Nem óriások építették

Érdeklődéssel olvastam Veress László gyógyszerész franciaországi útirajzát, és amikor a carnac-i megalitokról és a nyugat-európai dolmenekről mesélt, leperegtek előttem egy észak-hollandiai múzeum vetítőtermében látott dokumentumfilm képei. Skandináviából a jégkorszak idején gördültek alá Északnyugat-Európába ezek a gigászi, 40 tonnát is elérő tömbök, amelyekből aztán ötezer évvel ezelőtt a vadászokból lassan földművelőkké váló emberek sírkamrákat (dolmeneket) építettek. A német és holland elnevezés arra utal, hogy az emberek egykor úgy hitték, óriások emelték ezeket a kőépítményeket, a mai Hollandia legrégebbi történelmi emlékeit.

Valaha több mint száz dolmen (hollandul hunebed, hunebedden) lehetett az ország északi és középső területein. Egy részüket benőtte a tőzeg, másokat a középkorban templomok alapjának vagy falainak építéséhez is felhasználtak, hiszen a kő értékes anyag volt.
  Groningen tartományban két, Drenthe tartományban 52 dolmen maradt fenn, ez utóbbiak ugyanúgy készültek: két álló kőoszlopra keresztbe fektettek egy harmadikat, egy fedőkövet, s több ilyen kőtömbből kamrát alakítottak ki, amelynek oldalt volt a bejárata. A kövek lapos oldalát, melyet valószínűleg a jég csiszolt ilyenné, befelé fordították. A kamra alját egy méterrel a talaj alatt tört gránittal szórták be. A sírt gyakorta kövekkel vegyes földdomb borította, ezeket kisebb sziklakövek szegélyezték.  A legnagyobb közülük, ami holland területen megmaradt, a borgeri Hunebed D 27 jelű: 22,5 m hosszú. Időszámításunk előtt 3400 körül épülhetett, 28 tartókőből, kilenc fedőkőből áll, a legnagyobb kőtömb 20 tonnás. Mára csak az óriási kövek állnak, ugyanis az agyag (ami a sírkamrát a beázástól is védte) és a kisebb kövek, amelyekkel a réseket betömték, illetve a tetejéről a föld az évszázadok során eltűnt, jórészt elhordták. Hogy miként mozgathattak az akkori emberek ilyen súlyos köveket, és hogyan építhettek belőlük, arról ma úgy gondolják, hogy ezeket a köveket több tízen vagy tán százan is húzták, kötelek és vonórámpák segítségével görgethető farönkökre helyezték, s ezeken a kívánt helyre vonszolták őket.
Titia Brongersma költőnő 1685-ben bukkant rá a borgeri dolmenre, ahonnan aztán vezetésével cserépedényeket, csontokat ástak ki. Akkor dőlt meg az óriásokról szóló elképzelés, hiszen a csontok középtermetű emberekéi voltak.
Az 1730-as évek elején puskaporral robbantották szét a dolmenek sziklaköveit, hogy felhasználják őket a meggyengült vagy tönkrement gátak helyett az újak építéséhez. 1734–35-ben a drenthei hatóság megtiltotta a dolmenek lebontását (komoly pénzbírság járt érte), így az utókorra is maradt belőlük. 1912-ig szinte mind felnyitották ezeket a sírkamrákat, további leletfeltárásra alig van lehetőség.
Az eddigi kutatások alapján úgy tűnik, hogy kiválasztott embereket (nőket, férfiakat és gyermekeket is) temettek ezekbe a kamrákba, a sírokat kb. i.e. 3000-ig használták, utána más szokások alakultak ki.  Azonban a vidékre jellemző savanyú talajban a sírkamrákban levő szinte minden szerves anyag (el nem égetett csontvázak, fa, kötél, ruhanemű, bőr) megsemmisült, csak cserépedények, kő- és kovaszerszámok, nyilak és íjak, borostyángyöngyök maradtak meg.

A Hollandiában található legnagyobb dolmen mellett felépült a Hunebedcenter látogatóközpont. Nem csupán egy múzeum tárlókkal, amelyekben az i.e. 3400–3000 közötti időszakból fennmaradt leletek tekinthetők meg, hanem a körülötte levő területen elszórtan a múlt egy-egy darabjának mását is szemügyre lehet venni. A múzeum tájékoztatója szerint az akkori házak 10-20 m hosszúak, 4-7 m szélesek voltak, gerendából ácsolták őket, a tetőt náddal fedték be.  A falakat vesszőből fonták, sárral, agyaggal tapasztották. Több helyiségből álltak, tűzhelyük nyitott volt.
A múzeumépület bejáratától jobbra a kávézóban egy mamut hökkenti meg a látogatót, a kiállítóteremben több életkép tárul elénk. A legelső, ami szembetűnik, egy embercsoport: íjat tartó férfiak, kisgyermekét magához szorító fiatalasszony néz velünk szembe. Ruhájuk, lábbelijük bőrből, prémből készült. Elődeik még vadászó, gyűjtögető életmódot folytattak, ők már letelepedett földművesek voltak. Tönkebúzát, alakort (egyszemű búza), árpát, hüvelyeseket is termesztettek, a betakarított termést a lakóházukhoz közeli, cölöpökre épített gabonatárolókban tartották.  Növényi rostokból, pl. lenből már szőttek maguknak, de gyapjúszálat még nem használtak, jóllehet voltak háziállataik (disznó, juh, kecske, szarvasmarha), ezeket a közeli erdőszéleken legeltették.
Jellegzetes, széles szájú, díszített kerámiaedényeket készítettek, az ún. tölcséres szájú edények kultúrájának megteremtői voltak. Ezekből a cserépedényekből a sírokban is maradt fenn, de hogy pontosan miért kerültek oda, csak feltételezni lehet. Vagy a halotti lakoma kellékei voltak, vagy a túlvilági életben szükséges eszközként tették az elhunytak mellé. Amint a tölcséredényes kultúra leáldozásával egyidejűleg a temetkezési szokások is változtak, alacsony halomsírba hantolták el halottaikat. A dolmenek viszont használaton kívül is fennmaradtak, gondoskodott róluk a kétféle természet: az anyatermészet, valamint egy emberi, a kíváncsiság.