Mutasd meg, hogy képes vagy!

• 2014-02-12 15:08:37

• Bodolai Gyöngyi

Ritka az olyan ember, akit a nehézségek sem tántorítanak el attól, hogy újabb álmokat szőjön, és soha ne adja fel a küzdelmet, hogy álmait valóra váltsa. Dr. Nagy Irén nyugalmazott fizioterápiás-rehabilitációs főorvos, reumatológus szakorvos közéjük tartozik.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Ritka az olyan ember, akit a nehézségek sem tántorítanak el attól, hogy újabb álmokat szőjön, és soha ne adja fel a küzdelmet, hogy álmait valóra váltsa. Dr. Nagy Irén nyugalmazott fizioterápiás-rehabilitációs főorvos, reumatológus szakorvos közéjük tartozik.

Egy csendes szombat délelőtt a marosvásárhelyi Rheum-Care Alapítvány Egészségügyi és Rehabilitációs Központjának irodájában beszélgetünk, s az ablakból az épülő új szárnyra lehet látni. Ha elkészül, Nagy doktornő elmondhatja, hogy ez az álma is valósággá vált. Akárcsak a mozgásszervi betegek csoportos utógondozása érdekében megálmodott alapítványról szóló. Mivel a szükség átrajzolta a hangsúlyokat, a rehabilitációs tevékenység és a megelőző munka mellett a Rheum-Care ma diagnosztikai és kezelési központként működik. Népszerűségét jelzi a múlt évi 3.000-es betegforgalom. A pácienseket húsz szerződéses munkatárs – szakorvosok, asszisztensek, gyógytornászok – látják el, az állami rendszerben fizetésessé tett szolgáltatás díjához képest jelentős kedvezménnyel. Ezt az alapítványnak nyújtott és a pályázatokon elnyert támogatások teszik lehetővé. Mindezek mellett dr. Nagy Irén főorvos kezdeményezte és hozta létre az országos hálózattá fejlődött romániai egyesületet, az ASPOR-t, amely a csontritkulás megelőzését szolgálja.

„Elvesznek a betegek”

– A közfürdőből fekvőbeteg-ellátó egységgé alakított híres marosvásárhelyi fizioterápiai klinika orvosaként miért tartotta fontosnak egy alapítvány létrehozását?

– Arra gondoltam, hogy van egy jó diagnosztikai és kezelési központunk, ahol gyógyítjuk a betegeket, de miután távoznak a kórházból, „elvesznek”, mert nincs elegendő tudásuk és lehetőségük arra, hogy fenntartsák a nehezen elért jobbulást. Növekvő számukból ítélve az sem volt kétséges, hogy az utógondozás mellett egy másik láncszem, a megelőzés is hiányzik a munkánkból. Kell valami, ami ezt a hiányt pótolja – fogalmazódott meg bennem, de a szocializmusban töltött évek után nem voltam tisztában a cselekvési lehetőségekkel. A klinikán kezelt Furó Attila építészmérnök ötlete volt az alapítvány. Elvállalta az utánajárást, megszerkesztette az alapító okiratot, és Sántha Tibor ügyvéddel együtt önzetlenül segített, hogy a Rheum-Care Alapítványt 1993 márciusában bejegyezzék. Ami azért is szükséges volt, mert a rendszerváltás után érkezett segélyek átvételét, kezelését hivatalosan is rendezni kellett. Az angol nevet magam választottam, arra a két nagy-britanniai segélyszervezetre gondolva, amelyek minden szempontból támogatni kezdtek.

– Túl volt egy sikertelen próbálkozáson; nem törte le a kudarc?

– 1990-ben akkora örömet jelentett számomra a rendszerváltás, hogy ötvenévesen lelkileg 25-nek éreztem magam. Magánszanatóriumot kellene nyitni, született meg az ötlet, s Bukarestben, a Győzelem téren még álltak a felkelők sátrai, amikor a fővárosba utaztam érdeklődni. San Silvan néven korlátolt felelősségű társaságot jegyeztettem be, s kibéreltem a marosszentgyörgyi sós fürdő közelében levő házat, ahol korábban a klinika egy részlege működött. Gomboş Marinela munkatársammal és férjeinkkel együtt használhatóvá tettük az épületet azzal az óriási lelkesedéssel, hogy elkezdhettünk valamit, ami a miénk. 1990 nyarán már jöttek az első páciensek, de egy év múlva rá kellett jönnünk: olyan nagy a ráfizetés, hogy a vállalkozást nem lehet tovább fenntartani. 1992-ben adtuk fel.

Viharvert korszakban

– Mielőtt továbbmennénk a kísérletek és vállalkozások sűrűjébe, árulja el nekem, hogy a székelyudvarhelyi születésű, kisiparos családban felnőtt Valentsik Irén diáklányból, hogyan lett fizioterápiás, reumatológus szakorvos?

– 1939-ben születtem. Önállóságra törekvő gyermekként játék volt számomra a tanulás, de a szüleim kézügyességét sajnos nem örököltem. Bár az olvasás mellett a kémia vonzott, szüleim a magyar tannyelvű marosvásárhelyi orvosi egyetem felé tereltek. Érettségi előtt álló diákként a székelyudvarhelyi volt katolikus gimnázium (az én időmben 1. számú középiskola) folyosóján álltunk, amikor biológiatanárunk a pályaválasztás felől érdeklődött. Hirtelenjében az orvosi egyetemet mondtam, amire rávágta, hogy azt én nem bírom meg. Pedig első tanulóként érdemoklevéllel végeztem a középiskolát. Hát csak azért is megpróbálom – érett tetté bennem az elhatározás. Július közepén táviratban közölték, hogy jelentkezzem kollokviumra. Nem tudtam, mit jelent, a szüleim sem. Mivel a meghirdetett 75 helyre 38 érdemokleveles diák iratkozott fel, a tanárok úgy gondolták, hogy ismereteink szóbeli felmérése alapján csak a felét veszik fel felvételi vizsga nélkül. Odaállítottam készületlenül, s meg is kaptam az első pofont. Édesapám biztatására próbálkoztam meg két hét múlva a felvételi vizsgával, ami négy írásbeliből és négy szóbeliből állt. Kétheti tanulás után ösztöndíjas helyre vettek fel, s évfolyamelsőként végeztem el az egyetemet. Bár a származásom nem volt „megfelelő”, még a KISZ-bürótagok közé is beválasztottak. Mi, lányok olyan odaadással tanultuk a bentlakásban az anatómiát, hogy rádiókészülék hiányban nem értesültünk az 1956-os magyarországi eseményekről sem.

– Pedig ez már az Égbenyúló kockakövek* időszaka volt, amikor megfélemlítéssel, politikai megtorlásokkal készítették elő az egyetem jellegének a megváltoztatását.

– Másodéves koromtól kezdődtek a kizárások, s engem is meghurcoltak a nagybátyám üzlete miatt. Leendő férjem, Nagy Levente mindig a pártját fogta azoknak, akiket ki akartak zárni, így másodéven ő is feketelistára került. A gyűlésen, amikor az eltávolításáról döntöttek, ki kellett ülnöm az elnökségbe, és hozzá kellett szólnom. Akkoriban olyan méreteket öltött a megfélemlítés, hogy ellenállás nélkül vezették be a kétnyelvűséget, majd azt követően megenyhült a hangulat. Az államvizsga előtt házasodtunk össze, s Levente közben felcsertanfolyamot végzett Szatmárnémetiben, majd Baróton kapott állást. Mivel hallani sem akart arról, hogy a bányavidékre menjek körorvosnak, s Marosvásárhelytől is szerettünk volna messze kerülni, országos negyedikként Herkulesfürdőt választottam. A férjem is kérte az áthelyezését, s közben visszavették az egyetemre. A negyedévet Temesváron járta ki, onnan hozta nekem a román nyelvű szakirodalmat, amiből versenyvizsgára készültem. A marosvásárhelyi állásra meghirdetett vizsgám sikerült, ő pedig visszajött az egyetem román tagozatára, ahol végül is megszerezte az orvosi diplomát. Bár mindenáron szülészet-nőgyógyászatra akart szakosodni, neki csak Borszéken jutott egy belgyógyász állás. Lakásunk nem lévén, a klinikán, ahol dolgoztam, kaptunk egy helyiséget, amelyben a két gyermekkel alig fértünk el, de ez nem vette el a kedvünket. 1967-ben Bukarestben szakvizsgáztam román nyelven, s rá egy évre kiutalták a várva várt marosvásárhelyi lakást is.

Viszontagságok

– Tudom, hogy a kellemetlen meglepetések továbbra sem maradtak el.

– 1969-ben átszervezték az egészségügyet, s nekem menni kellett a klinikáról. Egy első osztályos és egy egyéves gyermekkel költöztem Szovátára, s közben úgy megviseltek a megpróbáltatások, hogy gyomorfekélyem lett. Két évig a szovátai járóbeteg-rendelőben laktunk, a férjem Borszéken, a lakásunk Marosvásárhelyen volt. 1971-ben vettek vissza a marosvásárhelyi 2-es számú járóbeteg-rendelőbe, s rám bízták a marosszentgyörgyi alosztályt, ahova nehéz volt eljutni, de jó eredményeket értünk el a sós vízzel történő kezeléssel. A férjem 1975-ben jutott be Vásárhelyre, majd két év múlva szülészet-nőgyógyászatból szakvizsgázott.

Amikor megnyílt az új megyei kórház, ahova a klinika egy része átköltözött, mentoromnak, Szabó Pál főorvosnak köszönhetően 1983-tól a Ligetben maradt fizioterápiai részlegen dolgozhattam. Időközben reumatológiai szakvizsgát és főorvosi vizsgát tettem Bukarestben. Két évig a magyar orvostanhallgatók oktatását is rám bízták, de mivel nem volt meg a doktorátusi vizsgám, az egyetemi pályát nem folytathattam. 1997-ben, 57 évesen, a megkérdezésem nélkül nyugdíjba küldtek.

– Ami korántsem jelentette a szakmai tevékenység lezárását, hiszen a doktornő mindvégig megpróbált több lábon állni.

– 1992-ben kibéreltem a marosvásárhelyi építkezési tröszt fizioterápiai rendelőjét, ahol addig dolgoztam, amíg fizetni tudtam a bérleti díjat.

– Aztán jött 1993, ami már a Rheum-Care-korszak kezdetét jelentette.

– A Rheum-Care alapító okiratában megfogalmaztuk, hogy a mozgásszervi betegek számának növekedése, a fiatalabb korosztályok érintettsége szükségessé teszi olyan csoportok létrehozását, ahol a szakemberek mellett az azonos problémákkal küzdő közösség tagjai is segítenek egymásnak elfogadni a betegséget, felvenni a harcot a fájdalommal, a bénulással, az aktív életmód megőrzésére törekedve. Az egészségügyi nevelés mellett a szakemberek képzését is feladatunknak tartottuk. Fontos szempont volt a rászoruló személyek megsegítése, a mozgásképtelen betegek otthoni gondozása, s tervbe vettük egy idősotthon alapítását is a bénult személyek szakszerű ápolására. Emlékszem, hogy az alapító tagok ötezer lejjel kellett hozzájáruljanak, s kezdetben nehezen találtunk vállalkozó kedvű személyeket. A kórházi középkáderek közül például senki sem jelentkezett. Amikor azonban Szentgyörgyi Éva főasszisztensnő belépett, valamennyien követték. 1994-ben vettük bérbe az építkezési tröszt tornatermét, ahol műsoros esteket, előadásokat szerveztünk a reumás betegeknek, s a gyógytorna is elkezdődött. Bakó Aliz gyógytornatanár már a kezdetektől velünk volt, s a férjem ötlete nyomán a terhestornát is elindította, amiből mára doktori képesítést szerzett. A segélyek egy részét eladtuk, hogy fizetni tudjuk a terem bérleti díját, s egyértelművé vált, hogy csak úgy tudunk fennmaradni, ha megvásároljuk az épületet, amelynek földszintjét a tröszt irattára foglalta el. Háromévi próbálkozás után angol támogatóink segítettek. A Kathy Tedd vezette JOY segélyszervezet vállalta, hogy fizeti a részleteket és segítenek a felújításban. Nyaranta két-három csoportjuk dolgozott, kicserélték a villanyvezetéket, vízcsapokat hoztak és szereltek, festettek….

Alapítványunk önkéntesekkel kezdte a munkát, s a szakemberektől a színészekig, bárki szívesen jött, akit meghívtunk. 1995-ben alkalmaztuk Csáki Enikő, majd Naphegyi Hunor gyógytornatanárt. Eredetileg egy közösségi házban gondolkoztunk, ahol össze lehet gyűjteni a betegeket, hogy a tanácsokat meghallgassák, szórakozzanak, de a mi erdélyi társadalmunk nem volt elég érett erre. Ezért a földszinten orvosi rendelőt, kezelőket rendeztünk be. Az angolok tartották a szavukat, s 2002-re a vételi ár valamennyi részletét törlesztették.

Időközben Székelyudvarhelyen örököltem egy fél lakrészt, s abból egy lakást vásároltunk a Tudor lakónegyedben, ahol a férjemmel együtt magánrendelőt nyitottunk, s befogadtunk egy családorvost is.

Kényszerű költözködés a bővítés lehetőségével

– Tudom, hogy a szükség diktálta, de nagy hiányérzetet keltett, amikor a népszerű Nagy családról kiderült, hogy Magyarországra költöznek.

– Az átélt viszontagságok a férjemet is megviselték. Amikor kiderült, hogy nyirokmirigydaganata van, gyermekeink, akik Magyarországon élnek, arra biztattak, hogy költözzünk a közelükbe, s úgy gondoltuk mi is, hogy ott nagyobb esély nyílik a gyó-gyulására. Sajnos, nem így történt.

2002-ben, amikor elmentünk, megmaradtam tiszteletbeli elnöknek, s az alapítvány vezetését Gomboş Marinelára bíztam, aki korábban is mindig a segítségemre volt. Beteggondozóként kezdte a fizioterápiai klinikán, s biztatásomra végezte el az asszisztensképző főiskolát, majd a menedzser szakig meg sem állt.

Amikor a tröszt ingatlanjait eladták, az új tulajdonosnak szüksége volt az általunk megvásárolt épületre is. Két évig tartó tárgyalássorozat után ajánlották fel a Kinizsi Pál utca 10. szám alatti ingatlant, ahol most a Rheum-Care egészségügyi központ működik. A volt raktárépületet elfogadtuk, mivel nagyobb volt a felület, és a tulajdonos állta az átalakítás költségeinek egy részét. Az Aquaserv vízszolgáltató vállalat a csatornázás elvégzésével és pénzzel támogatott. Az átköltözés miatt egy napra sem állt meg a tevékenység. Mivel a Tudor negyedbeli magánrendelőt csak lakásként tudtuk volna eladni, az alapítványnak adományoztuk a gépkocsinkkal együtt.

– Elégedett-e azzal, ahogy a Rheum-Care tevékenysége alakult?

– Arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült olyan embereket találni, akik folytatják a munkát. Boldog vagyok, hogy működik, hogy sokan jönnek, mert érzik, hogy segíteni tudnak rajtuk. Kipróbáltam a kezeléseket, nem maradunk le a követelményektől, bár vannak dolgok, amelyeken még javítani lehet. Sajnos, kevés a szakorvos, hiányzik az utánpótlás. Asszisztenseink húszféle kezelést végeznek, s a gyógytorna keretében van egyéni torna, a hát iskolája, csontritkulást megelőző torna, terhestorna, a szív- és érrendszeri ellenállóképesség fokozását célzó torna, korai fejlesztőtorna kisbabáknak és karbantartó torna. Mindezt hat kinetoterapeuta látja el – segít a felsorolásban Gomboş Marinela, az alapítvány elnöke. Majd hozzáteszi: nagy előrelépést jelentett, hogy szerződéses kapcsolatba léptek az egészségbiztosítási pénztárral, s a támogatások függvényében évente néhány bénult beteg otthoni gondozását is el tudják látni.

– A munkaügyi minisztériumnál megnyert pályázat tette lehetővé a központ bővítését.

– Ez az álmom is valóra válik, hiszen tudom, hogy rehabilitáció nincsen meleg víz nélkül. A Bakó Loránd készítette terv szerint az új szárnyban két medence épül, amelyek lehetővé teszik a hidroterápiát és a vízben végzendő tornát. Marinela ötlete volt, hogy hat szobát is kialakítsanak a más városból érkező és a mozgásképtelen betegek számára.

Országos szervezet csírája Marosvásárhelyen

– Befejezésként szóljunk arról is, hogyan született meg az oszteoporózist megelőző egyesület gondolata, amely Marosvásárhelyről indulva vált országos mozgalommá.

– A két angol szervezet anyagi és szakmai segítsége lehetővé tette, hogy Angliába utazzunk, és betekintsünk az ott folyó tevékenységbe. Katherine Watson (ARF alapítvány) ismertetett össze Linda Edwarsszal, aki meggyőzött, hogy a csontritkulás megelőzésére külön egyesületet kell alakítani. A romániai ASPOR-t a Rheum-Care indította el, s dr. Gáspárik Ildikó, aki kezdetben önkéntesként segédkezett, ma sikeresen vesz részt az irányításában.

Emlékszem, hogy az Aszalós Alapítványtól kapott kitüntetésem összegéből (100 dollár) vettem az első pólókat, majd tudományos szimpóziumokat szerveztünk, hogy az orvosokkal is megismertessük a csontritkulás veszélyét, aztán fokozatosan kialakultak a csoportok Erdélyben és szerte az országban. Csáki Enikővel egy kisfilmet készítettünk a tevékenységünkről, amellyel kétszer is díjat nyertem a Nemzetközi Oszteoporózis Alapítványnál, s annak összegéből fedeztük a csontsűrűségmérő készülék árának a háromnegyedét s a rendezvények költségeit.

Jó érzéssel tölt el, hogy az időszakosan megszervezett csontsűrűségmérés mellett ma is működik a csontritkulás megelőzését célzó tornacsoport, ahogy a terhestorna és a többi, prevenciót segítő tevékenység is. Az agyvérzés utáni bénultságból nagy erőfeszítéssel, akarattal lehet az önellátást elérni. Ezt segíti a hemiplégiások klubja, ahol a betegeknek és hozzátartozóiknak szóló oktatótevékenység mellett a szórakoztatásukról sem feledkeznek meg.

Az angoloktól tanultam: mutasd meg, hogy képes vagy, és azután kérjél. Most már tudom, hogy igazuk volt.

*Dr. Bárányi Ferenc ezen a címen írta meg az egyetem legviharosabb korszakának történetét