Négercsók

• 2013-08-06 16:41:30

• Nagy Székely Ildikó

Egy piactéren találkoztak, Franciaországban. A hátizsákos, sportcipős lány már érkezésekor úgy érezte, történni fog valami, ami teljesen megváltoztatja, átértékeli számára a dolgokat.

Egy piactéren találkoztak, Franciaországban. A hátizsákos, sportcipős lány már érkezésekor úgy érezte, történni fog valami, ami teljesen megváltoztatja, átértékeli számára a dolgokat. A fekete bőrű fiatalember két éve nem járt azon a piacon. Egy portréfestő széke mellett várakozott, és cseppet sem titkolta, mennyire idegesíti, hogy a művész jó tíz perce lelépett valahova. Aztán meglátta a lányt, aki kényelmes, kopott turistaszerelésében – amint azt később bevallotta – leginkább egy marslakóra emlékeztette.

– Nem sok nőhöz lépett úgy oda, mint hozzám, ezt az első perctől tudtam. Kérdezett valamit, onnantól minden ment magától. Bemutatkozásra nem volt szükség, úgy éreztem, mindig is ismertem ezt az embert. Elmentünk sétálni. Csak később jutott el a tudatomig, hogy évekig tartó párkapcsolatokban sem tudtam úgy beszélgetni, mint vele. Öt perc után házasság, ez egyértelműen az volt – ébresztette fel a sok évvel ezelőtti találkozás pillanatát a lány, akinek hangjából, gesztusaiból valami különös, nyárvégi nyugalom árad. Üzenni szeretne a történetével azoknak, akik képtelenek elfogadni a nyelvben, szokásban megmutatkozó árnyalatkülönbségeket, amikor szeretteik, pláne gyerekük választottjáról van szó – mondta, aztán már mesélt is tovább.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden könnyen ment. Egy európai és egy afrikai ember között sokkal nagyobb a kulturális különbség, mint mondjuk egy magyar és egy román között, aki nyelvében, táncában, főztjében eltér a másiktól, de gesztusaiban, a dolgok megélésében nem áll annyira távol tőle, mint azt gondolja, vagy hinni szeretné. Mi, európaiak, visszafogottabbak vagyunk, a négerek sokkal zajosabbak, amikor vidámak, csak bánatukban csendesek. Ettől a fokozott zajszinttől teljesen ki voltam akadva. Ültem mondjuk egy szűk autóban, amiben dübörgött a zene, és ők még ráordítottak. De nekik ez a természetes. Amikor a barátaival beszélgetett, el akartam szaladni, mert azt hittem, verekedés következik. Pedig dehogy... A hangulatai, a gesztusai egész mások voltak, mint a mieink, sokáig nem is tudtam, hogy mi mit jelent, éppen szomorú-e vagy vidám. Ami pedig a női szerepet illeti, hát az is egészen más. Egy néger férfival nem szabad egyenrangú félként beszélni. A fekete férfiak alárendelik, dominálják, de tisztelik is a párjukat. Szabadelvű, értelmiségi nőként sok mindent furcsálltam, voltak is ebből konfliktusaink, de semmi olyan, amit ne tudtunk volna megoldani.

– A szüleid hogy fogadták ezt az egészet?

– Miután hazajöttem, sokáig nem beszéltem róla nekik. Egyszer anyám mégis kikérdezett. Hány éves, van munkahelye, van egyeteme? – mindenre kedvező választ kapott. Fekete? – szólalt meg újra hirtelen. Hiába, az anyák már csak ilyenek... A családom ellenezte a kapcsolatot, de az ő rokonsága még inkább. Meg tudtam érteni őket, az agressziót, amivel a fehér emberhez viszonyulnak. Sokszor mesélt nekem azokról a borzalmakról, amelyeket a családja is átélt. Olyan is volt, hogy az utcáról szedték össze és rabszolgának vitték őket. Nem meglepő, hogy máig sem szabadultak ettől a múltbeli tehertől, és úgy gondolják, az európaiak kihasználják őket. Rólam is mindig ezt mondogatták neki, de nem tudták lebeszélni a kapcsolatunkról. Ami meg az enyéimet illeti... – elneveti magát, súlytalan felhők most fölötte az elmúlt évek. – Anyám vérbeli székely asszony, az őseink kutyabőrös nemesek voltak. Hogy vigye ő haza a falujába a lánya választottját? Vasvillával kergetik meg az ottaniak – mondogatta gyakran. Aztán volt még egy nem mindennapi megjegyzése, azt valószínű sosem felejtem el. Korábban egy román fiúval jártam, róla „emlékezett meg” anyám egy sóhajtásban: milyen jó volt a román, mert amíg nem szólalt meg, lehetett volna akár magyar is. Ekkor esett le nekem, hogy amikor 18 évesen én is ott voltam a márciusi bunyó közepén, azt sem tudtuk, hogy kit ütünk, hiszen senkire sem volt ráírva a nemzetisége. Még ha legalább fehérekből és feketékből állt volna a tömeg. – Újra nevet, aztán azt is elárulja, hány évig tartott a kapcsolat – mindig ő ment ki meghatározott időre a férfihoz –, és miért lett vége. Megegyezünk abban, hogy a részletek ez esetben nem fontosak. Elég, ha ennyit tudunk: ha nem is mondatott ki kettőjük között a „holtodiglan”, beteljesedett.