Öregek és virágok

Naponta járok, sétálok a Kövesdombon, mindig szemembe ötlik valami újdonság. Haj, folytonos változásban vagyunk. Vezetőink szüntelenül  át meg át, össze-vissza rendezgetik  az egész várost. Hol jól, hol rosszul.  Ni, itt milyen ügyesen megnyírták a füves területeket, egyúttal ki is takarították. Jólesően szemlélem a tömbházak előtti-melletti gyönyörű virágokat, ugyancsak az ízlésesen gondozott bokrokat, ahonnan kedves madárfütty köszönti az arra elhaladókat. Lehangoló azonban, hogy egyes lakók kényelemszeretetből az Istenre bízzák a virágkertészkedést, nekik untig elég a fa meg a fű.  A piac melletti járdán megdöbbenve  torpanok  meg: Uramisten, micsoda szemetelés van itt! Össze-vissza dobált gyümölcs, zöldség, nejlon, papír, rongy, valósággal rikolt a szemét, belehasít az erre járók szemébe. Hogy lehet ilyen rondaságot eltűrni? Sűrűbben kellene ellenőrizni, s a vétkezőket példásan meg kell büntetni.

Továbbá a főút is szerfelett gondolkodóba ejt. Véleményem szerint nagyon is „elmodernizálták”, olyannyira szűkre szabták a főutat, hogy veszélyessé válhat előzéskor, ha netán a mentő vagy tűzoltókocsi járna arra felé. Aztán roppantul furcsán oldották meg a kerekes alkalmatosságokkal való átjárást, a parkoló autók áthatolhatatlan fala előtt hümmöghet az illető, míg felfedezi, hogy kerülővel hol merészkedhet át, mivel egy-egy meggondolatlan sofőr, pont odaszemtelenkedik járművével, holott másutt is volna hely. Az átjárás  egyáltalán nem alkalmas kerekes székekkel járóknak. Elég baj! Mindazonáltal  az is érthetetlen számomra, miért kellett elköltöztetni a piac felőli megállót, mely mindenben megfelelt  igényeinknek. Az új hely jó messze van a piactól, a piacon vásárlók cipekedhetnek eleget. Pedig a kövesdombi piac igen közkedvelt, a város valamennyi  részéből áramlik ide a nép. Hát már mit sem számít az egyszerű polgár érdeke?  Az új megállóban egy árva paddal szúrták ki az utazóközönség szemét. Mi lesz az idős, nem kevésbé beteg utasokkal? 

Az egyik padnál öreg nyugdíjasok osszák-szorozzák ügyes-bajos dolgaikat. – Mindenem fáj. Alig tudok elvánszorogni kenyeret venni. A lábamat csak húzom  magam után. – Én se nem látok, se nem hallok jól. Csak úgy találgatom miket beszélnek. – Én mindent elfeledek. A múltkor lakodalomba voltam hivatalos Kolozsvárra. A vonaton vettem észre, hogy a protézisemet és a hallókészülékemet otthon felejtettem. – Én igen beteg vagyok! Nézzétek hogy reszket a kezem. Mindent elejtek. Minek is élek? 

Mélységes együttérzéssel indulok tovább. Rettentő betegségek ijesztenek: Parkinson-kór, Alzheimer-kór. Ellenállok, amíg lehet! Megyek kedvenc virágaimhoz erőt nyerni. Virágterápia. Színükkel, illatukkal, kecses alakjukkal hatnak érzelmeinkre. Gyönyörűek a rózsabokrok. Falra, kapura felfutva tündérpalotává  varázsolják a házat. A hosszú szárú mályvadaliák piros, fehér, kék virágfüzérükkel akárcsak  lakodalomba hívó vőfélylegények volnának. Már hallani vélem a zenét is, a dalolást is. 

Páskándi Géza költő versben örökíti meg ezt a varázslatos mesebeli hangulatot Csodakék című versében:

 

„S hallottam ekkor harang-zenét,

pipacs dalára pirult az alkonyi ég,

kék bánatot lengetett dalában a kék ibolya,

s himnusz lett, himnusz a tökvirág jámbor és szép mosolya.

 

Virágok énekeltek!

Lengett a virágok hangja!

Zenét hintettek alkonyatra!

Jaj, istenem, gyönyörű volt már:

virág-ének, virágos zsoltár

hullott szívemre!

 

Csodakék álmot láttam az éjjel,

s hallottam csoda-zenét,

s hallom azóta, hallom örökre, –

s látom, virágnép tündér-képekre nyitja szemét.” 

 

Mikor túl nehéz az élet, elmenekülök virágországba, megmosakodom a kék frissítő vizében, megtörölközöm a fehér meg zöld  simogató selymével, és megmelegszem a piros lobogó tüzénél. 

Kajcsa Jenő