Az idén nem megyünk a Riviérára. Pedig megtehetnénk, hiszen semmi sem állja utunkat. Sem vámőr, sem határrendész. Áhítozni pedig egyáltalán nem kell, mert a különféle utazási irodák, turistafogó ügynökségek, bepalizási szakemberek csábítóbbnál csábítóbb ajánlatokkal bombáznak, reklámaik és kínálataik besurrannak kéretlenül is, a cybertér tele van a drága és egzotikus tengermartok delejtáncával. De ez tovább is ragozható.
Nem megyünk a francia tengerpartra, mert oda most fagylaltoskocsikban hozzák a válogatás nélküli halált és gázolást, amit gátlástalan fanatikusok osztogatnak. Franciaország hadban áll a terrorizmussal, amelyet egy fölkent honi kommentátor, végeredményben elvakult liberális, a francia forradalom eszméinek – szabadság, egyenlőség, testvériség – megcsúfolásának tart. Látszik, nem volt még ideje kitámolyogni a téveszmék csapszékéből a valóság tengerparti sétányára.
Nem megyünk a honi tengerpartra sem, mert, mint a híradókból és a bőven vetített ellen-reklámfilmekből kitetszik, a tengerpart átalakítása, korszerűsítése, kényelmesítése még nincs befejezve, holott az idény már egy hónapja tombol.
Az ideiglenes szemétlerakók közvetlenül a strandszakaszok szomszédságában rothadoznak, késhegyre menő illetékességi viták folynak annak megállapítására, ki viheti oda a maga szemetét, építkezési törmelékét, illetve ki hordja el és hová, mely kezdősebességgel az egész dzsuvásvilit.
Ezenkívül a honi tengerparton a rendszerváltás óta felütötte a fejét a román gazdasági szellem rákfenéje (mozgatórugója?), az oktalan és gátlástalan nyerészkedés. A maximális árak – minimális szolgáltatások aránypárja érvényes minden vonalon és ponton. Befejezetlen építkezések, bontások és maradvák, torlódás, piszok és nyomor a luxusmanélék és luxusrimák mellett. Akik egyedül mosdanak, mosnak, azok a kezüket dörzsölő megvesztegetett és megvesztegető kis oligarchák. Az állapotok rontói.
A tengerpart tehát elesik, pedig mondják, a bolgár csodás és megfizethető, de nem verek hírt a másik országnak, mikor a magunkéról igazat szólhatok. Be kell azonban vallanom, hogy a Năvodari-Mamaia-Óvám közötti paradicsomban a rendszernek az ő változása óta nem voltam. Semmi és senki nem tudott meggyőzni, hogy rászánjam magam a nagy kalandra, vagy hogy újra átéljem az egykori tengerparti nyaralások litoralitiszét. (Ez a betegség neve, magyarul talán úgy mondanám: kóros r. tengerpartiság.)
Azóta azonban voltam néhányszor a Földközi-tengeren vagy annak melléktengerein, ahová a teljes csönd és területen kívüliség, a nyugalom és az édes semmittevés vonzott. Meg is találtam azokat hiánytalanul. Ámbátor orvosaim óvnak attól, hogy 65 év felett túl sokat napozzak, süttessem a hasam a déli nappal, túl sokat bújjak a tenger vizébe vagy egyéb szabadságot jelentő cselekvésbe bonyolódjam. Eleddig ezeket a tanácsokat sikerült megkerülnöm, de most már óvatosabb leszek, hiszen a tengerekből nem zöld békaemberek fognak felbukkanni, hanem afgán hajótöröttek, és szemrehányást kell tennem az egykori iskolámnak, hogy orosz és angol, francia vagy német helyett miért nem tanítottak afgánul, arabul, fárszi (újperzsa) nyelven és szomáliul. Így nem tudok velük értekezni, nem tudom az európiai kultúrából kiszakadva magamat hozzájuk integrálni, nem is szólva arról, hogy folyton elfelejtek vallást váltani, pedig naponta elhaladok a vásárhelyi minaretek és mecsetek előtt, honnét „kihallatszik az utcára a szép muzsikaszó”.
Mindenesetre be fogok szólni Florea polgármester csapatának, hogy még idejében szerezzen be fordítógépet az esélyegyenlőség nevében, és szereljék is fel, ha Brüsszel ideküld néhány száz dél-szudáni és felsőszír önkormányzati képviselőt, akik a marosvásárhelyi metropolitain övezethez tartoznak, és alanyi jogon a tanács tagjai lesznek a 2020-as választásokat követően. És iktassa a tanács a kötelező munkaszüneti napok közé a ramadant is.
