrába. Ezek a szabályok a közmegegyezésen alapulnak, egy különleges szakmai erkölcsöt tükröznek, betartásukért nem jár sem jutalom, sem büntetés, mégis kötelezőek (!) a magukat kulturált, igaz vadásznak tartó vadászok számára.

A vadásziasság, melyet az igaz vadászok többsége a vadászat életformájához tartozónak fogad el, olyan erény, amely mind az egyén, mind a társadalom számára megkülönböztetett érték. Érték, amely az általános viselkedési szabályok betartásával párosulva az illető vadász személyiségét kivételessé teszi, biztonságot nyújt, elősegíti az elismerését, elismertségét, sikerességét, a boldogság érzetének elérését.

Bármennyire is ismerjük a vad biológiáját, etológiáját, és úgy tartjuk magunkban, hogy a vadról mindent tudunk, el kell ismerjük, hogy még sok olyan ismeretlen létezik életvitelükben, ami napjainkban is rejtély marad. Gondoljunk csak egyes vadfélék titokzatos életére, a miénknél kifinomultabb és hatékonyabb érzékszerveikre, melyek élő pajzsként védik őket, és így egyenlő ellenfelekké teszik őket velünk. A vad elejtése a vadász általi győzelmet jelenti, és miként bármely sportban, a vesztest itt is megilleti a (végső) tisztelet.

A vadász az elejtett vadnak nagy tisztelettel adózik. Az elejtett csülkös vad szájába az utolsó falatot helyezi, a saját kalapjába töretet tesz, társas vadászat befejeztével terítéket készít, mindezt az elejtett vad előtti végső tiszteletadása jeléül.

A sikeres vadászat tárgyi emlékét, a trófeát magunkkal visszük. A trófea élethossziglani megőrzése mára éppen a vad tiszteletének jelévé, a vadászat és a vad emlékévé vált, mely semmiképpen sem célja a vadászatnak. Vadászni a vadászatért, magáért a beteljesülésért vadászunk, nem pedig húsért vagy trófeáért.

Irodalom:

Prof. dr. Faragó Sándor, Mindentudás Egyeteme, Miért vadászunk? c. előadás, Budapest, 2006. nov. 20.

Prof. dr.  Kellermayer Miklos: Az élet, Kairosz Kiadó, Budapest, 2012

Prof. dr. Kellermayer Miklos: Az élő sejt csodája, Kairosz Kiadó, Budapest, 2014

Dr. Benke József: A vadászat, a medve és a politika, Erdélyi Napló, 2021. febr. 4.