Nagy Attila: Karácsonyutó
Messzemenően nem tudok Semmit Rólad.
Messzemenően nem tudok
Semmit Rólad.
Mikor tüsszented el magad,
Van-e szerelmed, s hol hagy
A villamos, a busz meg egyéb
Járó- és repülőalkalmatosságok –
Van-e fiad, ki hús-vér,
És van-e lányod?
Krisztusról – aki vallotta, hogy
Az Apja vagy –
Tudok és igyekszem tudni még.
Hol nyaralsz, hol telelsz, és
Van-e fizud vagy nyugdíjad?
Tied a rét, az erdő,
Mely felhőkből ihat?
Mondd, a hitedből még kitart?
S az annyiféle arzenál,
Mely ha felrobbanna,
Bolygókat taszít el a Földtől:
Mondd, Te súgtad meg a
Titkos képleteket, hogy
Néhány agyament rémuralma
Most mindeneken őrköd?
Szeretsz és eldöngetsz – , nem,
Döngetsz kitartón – de: szeretsz!
Imába foglalnak milliók –
Mi az, mit előlünk mégis rejtegetsz?
Mert érzem én, hogy hiába szökdösök:
Ha nem akarod, szűnik a fény
És rettentenek új ősködök…
Mondják: az Íge s a Lélek lennél,
Vagy ha úgy tetszik: az Vagy!
Hordozva testemet, mely ropog és recseg:
Az erő, mely viszi, bennem hallgat,
De nem bírom szóra hívni
Sajátos öröklétemet –
Az Anyag, sem a Szellem
Nem őrzi meg majd történetemet.
Karácsony van most, és ünneplés helyett
Az Öröm mélyebb bugyraiba vágyom,
Hol nem kísért ébrenlét, sem szánalom,
Sem az álom –
Ahol a pálmaág lesöpri
Arcomról tennen ráncaidat,
És nem igazgat senki és semmi…
Tudatlan csodálni azt, akiben lenni,
Emberi vágyam: örök látomás.
2014. december
