Jó tíz évvel ezelőtt az akkori miniszterelnök, jelenleg a szenátus elnöke arról vált híressé, hogy az egyik „hivatalos kiszálláson” az árvízkárosultak panaszáradatát ezzel vágta el: „mit akarnak, építsünk szállodákat?”
Jó tíz évvel ezelőtt az akkori miniszterelnök, jelenleg a szenátus elnöke arról vált híressé, hogy az egyik „hivatalos kiszálláson” az árvízkárosultak panaszáradatát ezzel vágta el: „mit akarnak, építsünk szállodákat?” Az arrogáns válaszból a panaszosok megértették, hogy a miniszterelnöki látogatáshoz – amire, tegyük hozzá, a katasztrófa után jó pár napos késéssel került sor – nem sok reményt fűzhetnek. Nagy port kavart fel akkoriban a lekezelő kijelentés. És sokan tették fel a kérdést, elszólásról van-e szó vagy arroganciáról?
Nos, az utóbbi időben meggyőződhettünk, hogy az ország második embere esetében semmiképpen sem beszélhetünk elszólásról. Bár jóérzésű embernél fel sem merül egy ilyen „elszólás” lehetősége. Főleg a mások nyomorúsága láttán.
Mostanában tehát megint csak a szenátus elnöke került a közvélemény figyelmébe. Ezúttal azért, mert a több száz sorban álló szeme láttára, látványosan, soron kívül váltotta ki a jogosítványát.
Tévedés ne essék: nem várja el senki, hogy az államfő, kormányfő vagy jelen esetben a szenátus elnöke kiállja a többórás sort. Főleg, hogy az is köztudott, hogy a magas vagy kisebb rangú méltóságoknak (is) „házhoz szállítják” úgymond az ilyen és hasonló dokumentumokat. Ilyen szempontból akár pozitívumnak is tekinthető, hogy személyesen vette át a jogsiját. A központi hírcsatornák azonban alaposan „kiszőrözték”, mert a politikai uborkaszezonban ez is szenzációnak számított.
A dolog nem is lenne érdekes, ha az említett főméltóság az egyik tévéadásban nem vizsgázott volna újra „jelesre” arroganciából. Ugyanis, amikor rákérdeztek, hogy miért a „kiskaput” választotta, azt válaszolta, hogy nem a sorban állás a dolga. „Minden országban vannak olyan fontos tisztségek, amelyekbe azért választanak embereket, hogy a társadalom fontos ügyeivel foglalkozzanak. Érthető? Ez kellene a fő foglalatosságuk legyen. Nem a sorban állás...”
Egyetértünk. Csakhogy a mindennapos tapasztalat az ellenkezőjét erősíti. Azt, hogy a választott vagy kinevezett központi és helyi méltóságok mindegyikének derogál az, hogy alkalomadtán „megéljék” az egyszerű választópolgárok életét.
Főhősünk azonban más ügyekben is arrogánsan reagált. Például akkor, amikor két, Bukarest közelében fekvő, államosított telek feltehetően illegális visszaszolgáltatásának ügyében hallgatta ki tanúként a brassói DNA, illetve amikor hamis tanúzás és bűnelkövető pártolása miatt bűnvádi eljárást indított ellene, „okkult és irracionális szuperhatalmaknak” nevezte a korrupcióellenes ügyészséget. Nem várja tőle senki, hogy végigjárja az egyszerű földi halandók mindennapos kálváriáját a minden intézményt átszövő bürokrácia berkeiben. Annyi azonban joggal elvárható lenne, hogy embereknek tekintse azokat, akiknek a szavazata juttatta őt és társait azokba a funkciókba, amelyekben szerinte „jobb dolguk is van, mint a sorban állás”.
Ebből és az időnkénti nyilatkozatokból viszont egyértelmű, hogy sem azok, sem a síró árvízkárosultaknak odavetett mondat nem elszólás volt…
