Megalázónak érzem, hogy két évtizeddel a rendszerváltás után aláírásokat gyűjtünk, hogy magyar személyiségek nevét viselhesse az utolsó két, számmal jelzett általános iskola Marosvásárhelyen.
Megalázónak érzem, hogy két évtizeddel a rendszerváltás után aláírásokat gyűjtünk, hogy magyar személyiségek nevét viselhesse az utolsó két, számmal jelzett általános iskola Marosvásárhelyen. Ha visszapörgetjük a témában tartott megbeszéléseket, a beszámolók egy vaskos kötetre rúgnának. Miközben mi arról tanakodtunk, hogy mit kellene tenni, mások cselekedtek, s az iskolák többsége gyors iramban szalonképes román nevet kapott. A sajtot tehát már régen kiénekelték a szánkból, miközben lett volna alkalmunk, hogy alaposan megismerjük a román multikulturalitás természetrajzát. A sokat hangoztatott kétnyelvűséget, amelynek az a célja, hogy a magyar felet kiszolgáltatott helyzetbe hozza. Ennek érdekében az évek során minden eszközt bevetettek. Gondoljunk csak az általános iskolák összevonására, amikor a gyermekhiányra hivatkozva az volt az igazi cél, hogy minden tanintézményt, ahol esetleg a városnegyed összetételénél fogva több volt a magyar diák, olyan iskolával párosítsanak, ahol érezhető román többség alakult ki. Következő lépésként egyre több román anyanyelvű pedagógus kapott kiegészítő órákat a magyar tagozaton, amit a szülők és tanárok határozott fellépésének hiányában sikerült meg is őrizni. A nem pedagógusi állásokba következetesen román nemzetiségűeket alkalmaztak, ami a többségi személyzet kialakulásához vezetett. Ettől kezdve természetes módon lett román igazgatója az iskolának, s a vezetőtanács is román többségűvé vált. Az így kialakult helyzetet tükrözi az iskolák feliratozása, nyelvi térképe. Az iskolanévtáblák pedig következetesen egynyelvűek maradtak, miközben törvény írja elő a kétnyelvűséget. A folyosók szemléltetőanyagának tartalmáról pedig ne is beszéljünk. Díszből megmaradt ugyan egy-egy aligazgató, de aki heveskedni próbált, attól hamar megszabadultak. A mutikulturalitás címén gyermekeink megtűrt, másodrendű diákokká válnak. Egy székelyföldi általános iskolában az otthonosság érzése fogadja a belépőt, ismert irodalmi és történelmi személyiségeink tekintenek le a falakról, s a berendezés is az oda járók ízlését tükrözi.
A jól működő autonómiákban természetes, azaz törvény írja elő, hogy a kétnyelvű vidékre telepedő többségnek is meg kell tanulnia a kisebbség nyelvét, ami kötelező tantárgy az iskolában. Amíg a romániai kétnyelvűséget úgy értelmezik, hogy csak a kisebbségi gyereknek kell a többséghez igazodnia, a kölcsönösség teljes hiánya nélkül, változásra nem számíthatunk. Ezért nehéz ma elképzelni, hogy a megmaradt két marosvásárhelyi iskola magyar nevet kapjon. Ha nekünk továbbra is csak az alárendelődés állapotát szánják, véget kellene vetni ennek a sajátosan értelmezett mutikulturalitásnak. Nem csak egy-két elnevezést, önálló általános iskolákat kellene kérni, követelni. Amelyekből a barátságot is építeni lehet az egyenlőség jegyében, a kölcsönös érdeklődésre és tiszteletre alapozva.
