Örmény kultúra napjai Marosvásárhelyen

A címeres örmények 260 éve

A Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület minden év őszén megszervezi az örmény kultúra napjait. A háromnapos eseménysorozat érdekessége, hogy mindegyik esztendőben más tematika köré épül fel, az idén a központi témát egy különleges társadalmi réteg, az erdélyi örmény nemesség képezte. 

A péntektől vasárnapig tartó rendezvénysorozat központi eseménye szombat délelőtt zajlott a Kultúrpalota kistermében: itt került sor az Örmények kutyabőrrel című kultúrmozaikra, amelynek keretében volt előadás, Nemesi vademecum címmel kerekasztal-beszélgetés és online interjú is. 

A rendezvényt dr. Puskás Attila, a MÖMKE elnöke nyitotta, majd dr. Vass Levente parlamenti képviselő üdvözölte a szépszámú közönséget. 

– Az örmény nemesség kerek, 260. évfordulóját ünnepeljük. Online kezdtünk kutakodni, eljutottunk Peruig, Ausztráliáig. Több mint 50 erdélyi örmény család kapott nemességet az elmúlt évszázadok során, erről egy könyv is megjelent: Gudenus János szerkesztette az erdélyi örmény nemesi családok genealógiáját. De nem lehet csak a múltban élni, így elkezdtük keresni a leszármazottakat, és eljutottunk Peruig, Ausztráliáig. 

Az örmények erdélyi megtelepedése nagyobb létszámban az 1670-es évektől számítható, és 50-60 évvel a betelepedés után – annak ellenére, hogy a magyar nyelvet még nem ismerték –, már nemességet kapnak Erdélyben. Hogyan vált ez lehetségessé? – kérdezte Puskás Attila dr. Kálmán Attila történésztől.

 – A 18–19. században sok örmény író úgy tartotta, hogy mindazok, akik ide jöttek, nemesi származásúak voltak. Jelenlegi tudásunk szerint az Erdélyi Fejedelemség korában három család szerzett nemességet. De vannak olyan családok, amelyek már azelőtt megszerezték ezt. A Habsburgok korában 1712-ben szerzett először örmény család nemeslevelet. A legtöbb nemesítés Bécs háborús kiadásaihoz kapcsolódik: a hétéves háború, a Napóleon elleni háborúk, amelyekben jó pénzért lehetett vásárolni nemeslevelet 2000, illetve 1000 forintért. Ekkor majd’ 30 örmény család szerzett nemeslevelet. Természetesen volt más helyzet is. Előfordult, hogy részt vettek a törökellenes háborúkban, számított az udvari kamara szolgálata, avagy a kulturális tevékenységek folytatása. A három bánsági vármegye létrejöttével földet tudtak vásárolni a Bánságban, így megszabadultak az erdélyi rendi társadalom szorításából. Hatalmas földterületeket vásároltak, de egy kicsit eltávolodtak az örmény gyökerektől, és betagolódtak a magyar társadalomba. 54 vagy 55 örmény nemesi családról tudunk – az Urmánczyak például bárói rangot kaptak Lengyelországban, de a rangot nem hozták át. Hat család kapott főnemesi rangot, elsőként a Karátsonyiak, majd a Dániel, a Kiss, a Pap, a Lukács és a Markovits családok. Elsősorban a karrierük miatt: mint például Karátsonyi Guidó, aki szívvel-lélekkel részt vett a ’48-as forradalomban, majd egy alapítványt hozott létre, amelyből rengeteg szervezetet finanszírozott felekezettől függetlenül. Ő emiatt kapott grófi címet. A Dánielek esetében Dániel Ernő kereskedelmi miniszter volt, jelentős szerepe volt a millenniumi ünnepségek megszervezésében, bárói rangot kapott. A Kiss családból Gergely szerez bárói rangot. Nagyon sokan kihaltak közülük, több esetben leányági leszármazottak sem voltak – mint a Karátsonyiak grófi ága esetében. Érdekesség, hogy a Dánieleké, Dániel Tiboré volt az a Horch gépkocsi, amely az eredeti Meseautó című filmben szerepelt. Hogy a Dániel család bárói ága kihalt-e, azt nem tudom. A Pap családnak nincsen leszármazottja, a Markovitsok élnek és virágoznak, például Markovits Kálmán kétszeres olimpiai bajnok. A Lukácsok, Perényi Lukácsok léteznek még – mondta előadása során dr. Kálmán Attila, majd a Címeres örmények című kisfilm (Veress Gyula bolyais diák alkotása) levetítése után elkezdődött a kerek-asztal-beszélgetés Haller Béla, Szekeres Ugron Villő és Kálmán Attila részvételével. 

– Kik voltak azok, akik befogadták maguk közé az örményeket mint nemeseket? – tette fel kérdését Puskás Attila, és elárulta: e kérdés megválaszolása céljából hívták el Haller Bélát és Szekeres Ugron Villőt, majd arra kérte Haller Bélát, hogy kötetlenül, szabadon meséljen az erdélyi magyar nemességről.

– László Lóránt objektív okokból nem tudott megjelenni, így én teremtek szövegkörnyezetet a Kálmán Attila előadásának. A több főnemesi és nagyszámú köznemesi család élete, illetve a polgárosodás folyamata összefügg. A franciák együtt emlegetik az arisztokratákat és a nagypolgárokat, mert az arisztokrata értékrend és eszmény a nagypolgárság eszménye is volt, és ez Erdélyre is érvényes. Ami az erdélyi magyar társadalmat illeti, itt a nemesség bizonyos sajátosságokkal bírt. A birtokok kisebbek voltak, mint Magyarországon, a 100 legnagyobb magyar birtok közül egy volt erdélyi, a Bánffy György 25.000 holdas birtoka – míg az Esterházyak 600.000 holdat birtokoltak. Erdélyben tíz Teleki család birtokolt összesen 173.000 holdat, de így is negyven ember tulajdonában volt az erdélyi nagybirtokok fele. Az erdélyi főnemesek szerényebb körülmények között éltek, kastélyaik is szerényebbek voltak, de közelebb éltek a falvak népéhez, sokszor földrajzi értelemben is. Emiatt a távolságtartás is sokkal kevésbé volt érezhető – sokszor nem is létezett –, és a szociális érzék is sokkal fejlettebb volt Erdélyben. Lehetséges, hogy leszakadtunk az európai arisztokráciától, de mai szemmel a szociális érzékenység okán ez inkább pozitívumként könyvelhető el. És ez a nevelésben is megmutatkozott. A gyerekvigyázás sokszor egy harmadik személy feladata volt. A nevelőnők gyakran nyugat-európai, fiatal, polgári családból származó, jól nevelt lányok voltak. Ők az anyanyelvükön érintkeztek a gyerekekkel, akik így megtanultak németül, franciául vagy angolul. De az anyanyelv Erdélyben mindig a magyar volt – Magyarországon nem, az Apponyi Albert esete tiszteletre méltó kivétel. A nevelőnő mellett a házitanító foglalkozott a gyerekekkel, egy ismerős, akit a család nagyra tartott. Elsősorban a jólneveltség volt a cél, másodsorban az ismeretszerzés. A szülők nagyon szigorúan bántak a gyerekekkel, akik kezdetben a házitanítóval étkeztek, és csak nagykamaszként a szüleikkel. Rendkívül fontos volt a pontosság. Aki 12 órakor nem volt ott kellőképpen felöltözve a szalonban, lemaradt az ebédről. A gyerekeket szolgálták ki utoljára. Étkezés alatt utazásokról, természetről, könyvekről szólt a beszélgetés, tilos volt pénzről, politikáról, az emberek viselt dolgairól beszélni. A gyerekek csak akkor szólhattak, ha kérdezték őket, és nem adhattak utasítást a személyzetnek, tilos volt kapcsolatba lépniük velük, nem láthatták a személyzet anyagi függőségét sem a szülőktől. Nem volt szabad az ételből válogatniuk. A házitanítót szabad volt ugyan nem szeretni, de a szülőknek nagy gondot jelentett megbízható embereket találni tanítónak, mert nagyon fontos volt számukra, hogy milyen szellemi és emberi minőség birtokában szólt valaki a gyerekeikhez. Arany János például a Tisza családnál volt házitanító. A nemesi gyerekkort jellemezte továbbá a hajnali kelés, majd tanulás, testnevelés, reggeli lovaglás, vívás – nagyon fontos szerepet játszott életükben a testedzés, Tisza István például egyéves korában ült először lovon. Nem volt zsebpénzük, ajándék csak születésnapkor és karácsonykor járt. Rendszerint saját készítésű ajándékokat kaptak és adtak: például használati tárgyakat készítettek a személyzetnek és azok gyerekeinek: megtanulták, hogy adni nagyobb öröm, mint kapni – ezen szellemiségből kifolyólag utolsóként kapták meg a nekik szánt ajándékokat is. A gimnáziumot magántanulóként vagy bentlakóként végezték, az iskolának hatalmas jelentősége volt a család szemében. Utána rendszerint mezőgazdasági vagy jogi egyetemet végeztek. Sokszor meglátszott a gimnazista, egyetemista arisztokrata fiúkon a társaság hiánya, de a kezdeti félszegséget gyakran sikerült legyőzniük – tudtuk meg Haller Bélától. 

– Mit jelent ma fiatal nemesi leszármazottnak lenni? – tette fel következő kérdését Puskás Attila Szekeres Ugron Villőnek.

– Mi nem kaptuk már meg azt a házitanítós nevelést, ami nagyszüleinknek megadatott, de a szellemiség továbbadódott: nagyon erős identitást örököltünk. Hogy hogyan, azt nem tudom. Nagyon erős hit az alapja – vallásos hit is –, és a tudat, hogy tudtuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, mit éltek át a szüleink, nagyszüleink. Nagyon fontosnak tartom, hogy az én generációmnak már nem kellett titkolnia az identitását. A szüleink, nagyszüleink generációjából sokan csak kamaszkorukban tudták meg, hogy milyen családból származnak. Mi úgy nőttünk fel, hogy ismertük családunkat, és úgy neveltek, hogy ez a családi örökség kötelezettségekkel jár, holott rangunk már nincs, és az anyagi helyzetünk sem ugyanaz. De azt a nagyon erős szellemi identitást és kötelességtudatot megörököltük, hogy a családunkért és a körülöttünk élőkért felelősséggel tartozunk. Megörököltünk egy nevet, amire nem hozhatunk szégyent. Közösségi kötelezettséget is örököltünk, mert az erdélyi nemesség nagyon közel állt a saját falujához, környezetéhez. Ezt a felelősségtudatot nagyon belénk nevelték. Én a Castellum Alapítvánnyal nőttem fel, és ott sosem tartottak előadást arról, hogy nekünk hogyan kellene viselkedni, de gyakran találkoztunk az idősebb generációk tagjaival, és óriási példa volt a számunkra a nagyszüleink generációja: ahogy ők egymással beszéltek, az a tisztelet, az odafigyelés – olyan megközelíthetetlen célnak tűnt, ami a mai napig ösztönöz. Ez nagyon erős pozitív befolyást jelentett. Az értékek kihangsúlyozását említeném: mindez nem direkt befolyásolás volt, hanem példa. Az Ante Portum Egyesület közösségi szervezőjeként pedig elmondhatom, az egyesület nagyon könnyen bevonzza az újabb tagokat – nemcsak a nemesi származásúakat, hanem azokat is, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló értékrenddel bírnak. Ezt az értékrendet próbáljuk továbbadni a saját korosztályunknak és a fiatalabbaknak is. Ez nem a mi érdemünk, hanem egy nagyon nagy ajándék, amit megkaphattunk. 

Az egyesületet kettős céllal hoztuk létre: a nemesség fiatal leszármazottait igyekezünk összefogni, illetve az értékrendet továbbadni. Több programunk is van, kastélynapokat szervezünk, filmeket készítünk, nagyon nyitottak vagyunk. Mögöttünk van egy sok évtizedes kommunizmus, ezt a nagy kihagyást igyekezünk pótolni. Az értékrendünk teljesen általános emberi értékrend, mi ezt próbáljuk képviselni – mondta Szekeres Ugron Villő.

A délelőtti beszélgetést Kilyén Ilka színművésznő online előadása gazdagította, majd a program szerint online beszélgetés következett a Peruban élő Perényi Lukács család tagjaival.

Délután a kolozsvári Erich Türk orgonaművész tartott barokk orgonakoncertet, míg vasárnap Az örmény ábécé címmel nyílt kiállítás a Bolyai téri unitárius egyházközségben, délután pedig az örményeket támogató Teleki család gernyeszegi kastélyához szerveztek kirándulást. Az idei örmény kultúra napjait pedig péntek délután Örmény bőrben címmel, Fazakas-Kató Klára óvodapedagógus irányításával gyermekfoglalkozás vezette fel.