Egyszer régen, de már a történelem utáni időkben én is tagja voltam a városi tanácsnak. Szabályosan beválasztottak, és ott szöszmötöltem a gyűléseken.
Egyszer régen, de már a történelem utáni időkben én is tagja voltam a városi tanácsnak. Szabályosan beválasztottak, és ott szöszmötöltem a gyűléseken. Olykor csatároztam is, aminek eredményeképpen a városi bíróság látókörébe kerültem, ugyanis egy dühödt és magyarokat reggeliző-vacsorázó újságcézárt nevén neveztem, rámutattam a városlakók általi kedveltségének 50%-át kitevő rajongóira, és ezzel magától értetődően utaltam a másik féltekére, amely viszont ugyancsak preferenciáinak nulla- és mínusztartományába utalta az iránta való szeretetet, rajongást és főleg az erkölcsi-emberi megbecsülést. A pártatlan és hivatása magas fokán álló bíróság természetesen engem marasztalt el – erkölcsileg, és egy ajró megfizetésére kötelezett. Zsebemben ott zötykölődik ájult várakozásban az egy ajró, de még nem volt időm eleget tenni a deliberatumnak. Talán mondanom sem kell, ebben a nemzetiségi pörben az engem elmarasztaló ítélet értelmi és értelmetlen szerzője oly férfiú volt, akinek ősei egykor Bethlen Gábor székely seregében szolgáltak minden bizonnyal. Hacsak nem voltak fejekötött jobbágyok, mint kései leszármazottja azokban a napokban.
Nem is elevenítettem volna föl a történteket, ha nem lenne fölszánt idő, választási harc és készülődő hajcihő, midőn harci hő izzik a jelöltek ereiben és köreiben.
Az előadandó ugratás is éppen ilyen direkt időben zajlott, sőt a polgármesteri irodában. Várakoztunk a polgármester megjelenésére, aki valami jelentéktelen nyavalyáját kívánta velünk megosztani, ui. ilyenkor, választások előestéjén, midőn ő is kandidált, írta kandidátusi disszertációját a sikeres városvezetés témájában, még az RMDSZ színeiben vitézkedőket is befogadta kebelének végtelen melegébe. Nos, míg várakoztunk, unottan firkálgattunk jegyzettömbjeinkbe vagy egyéb érdekes semmiségekről fecsegtünk, bejött előfutárként a nagy kormányosnak egy különösen ellenpatikus lihegő kengyelfutója, szociál-libériás inasa, aki nemegyszer vette magának a bátorságot, hogy minket kioktasson és polgármester iránti fokozottabb tiszteletre serkentsen.
Ekkor pattant ki fejemből az ötlet, mint Pallas Athéné fejéből az Athenaeum kiadó. Mondom ám a buzgó cipőtörölgetőnek, hogy furcsa és fölöttébb humoros választási plakátokat pillantottam meg a Tudor 4 negyedben és a November 7. utcában, de szóltak nekem jóakaróim, hogy hasonlók vannak a Kossuth utca végén is. Oly helyszíneket mondtam, amelyek lehetőleg távol esnek egymástól, hadd loholjon a kengyelfutó egy kicsit.
Mégis milyeneket? – kérdezte kíváncsisággal vegyes cenzori szigorral a paci.
Hát, tudja, barátocskám, át volt írva az uralkodó polgármester keresztneve, azaz a szóvégi N M-re volt karcsúsítva, és így már értelmes román szóvá szelídült, s mert eléje biggyesztettek egy tagadószócskát, akkor a nyert kifejezés értelme az lesz, hogy nem akarjuk Dorim Floreát polgármesternek (Nu Dorim Florea).
Ha láttad volna, nyájas olvasó, miként kapta föl nehéz ülepét a szolgalélek és futott plakátot cserélni, vagy gatyát az ijedtségtől.
Talán mondanom sem kell, nem létezett semmilyen átírás, az egésznek az én szerény személyem vala kitalálója, az én porhintésem, félretájékoztatásom volt eleitől végig. De kiugrasztottam a nyulat a bokorból, megtudtam, ki a legodaadóbb híve az akkor már nyolc éve regnáló volt sebdoktornak.
Tanulság nincs, csupán egy régi latin mondás ajánlható a választópolgár figyelmébe, amellyel Cato Maior (az idősebb Cato római szenátor és nem Claudiu Maior, vagy a Maiorral pertuban levő egyetem rektora) minden alkalommal befejezte szenátusi felszólalását: Ceterum autem censeo Carthaginem esse delendam. Ami magyarul annyit teszen: Mindent összevetve, Karthágót le kell rombolni. Ugyanez vonatkozik ezután június 5-én 20 óráig a Vásárhelyütt tizenhat éve uralkodó D. F.-re is.
