Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-10-25 14:01:04
Éget az ég, e szentlepelizzás.
Rajta krisztusi arc negatívja.
Püspöki, mélylilaságban fullad
tarló, déli tüzön a pacsirta.
És kabóca reszeli bilincsét.
Még maholnap kiveti a kincsét
földmély, aranyat, rezeket rejtő,
s fordul az égnek a hajdanlejtő.
Nyelvel a tűz, a mindenemésztő,
lánggyerekek ipiapacsolnak.
Füst szaporáz az égre, vizet kér,
mennybeli tömlők felszakadoznak.
Vízi iramban ideoda lények –
elszomorodnak az ősi fehérjék.
Szénvegyületben lakik-e a lényeg –
bontja e kétely az Isten erélyét.
Tépázott agyú zengzeti költők,
szétázott Dunapart sara rajtuk…
Bujdos a ritmus, a rím tovafut…
Négyelemizzásból kiszakajtjuk!
Lég, te kavarsz huzatot,
cikloni örvényt bennünk.
Szertehajított szók közt
te segíts majd törvényt tennünk!
Föld, te inogsz meg alattunk,
óborba hanyatlik az est…
Tartsd meg a táltosi létrát,
dalaink míg égre tapasztjuk…
Víz, te csobogj által tudatunk
kőteraszán: simára csiszold!
Éterbe kovászt szavalunk, hogy
ne legyen gúnykor s ítész, mi kiolt!
Tűz, vörös izzás, ennyi legyél csak!
Verstűz köre az Istenegésznek,
lüktesd mivelünk csöndbölcs magadat –
ritmusodon nem fog ki enyészet.