„Nem panoptikumfigurát, hanem szobrot kell mintázni”

– Beszélgetés Harmath Istvánnal, a marosvásárhelyi Bethlen Gábor-emlékmű alkotójával –

Néhány hete arról írtunk képes riportunkban, hogy Szovátán Sánta Csaba szobrászművész öntőműhelyében elkészült Bethlen Gábor Marosvásárhelyen felállítandó szobrának bronzváltozata. Az emlékmű alkotója, Harmath István pár nappal azután járt Vásárhelyen. Bajai otthonából tartott szülővárosába, Székelyudvarhelyre, hogy részt vegyen a Pulzus alkotótábor ottani eseményein. A röpke vásárhelyi látogatást kihasználva kértük erre az interjúra.

– Ha teheted, sosem hagyod ki nagymamád meglátogatását. Remélhetőleg előbb, mint utóbb tervezett helyére kerül a fejedelemről mintázott szobrod, biztos az is arra késztet majd, hogy gyakrabban megfordulj városunkban.

– Igen, szívesen jövök majd Vásárhelyre. Fontos nekem ez a munka, noha nem ment minden simán, olajozottan körülötte. Már az első pályázat eredményhirdetésekor nekifogtam a szobornak, tudván, hogy ha megnyertem egy pályázatot, időben, tisztességgel kell elvégezni a feladatot. A második fordulóra nem számítottam. A 3 méter 20 centis szobor már kész is volt agyagban, amikor arról értesültem, hogy gyorsan össze kell szednem a dokumentációs anyagot, és ismét beadnom a pályázati munkámat. Először azt hittem, hogy vicc, de nem volt az. Ekkor már a kész szoborral pályáztam, szerencsére másodjára is sikerült nyernem. Ahogy hallottam, egy szavazaton múlt a siker.

– Most már kész a szobor bronzváltozata is, elkészült Sánta Csaba szovátai öntödéjében.

– Nagyon várom vele a találkozást, kíváncsi vagyok, hogy bronzba öntve mit mond. Agyagból bronzba átültetve teljesen másképp hat a munka. Az agyag meghal, mire levesszük a negatívot róla, a bronzban újjászületik a szobor.

– Ha valami nem tetszik, a szobrász ezen még tud módosítani?

– Maximum a felületen, a szobor bőrén lehet módosítani, de ezt sem szeretném. Egy az egyben vettük le az agyagról a mintát, abba került a viasz. Az utólagos munkálat csak rontana az eredményen.

– De miért is lenne javítanivaló, hiszen már gazdagok a tapasztalataid, ha az adataim nem csalnak, már több mint húsz köztéri alkotásod áll Magyarország és Erdély különböző településein.

– Nem számoltam, én magam nem is szoktam internetes felvételekkel büszkélkedni velük, de tudom, hogy a Köztérkép számontartja őket. Ez az eddigi legnagyobb, de nem az első nagy volumenű munkám, a legelső, a Tisza István Budapestre készült, az is háromméteres szobor volt. Az volt a belépő ebbe a köztéri, monumentális, figuratív ábrázolásba. Nagyon megkínlódtam vele, mindent egyedül csináltam, két és fél hónap alatt fogytam öt kilót a munkálat során. Akkor is nagyon szorított a határidő, de többé-kevésbé sikerült. Most már nyilván másképp csinálnám meg. Az ember minden szoborral tapasztaltabb lesz, gyarapodik a tudása, és idővel a látásmódja is változik. Jó értelemben véve.

– Bethlen Gábor hozzájárult a fogyókúrához?

– Ezzel a munkával sem híztam, de a kétszeres pályáztatás meg a hercehurcák miatt sokkal több időm volt ezzel foglalkozni. De persze már azelőtt is foglalkoztam ezzel a dologgal, sokat olvastam, érlelődhetett bennem a téma, mielőtt végső állapotába került. Senki sem vádolhat azzal, hogy elsiettem.

– Minden ilyen feladat egy kicsit más, mint az előző. Ebben az esetben mi volt a legfőbb kihívás?

– Az, hogy Bethlen Gábor alakját úgy jelenítsem meg, hogy egyértelmű legyen mindenki számára, ki volt ez a személyiség. Egyben kellett kezelnem az egész formát. Komoly dokumentálódás előzte meg a szobor létrejöttét, szinte minden ábrázolást, ami fellelhető Bethlen Gáborról, tanulmányoztam, és ezek alapján szűrődött le bennem az a forma, ami majd látható lesz, ha áll a szobor. A fejedelem szellemiségét is sugároznia kell. 

– A monumentalitás nem csak a méretben rejlik.

– Nyilván nem, jobban is kedvelem a valamivel kisebb méretű munkákat. A szobornak azért az életnagyságúnál nagyobbnak kell lennie, mert amint kikerül a térre, egyből kisebbnek tűnik. De ekkora szobrot, mint ez, már csak nagyon kivételes esetben vállalnék. Még készülte folyamatában is ijesztő lehet, ha az ember hozzáméri magát. Munka közben sokszor megriadtam, hogy mi mellett állok. Ha nem is fél valójában, de megdöbben az ember. 

– Én csak a fekvő szobrot láttam a műhelyben, de így is lenyűgözött a mérete. Már az is meglepett, hogy milyen nagy a fejedelmi öltözetet visszaadó bronzfelület.

– Szándékos ez a nagy drapéria a szobron, ez is monumentálisabbá teszi. Az arányai miatt is.

– Annak idején a pályaműveket a marosvásárhelyi közönség is láthatta, véleményt is nyilváníthatott, aki akart. Voltak olyanok, főleg a szobrászatban kevésbé jártasak, akik azt kifogásolták ennél a fejedelemábrázolásnál, hogy nem eléggé „szép, tetszetősen fenséges” alak, nem olyan, amilyennek a romantikus elképzelések szerint látni, láttatni szeretnék, vagy amilyennek a filmes szuperprodukciók az ilyen kivételes történelmi személyiségeket általában ábrázolják. A te szobrod nem az arcvonások, a fej, a viselet idealizált felmutatására törekedett, azt a belső, külső erőt, azt az emberi, vezetői nagyságot sugallja, amit Bethlen Gáborról mindmáig ránk örökítettek az eltelt évszázadok. Különben a szobrásznak azt is figyelembe kell vennie, hogy az alkotás talapzatra is kerül, lentről a szemlélő másképp érzékeli az arányokat.

– Tudom, hogy az emberek többsége megszépített valóságot szeretne látni, nem az igazi realitást. Ezért választották volna inkább a romantikus ábrázolásmódot. Én nem erre törekedtem. Megpróbáltam lecsupaszítani a témát, és a maga valóságában tálalni.

– Korjelzést is észrevehetünk a szobron.

– A ruházata jelzi a 17. századot, de az is finoman, diszkréten. Én valójában az arányokra, a nagy formák összességére összpontosítottam, mert nem egy panoptikumfigurát, hanem egy szobrot kellett mintázni. A szobor formavilágának megvannak a maga követelményei.

– Az öntőműhelyben kézbe vettem a jogart. Jó súlya van. Ez volt az első benyomásom. Aztán meg az, hogy vajon épp olyan fejedelmi jelképet tartok, amilyen a Bethlené volt?

– Az egykori képek szerint Bethlen Gábor kezében mindig ott van egy buzogány vagy egy jogar. Még mielőtt erre a pályázatra készültem, a gödöllői kastélyban egy nagyon szép fegyvergyűjteményt láttam, és ott olyan buzogányokat, illetve jogarokat is kiállítottak, amelyek a Bethlen Gábor korából valók. Az ott látottak forma- és arányrendszeréből szűrtem le azt a buzogányformát, amit ennél a szoborkompozíciónál alkalmaztam. De ez csak egy a sok lehetséges példából, amelyekről egy ilyen mű esetében beszélhetünk, ha szóba kerülnek a források és az előtanulmányok.

– A szoborról már elég gyakran hallhatott, olvashatott a nagyközönség. A talapzatról mit tudhatunk?

– A talapzat tekintetében a marosvásárhelyi vár ornamentikájából inspirálódtam. Olyan lesz, mint egy bástya. Azon áll majd Bethlen Gábor szobra. Nem kell nagy méretekre gondolni. Gömbsüveg kiképzés lesz az alapon, arra helyezzük a kőbástyát, amit andrásfalvi kőből Gere István kalotaszentkirályi kőfaragó mester készít el. Ő kiváló kőfaragó, állítólag az eredeti Bethlen-címert is ő restaurálta, és a kolozsvári Házsongárdi temetőben is számos síremléket újított fel. 

– Fontos feladat ez Harmath István pályáján. Persze az volt a többi huszonegy köztéri mű is, amelyekről a Köztérkép ad hírt a világhálón. A szám különben máris elavultnak tekinthető, hiszen az idei évben lesznek még újabb hasonló alkotásaid. Hogy szippantott be az emlékműszobrászat?

– Egyszerűen. Az ember dolgozik, és ha van egy jó ötlete, megpróbálja megmutatni másoknak is. Pályázati zsűriknek is nyilván. A történelem különben mindig érdekelt, és bizonyos történelmi személyiségek különösen. Ezzel azt is jeleztem, hogy megválogatom, kikkel foglalkoznék szívesen. Vannak olyan vezető emberek is, akikről ha a világ pénzét adnák, akkor sem készítenék szobrot. Ha a köztéri szobraim listáját megnézzük, gondolom, kiderül, hogy olyan személyiségeket álmodtam szoborba, akik valóban érdemesek erre. Szent László, Pázmány Péter, Tisza István, Mészáros Lázár, Hadik András, Lancsarics Alajos, Berde Mózes, és még sorolhatnám. Több ilyen művem van természetesen Baján, de említhetem Miskolcot, Garát, Sepsiszentgyörgyöt is. 

– Nagyváradot…

– Igen, érdekes, hogy még végzős egyetemi hallgató voltam, amikor köztéri feladathoz jutottam. A legelső ilyen munkám a sárkányölő Szent György-szobor Sepsiszentgyörgyön. Nem aratott osztatlan sikert, mert valószínűleg sokan nem értették, hogy miről szól. Az előbb is mondtam, az emberek nagyobb hányada a hagyományosan értelmezett szép szobrokat szeretné látni, ami szokatlan, azt nehezen fogadják el. A következő művem idején is még IV. éves voltam, amikor Tempfli püspök megbízott a Pázmány Péter- és a Bogdánffy Szilárd-mellszobrok elkészítésével.

– És vannak egészen friss megbízatásaid.

– Nagyon gyors tempóban megmintáztam Dávid Ferenc egész alakos szobrát Sepsiszentgyörgyre, annak a negatívjai is ott vannak Szovátán Sánta Csaba öntödéjében. Szeptember 22-én lesz a szoboravatás. Mondhatni rekordidő alatt meg tudtam csinálni, vagy jobb, ha azt mondom, hogy szerencsére gyorsan ment, mert miközben ezzel foglalkoztam, Budapesten Szent István-szobor-pályázatot is hirdettek, és arra is volt ötletem. Elkészítettem a makettet, azzal is nyertem. Novemberben már állnia kell a szobornak a XIII. kerületi Szent István parkban. Úgyhogy most útban vagyok Székelyudvarhelyre a Pulzus alkotótáborba, és amint az tíz nap múlva véget ér, sietek vissza, és fogok neki a mintázásnak. A szobor vázát már elkészítettem.

– A pályakezdő szobrászok többnyire kisplasztikával szoktak indulni, azután térítheti el őket a siker a monumentális, köztéri szobrászat felé. Jó példa erre Bocskay Vince pályája. Neked nem voltak ilyen törekvéseid?

– Ha már szóba került Bocskay Vince, el kell mondanom, hogy én nagymértékben neki köszönhetem azt, hogy szobrász lettem. Gyerekkoromban egyszer a műtermében jártam, ahol a szobrai teljesen megbabonáztak. Észrevette, és egy marék agyagot adott a kezembe azzal, hogy menj haza, gyúrjad! Hazamentem, és naivan, de megmintáztam az ő arcmását. Azzal meg is fertőződtem, elvarázsolt a szobrászat. Vannak más emlékeim is, óvodáskoriak például. Farkaslakán laktunk, és emlékszem, hogy ülök a Nyikóban, kaparom ki a palát a patakmederből, hogy gyúrjam. Jó érzés volt.

– Volt ennek valamilyen családi előzménye?

– Nem is tudom. Édesanyám rajztanár volt, más művészi hajlamú felmenőről nem hallottam. Vagy ha volt is valamelyikükben ilyen tehetség, nem mentek erre a pályára.

– Tíz napig újra a szülővárosod, Székelyudvarhely lát vendégül. A Pulzus tábor milyen ihletet adhat a szobrásznak?

– Kisplasztikákkal fogok foglalkozni. Az első alkotásaim ilyenek. Harmadéven a papírszobrok felé orientálódott a gondolkodásom, és ez a formavilág azóta is fontos számomra. Légies kis szobrocskák ezek, tulajdonképpen térrajzok is lehetnének. Olyanok, mint valami ecsettel készült tusrajzok térben. Ugyanakkor töltetük is van: az ember, pontosabban az emberek, a tömeg. Van, ami köztéren is megjelent mint ’56-os emlékmű. Lyukas zászló, amely emberekből áll, és nyújtózkodó karok meg lábak feszítik szét. Lobogás a címe, hatméteres talapzaton áll, Budapesten látható, Rákospalotán. Változó formavilág ez, és van egy másik vonulat, ami foglalkoztat: a konceptuális művészet. Sokan kérdezik, hogy van ez, hogy figurális művészetet csinálok meg elvontat is, a kettő hogy fér össze? Az én olvasatomban a kettő összefügg, nem kellene elválasztanunk őket egymástól, mert ezt csak egységesen, komplex módon lehet kezelni. Nem jó, ha az embert csak egyfajta dolog izgatja. Ezek nem ellentétek, az egyik kiegészíti a másikat, és fordítva.