Nemrég egy kisgyerek így adott hangot tanácstalanságának: „akkor én egy nulla leszek?” Nem ártana odafigyelni az ilyen, magasabb szintekig el sem jutó kérdésekre, megjegyzésekre.
Megszokhattuk már, hogy mifelénk „virágnyelven” szokás leszögezni a határidőket. Ha illetékesék nyilvánosan szeptember közepére időzítik egy helyzet rendezését, akkor jó, ha az október végére, november elejére, esetleg a boldog új évre megoldódik, aminek pedig az új esztendőben kellene bekövetkeznie, arra talán tizenkét hónapnál is többet kell még várni (persze, csak akkor, ha valamilyen ígéretről, nem pedig az adófizetők tarsolyából frissen facsart „lé” előállításáról, netán egyéb jövőszürkítő műveletről van szó). Az időpont-tologatós (köz)játék újabb meg újabb fordulóit az oktatási rendszer résztvevői – diákok, pedagógusok – is rendszeresen végigszurkolhatják. A Maros megyei iskolásoknak például körülbelül három hétig kellett volna nélkülözniük az állami tízórait a versenytárgyalás eredményével elégedetlen cég óvásának elbírálása miatt. A kilátásba helyezett időpont óta másfél hét telt el, az ingyentej és -kifli azonban még mindig hiányzik a diákok padjairól. De ennél nagyobb horderejű kérdésekben is akadnak bőven csúsztatások. Az új tanügyi törvény 361. cikkelye szerint jövő szeptemberben az óvodai előkészítő csoportot a nulladik iskolai év váltja fel, ez a kötelező iskolai oktatás első éve lesz. Így az óvodák „végzősei”, a hatodik évüket betöltött gyerekek idő előtt kikerülnek a biztonságos, második otthonként működő tanintézetekből. Azazhogy kikerülnének, ha lenne hova. Köztudott, hogy számos iskola helyhiánnyal küszködik, sok helyen a délutáni „váltás” felszámolására, a diákok kizárólag délelőtt történő oktatására tesznek erőfeszítéseket. Jó fél éve, még a tavasszal elhangzottak olyan nyilatkozatok, miszerint elképzelhető, hogy egyes helyeken a „nulladik osztályosok” – bár hivatalosan iskolásoknak számítanak – az óvodában, megszokott környezetben járják ki a tanévet. Persze, ez – a szerencsésebbnek tűnő megoldás – sem vehető készpénznek, így az érintett – óvodásokkal, kisdiákokkal foglalkozó – pedagógusoknak és a szülőknek nem marad más hátra, mint találgatni. Hogy meddig, azt nem tudni. Nemrég egy kisgyerek így adott hangot tanácstalanságának: „akkor én egy nulla leszek?” Nem ártana odafigyelni az ilyen, magasabb szintekig el sem jutó kérdésekre, megjegyzésekre. Akkor talán nem borítanák fel olyan könnyen, egy uniós vállveregetésért az amúgy is ingatag oktatási rendszert, vagy legalábbis nem hagynák kételyek között döntéseik alárendeltjeit az illetékesek. Elvégre ez nem valóságshow, ahol az a jó, ha nem tudjuk előre, mi lesz.
