Nosztalgia-időutazás egy érettségi találkozó kapcsán

Mi, a Művészeti Középiskola 1963-ban és ’64-ben végzett zenész osztályai, hagyományt teremtve, 2-3 évtized kimaradás után, idén immár harmadszor gyülekezünk július hó első szombatján (előbb a volt alma materben és a Laci csárdában, tavalytól csak az utóbbiban).

Abban az időben csak Kolozsváron és Marosvásárhelyen volt magyar nyelvű művészetis képzés, így a zenésztanulók már akár első osztálytól, a képzőművészek V.-től érkeztünk a Székelyföld minden sarkából, avagy az ország bármely városá-

ból, falujából a Sáros utcai autóbuszállomásra, vagy a vasútállomások egyikére. Innen a fiúknak irány a Lázár Ödön-parkban lévő ferences kolostor, ahol a szakóráink egy része is volt, a lányoknak a Nicolae Iorga utcai leánybentlakás (ma a Petru Maior Egyetem egyik épülete), ahol a kantin és szilenciumtermek voltak és az elméleti oktatás is zajlott, míg le nem költöztettek a zárda épületébe kantinostul. Második otthonunk a dr. Bernády György által fémjelzett Kultúrpalota volt, ahol az első emelet a zenészeké, a második a népművészeti iskoláé volt, a harmadikon pedig a képzőművészek szakoktatási termei voltak. Zeneaudícióink a palota kistermében tartattak, ahova mi, bentlakók mindig karszámmal ellátott egyenruhában, sorban haladva tettük meg az utat.

Ma is nosztalgiázok, akárhányszor az árván maradt torony mellett elhaladok, mert rövidke életünk hosszú éveit éltük az ódon falak között. A parkban a gyerekkönyvtár épülete, hátul tágas hely a vándorcirkuszok fogadására és a Hargita vendéglő a zöldre festett, rácsos kerítésű nyári kertjével, ahova mindenki szívesen tért be egy kis tereferére.

A mi korosztályunk idején vezették be a művészetis oktatásba a hét általános után a középiskolai XII. osztályt, évek múlva ezt általánosították. De a tantárgyakban is voltak eltérések. Mi két évig latin nyelvet, egy-egy évig csillagászattant, helyi légvédelmet, politikai gazdaságtant és tudományos szocializmust (?) is tanultunk.

A kicsengetésen nem a Gaudeamust énekeltük, hanem a hazát és a pártot dicsőítő forradalmi dalt, a „Drága hazánk nyíló virág, büszkén ragyogtasd a szirmaid, népünk erős szívébe zárt, boldog, aki ott lakik”, és örvendtünk az egy-két csokor virágnak és könyvnek. Az érettségi bankettet is az iskola kantinjában tartottuk, mert többségünk bentlakó lévén, itt éreztük igazán jól magunkat, hisz (a vakációkon kívül) ez volt a második otthonunk. Ha üzemlátogatásra vittek, mert ilyen is volt, akkor mehettünk a Petőfi Sándor-bőrgyárba, a Bernáth Andor-cukorgyárba, a Minszki Lajos, Encsel Mór ipari vállalatokba, a Simó Géza-bútorgyárba, a Kalákába, ahol még meg is kínáltak az általuk készített finomságokkal. Volt Lázár Ödön helyipari vállalat, Kalapács- üzemek, ahol az első Bolyai-számológépek tervezése és sorozatgyártása elindult. A felsorolás így sem teljes, de valami még idekívánkozik. 

1962-ben megindult egy folyamat, és ha egy ideig úgy is tűnt, hogy építkezés folyik és fejlődünk, gyarapodunk, a valóságban szellemi leépítés volt. A művészeti iskolában, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megindult a román nyelvű képzés, ami nem a párhuzamos kétnyelvű oktatást eredményezte, hanem a magyar nyelvű fokozatos elsorvasztását. Hiába tartalmazza a tanügyi törvény a minden szintű anyanyelvi oktatást, ha az egyetem autonómiája ezt minduntalan gátolja. Utóbb is a román királyi ház beavatkozására volt szükség, hogy új tábla kerülhessen ki a MOGYE felújított előcsarnokába, a tavaly májusban avatott, az intézet történelmét teljesen elferdítő felirat alatt ezúttal egy, a valóságnak megfelelő kétnyelvű szöveg is helyet kapott.

 A '89-es események után kisebbségi létünk hol jobbra fordult, hol az átkost is meghazudtoló tiltásokba esett, napjainkban is sokszor érezzük, hogy a nehezen kiharcolt jogainkat igyekeznek megnyirbálni, csorbítani.

A tehetségkutatások által összeverbuvált tanulósereget hozzáértő, szakmaszerető tanárok fáradságos munkája indította el a zenei és képzőművészeti pályák valamelyikén. Nagy többségük a tanulmányai befejezése után is hivatásszerűen ezen pályák valamelyikén maradt, de a politikai széljárásnak köszönhetően szétszóródtak a szélrózsa minden irányába.

Ezért még nagyobb szeretettel, nosztalgiával igyekszünk évente összegyűlni az Egyesült Államokból, Kanadából, Francia-, Olasz-, Német-, Spanyolországból, az anyaországból (a felsorolás talán még így sem teljes), hazánk városaiból, falvaiból. Ezek a legjobb alkalmak a visszatérők, hazatérők számára együtt lenni velünk, akik „itt rekedtünk”, ahol a pályánk elindult és immár nyugdíjas éveinket is töltjük. Jó újra együtt lenni, elhunyt tanárainkra és osztálytársainkra emlékezni. Újra és újra felidézni közös élményeinket, beszámolni sikereinkről, esetleges kudarcainkról, gyermekeink, unokáink életútjáról, hogy hátralévő éveinkre (?) újra feltöltődhessünk erővel, mert az ifjú éveink alatt felgyülemlett közös emlékek pozitív energiaként hatnak ránk.

Szász Károly