Nacionalista önigazolás

Néhány hete óriási piros-sárga-kék zászló lobog a városháza előtti téren. Rúdja kicsit takarja a latinitás szobrát, mögötte mind a prefektúrán, mind a polgármesteri hivatalon magasra tűzve a nemzeti zászló. Mindez azon a téren, ahol korábban Sztálin szobra is állt, de ide ácsolták azt az emelvényt is, ahol szólhatott hőn szeretett népéhez Nicolae Ceauşescu, ide vonultak ki a kommunista rendszer ellen tüntetők, itt volt az első szabad demokratikus népgyűlés, és 1990 márciusában erről a helyről űzték el a magyar anyanyelv-használati jogokat követelőket, majd a foglalták vissza a teret a magyarok, akiket aztán tankokkal vettek körül. Majd rendszeres szakszervezeti és más tömegmegmozdulások helyszíne lett. 

Szimbolikus tér, ezért is jelzésértékű a mindenkori román hatalom azon gesztusa, hogy az eredetmítoszt (amelynek történelmi ténye a legutóbbi kutatások szerint igencsak megingott) ábrázoló szobor mellé, megerősítésként felkerült a lobogó. S bár történelmi idők óta az Erdélyben létező, hatalmon levő politikai elit kihasználta saját érdekeinek megfelelően az itt élő etnikumok közötti konfliktust, úgy tűnik, ez a módszer a legdemokratikusabbnak titulált rendszerben sincs másként. Csak emlékeztetőül: Erdély több városában (a szikrát adó Temesváron, de még a szóban forgó téren is), ahol a diktatúra ellen utcára vonult a tömeg, a 

„testvériség” jegyében kifejezte, hogy elege van az ilyen jellegű manipulációból. Ez valahogy – 25 év távlatából – valójában nem sokkal a rendszerváltás után – feledésbe merült. Miért kell mindegyre igazolni, hogy ki hova tartozik, milyen nemzeti érzéseket tart és vall magának? Miért kell folyton zászlókat lobogtatni egymás orra előtt, és néha elégetni mások érdekei által felcsiholt indulatok miatt? Egy nemzethez való tartozás jelentheti az anyanyelvhasználatot, a kultúrával való azonosulást, a szülőföldszeretetet és sok mást, de úgy, hogy ezzel nem bántom, szűkítem más hasonló jogait, nem dörzsölöm az orra alá, hogy ki vagy TE? A másság elfogadása, a tolerancia, az egymás tisztelete a nevelés, a (saját) kultúra része, a nemzeti önazonosság védjegye is lehet(ne). Persze szerte a világon ezt a kisebbségek tudják a legjobban. Nemcsak Erdélyben, hanem más térségekben is, ahol a (mindenkori) központi hatalom érdekeinek megfelelően, többé-kevésbé mesterségesen fenntartja a konfliktust. A történelmi tények igazolják, hogy ebben a húzd-meg-ereszd-meg játékban mindig mindkét fél veszít. Nézzünk csak körül, mi zajlik ma a nagyvilágban: skót–angol, katalán–spanyol, északír–angol, palesztin–izraeli, ukrán–orosz konfliktusok, amelyeket évtizedeken keresztül etnikai feszültségekkel tartanak életben. Miért? A helyért, a térért, annak gazdasági erőforrásaiért. Erről szól a nagyhatalmi geopolitikai sakkjátszma. A tét: ki fér hozzá legelőnyösebben a földgáz-, a kőolajforrásokhoz, az altalajkincsekhez, kinek a cége termeli ki, értékesíti stb. És az sem elhanyagolandó, hogy mennyit fordítanak vissza annak a területnek vagy régiónak a fejlesztésére, ahonnan a (nyersanyag-) források származnak. Gondoljuk csak el, akár más térségek példájából merítve, amikor bizonyos társadalmi, gazdasági körülmények között ez a kisebbségek számára előnytelen, a többségiek (és itt nem csak etnikumokról van szó) irányába igen előnyös helyzet megbomlik, a mérleg nyelve valamilyen irányba elbillen, akkor kitörnek a konfliktusok. Olyan elvek, ideológiák mentén, amelyeket a legkönnyebb elő- vagy felidézni, majd fenntartani az egyén legbensőségesebb érzései húrjainak megpendítésével: a nemzeti hovatartozással, az anyához, a szülőföldhöz való ragaszkodásával (vagy ettől való eltávolításával – lásd a bevándorlók kérdését a nyugat-európai országokban). Nem vagyok az összeesküvés-elméleteket szövők híve, de gondoljuk csak el, a történelem során kik és milyen körülmények idézték elő a háborúkat, majd ezt követően kik voltak a konfliktusok nyertesei és vesztesei. Milyen újabb geopolitikai, nagyhatalmi bonyodalmakat idéztek elő, amelyek rendezése évtizedekig eltartott, vagy más konfliktusokat szültek? 

Most is olyan háborús övezet szomszédságában vagyunk, ahol területet osztanak, zászlókat lengetnek, égetnek. S miközben azt taglalja a világpolitika, kinek milyen joga van egy-egy területhez, addig keserűen tapasztalom újra, hogy mifelénk is önigazolásként a főtéren lobog a nemzeti zászló. (S a televíziócsatornákból újra árad az olyan jellegű félretájékoztatás, hogy az orosz-ukrán konfliktusnak valami köze lenne Erdély hovatartozásához, a magyarokhoz.) Tévedés ne essék, nem vagyok és nem lehetek a piros-sárga-kék lobogó ellen, hiszen a hazámé is. De akkor lennék én is büszke erre, ha azok, akik etnikailag  azonosulnak e lobogóval, hagyják, hogy az én nemzeti érzésemnek jóleső szimbólumokat is használjam, és a zászlóőrző mindenkori hatalom arról is gondoskodna, hogy egy kicsivel több jusson annak a régiónak, városnak, amelyben (együtt) élek másokkal: mondjuk autópályákra, sportcsarnokokra, ivóvíz- és csatornahálózat kiépítésére, s mindarra, amitől mindannyian az itt lakók (nemzeti hovatartozás nélkül) egy kicsit jobban érezzük magunkat. Ne mutogassunk ujjal egymásra, keresve a bűnbakot, hogy miért nem lehet! Mert lehet, csak (köz)akarat kell, azoké, akik megértőbbek, jobb érzésűek mással szemben. Mert megférhet egymás mellett, akár egy rúdon is, hazám, anyaországom és régióm zászlaja is. Elegem van a háborúszagú konfliktus-gerjesztőkből! Veszélyes játék, amiben lobogók szakadhatnak.