Nagypapavarázslatok, örökbefogadás után

Bemutató az Ariel színházban

Egy nagyszülőre vágyó kislány és egy egyedül élő, „tüskés” öreg megismerkedéséről, egymásra találásáról szól a marosvásárhelyi Ariel színház új előadása, a Gabi és a repülő nagypapa című mesejáték, amelynek bemutatóját július 3-án, szombaton délután tartották a Nyomda utcai székházban.

Az Ulf Stark meséjéből Gimesi Dóra által színpadra írt darabot rendezője, Vidovszky György így ajánlotta a premier előtt a színház honlapján a nézők figyelmébe: ,,Nagyon szép, egyszerű, tiszta történet a magányról, az igazi szeretetről és a fontos találkozásokról. Az eredeti darab egy kislányról szól, aki nem ismeri a nagyszüleit, viszont szeretne ő is egy nagypapát, és az idősek otthonában talál magának egy eléggé goromba bácsit, aki megszelídül a történet közben, és ő lesz a fogadott nagyapja. A mi történetünk egy faluban játszódik, a falu szélén élő magányos, idős embert hódítja meg a kislány. Azt találtuk ki, hogy mi lenne, ha ez az idős bácsi román lenne, aki tud magyarul, de alapvetően románul beszél, és a kislánnyal való kapcsolata megerősödése közben ő is átvált magyarra. Így tulajdonképpen nyelvileg is összekapcsolódnak, közelednek egymáshoz, másrészt a nyelvi különbség egyáltalán nem akadály abban, hogy egymás rokonai, szerettei legyenek”. 

Füttyszó és repülés

A bemutató – a járványügyi szabályoknak megfelelően telt házas – közönsége a mesejáték első perceitől egy kishercegiesen sejtelmes világban találhatta magát, amelyben mintha a két fogadást kötő gyereken – a gördeszkás, magabiztos Marcin és ,,legjobb nyári haver”-jelöltjén, a nagyapára vágyó Gabin – kívül nem is létezne más. Csak a közeli házikók fényei jelzik a láthatatlan Karcsi és Pista bácsi jelenlétét, akik között a kislány kitartó elszántsággal keresi a sütit kínáló, történeteket mesélő, unokáját tíz lejjel is megajándékozó és nem utolsósorban „valamiben” világbajnok nagyapának valót. Egymás utáni sikertelen kísérletek után jut el a mogorva, sánta öreg otthonához, aki először reménytelenül megközelíthetetlennek tűnik – a két nyelvet keverő, „fele apă, fele víz” felmordulásaival jól megdolgoztatva a nagyérdemű nevetőizmait –, lassan azonban egyre nyíltabban felvállalja szeretet iránti vágyát és képességét a szeretetre. Miközben kiderül, hogy a tatajelölt nemcsak fütyülésben, de papírsárkány-hajtogatásban is igazi világbajnok, egy líraian szép, varázslatos világ rajzolódik köréje és (el)fogadott unokája köré, amelyben füttyszóra érik a cseresznye, magától repül a papírsárkány, és az elmúlás is csak egy pillanatra takarja el a gyümölcsfa tetejéről átfogható, végtelen látóhatárt. 

A történetet az Ariel művészeitől megszokott zseniális alakítások – a főhősnőt játszó Halmágyi Éva világra csodálkozó tisztasága, Szabó Dániel Marcijának vicces, vagány hetykesége, a több szerepben is feltűnő Gönczy Katalin titokzatossága és természetesen a nagypapát életre keltő Puskás Győző összetéveszthetetlen, ösztönös humorérzéke és lényeglátó érzékenysége, empátiája – teszik valódivá. (A bábok mozgatásában közben izgalmas harmóniában kapcsolódnak össze a szerepkörök.) Az élményteremtésben ugyanakkor Vidovszky nagyszerű rendezése mellett Monori András zenei és Mátravölgyi Ákos képi világának is kulcsszerep jut. 

Akikkel megtörtént a csoda

A premier után Vidovszky György budapesti rendezővel és Mátravölgyi Ákossal, a darab tervezőjével beszélgettünk.

– Harmadik alkalommal működnek együtt az Ariel színházzal, korábban A brémai muzsikusok című mesejátékot, majd egy ifjúsági előadást, a Völgyhidat állították közösen színpadra. Milyen a marosvásárhelyi társulattal dolgozni?

Vidovszky György: – Nagyon jó, mert rendkívül odaadó színészek. A brémai muzsikusokban egyáltalán nem voltak bábok, a Völgyhídban pedig voltak ugyan báboknak nevezhető, mozgatható eszközök, de klasszikus bábelőadást most vittünk itt színpadra először, így számomra most derült ki, hogy mennyire jól tudnak bábozni az Ariel művészei. Ez kulcsfontosságú, mert akármennyire jó az ötlet vagy maga a báb, ha a színész nem tudja megmozgatni, sohasem fog életre kelni. Ez itt csodálatosan könnyen működött.

 Mátravölgyi Ákos: – Én is így látom, ugyanakkor hozzátenném, hogy a műszaki személyzet is remek munkát végzett. Nagyon fontos, hogy egy báb úgy is működjön, ahogy ki van találva, meg van tervezve, és ez megvalósult, így a színészek igazán örömüket lelték a műhelyből kikerülő alkotásokban. Ez azért is fontos, mert nem egyszerű egy ilyen előadást több szerepbe átállva végigvinni. Ritkán történik meg a csoda, amelynek során a bábok életre is kelnek, és ez az előadás ezt szívmelengetően elérte.

– A világjárvány miatti korlátozások nemrég még egészen ellehetetlenítették az országok közti mozgást. Mikor kezdődtek a darab előkészületei?

V. Gy.: – Sajátos módon két héten át online próbáltuk az előadást, Ákos ugyanis Kecskeméten volt, én Dublinban, a társulat meg itt, Marosvásárhelyen. Kamerán keresztül követtem a színházi munkát, így vázoltuk fel az előadás alapjait. Ezután eltelt egy hónap, majd végre megérkeztünk Vásárhelyre, és itt, a helyszínen jött létre az előadás. Menet közben, a két próbaszakasz között majdnem minden elkészült, ami a darabhoz kellett, ez idő alatt állandó internetes kapcsolatban voltam a műhelyekkel. Klasszikus értelemben két hetet töltöttünk csak itt, de valójában ez jóval több hét munkáját jelenti.

– Amint azt az előzetes videóban is kiemelte, az eredeti történethez viszonyítva pár részlet módosult, más a helyszín, illetve izgalmas csavarként az idős szereplő románul beszél. Hogy születtek ezek az ötletek?

V. Gy: – Úgy gondolom, az a jó, ha van a történetben egy olyan kortárs utalás, lokális közeg, ami elsősorban a helyi közönségnek szól. Az elmúlt években sokszor tapasztaltam Marosvásárhelyen a kétnyelvűséget, az ebből adódó, egyébként nagyon szép egymás mellett élést, a kultúrák keveredését. Ez juttatta eszembe, hogy mi van akkor, ha a zsémbes bácsi a falu végén nemcsak hogy nem akar magának unokát, de ráadásul a nyelv is elválasztja attól a gyerektől, aki őt megszólítja. A történet során ez a nyelvi különbözőség nem jelent akadályt abban, hogy egymásra találjanak, sőt, végül nyelvileg is összekapcsolódnak. 

– Számomra nagyon szép az, ahogy a nagyapa halálával megjelenő elmúlásmotívum feloldódik a két gyerek játékában. Ön ezt hogyan látja?

V. Gy. – Lényegében arról is szól ez a történet, hogy hogyan örököljük át az értékeket, ki mit kap egy kapcsolattól. Meg kell gyászolnunk, és el kell engednünk embe-reket, nem szabad hosszú ideig beleragadnunk a gyászba. Ami igazán számít, az az, amit tőlük kapunk, tanulunk. Ugyanakkor ez fordítottan is megközelíthető: az idős bácsinak szerencséje van, hogy a kislány jelenlétében a halála előtt átélheti a legszebb születésnapját. 

Teremtő átváltozások

– Beszéljünk egy kicsit a színpadon megelevenedő, a nézőt az első pillanatban magával ragadó képi világról.

M. Á.: – Rendszerint mielőtt megszületne a valós díszlet, magát a formát próbáljuk értelmezni, vagyis megtölteni a gondolatainkkal. Így volt ez a sárkányformával is, ami a mű alapmotívuma, hiszen a kislánynak papírsárkány-hajtogatásban világbajnok a fogadott nagypapája. Minden más helyzet erre a motívumra volt felfűzve. Az előadásban többféle bábtechnika érvényesül, ilyen egyebek mellett az élő maszkos játék. Fontos volt, hogy egy olyan teret használjunk, amibe belevonjuk a színészeket. Nem rejtjük el őket teljesen, így mozgatóként is megláthatók, de egy kicsit transzparensek is. Így tényleg érezzük azokat a pillanatokat, amelyeket megteremtenek, ezek az érzelmi többletek át tudnak jönni a formán, ami egyszer lebeg, máskor statikus. Természetesen ezt képről képre megbeszéltük a rendezővel, így épült fel a látványvilág. Azt is eldöntöttük, hogy két bábfiguránk lesz, a két gyerek, a tatát pedig egy olyan más formában jelenítjük meg, ami a színpadon nem látszik majd különbözőnek. Technikailag másként mozog, mégis egy szintre emelkedik a két bábfigurával, amelyeket a színészek az első pillanattól megtöltenek élettel.

V. Gy.: – Az első pillanattól fontos volt, hogy ne egy illusztratív teret hozzunk létre, ami minden helyszínt valahogy megjelenít, és rengeteg pakolászással jár, ez ugyanis tapasztalatunk szerint a legkevésbé fontos. Ha nem illusztrálunk, a bábuk is sokkal jobban életre tudnak kelni, letisztultabb a kép. Mindig sok fejtörést okoz, hogy hogyan lehet egyetlen formából többféle dolgot kifejteni, anélkül, hogy túlkomplikálnánk az egészet. A legfontosabb, hogy ha a gyerek nézőt elkapja az előadás, akkor az a képzeletében is megszülessen, ne csak a színpadon.

A bemutatót követő fogadáson Gavril Cadariu, az Ariel színház igazgatója egy LGT-dal soraival köszönte meg a vendégalkotóknak és társulatának a járvány fénytelen időszakából kivezető, közös munkát: „Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk, nem baj, hogyha fáj...”

Vidovszky György szintén köszönetet mondott a rendkívüli munkáért, ami az előadás megszületése érdekében a színpadon és a háttérben zajlott, majd a történetválasztás kapcsán elárulta, hogy van hasonlóság a saját élete és a főhősé között, hiszen, mivel az igazit nem ismerte, ő is a darabon keresztül választott magának nagytatát.